Négy évvel ezelőtt nyáron a Balaton-felvidéken túráztunk a barátaimmal. Akkor is piszkosul meleg volt, betértünk tehát a falu egyik helyi munkások által frekventált kiskocsmájába. Késő délután volt, a munkából jövet ugrottak be a helyiek egy-egy sörre. Úgy 20 perc után egy kisbuszból kipattant öt kőműves és a brigádvezető. A brigádvezető a napidíjat nem a munkásokkal, hanem a csapossal intézte elsőként, az urak előző napi fogyasztását kellett kifizetnie, ami maradt, azt kapták a munkások. Mivel kissé kilógtunk a törzsközönségből rögtön leült mellénk a brigádvezető, és meghívott minket egy körre, beszélgettünk.
20 perc se kellett és kiderült, korábban nyolc évet ült halált okozó testi sértés miatt. A 90-es években egy balatoni diszkóban dolgozott kidobóként és egy este az egyik illuminált állapotban lévő vendéget - nem szándékosan - halálra verte. Ezt nemhogy közönnyel, hanem mint egy teljesen hétköznapi anekdota mesélte el nekünk, semmi megbánás, semmi szégyen. Faggatni nem mertem, analizálni pláne. Ő volt az egyetlen gyilkos, akivel valaha beszélgettem.
"Gyilkos vagyok"
James Robertson 54 éves. Kissé elhízott, tarkopasz, a fogai sárgák, az egyik metszőfoga hiányzik, börtöntetoválások borítják a testét. Déli akcentussal, nem éppen választékosan, de meglepően összeszedetten és vidáman beszél. Robertson 12 éves kora óta bűnöző. Bolti lopásokkal kezdte, majd betörésekkel folytatta. 16 évesen egy hangszóró boltba tört be, de a biztonsági őrök elkapták és összeverekedtek. Néhány nappal a 17. születésnapja előtt 10 év letöltendőt kapott betörésért, súlyos testi sértésért. Javítóintézet helyett börtönbe került.
Azóta, azaz 37 éve van börtönben. A börtönben először verekedésekbe keveredett, majd több késelés miatt ítélték el újból és újból. Visszaeső, erőszakos bűnözőként szigorított őrizetbe került, napi egy órát tölthetett a celláján kívül, heti 6 órát edzhetett, könyveket és leveleket csak külön engedéllyel tarthatott magánál. A 37 évből több mint 20-at töltött szigorított őrizetben, ebből jó néhányat magánzárkában.
Robertson a 2000-es években döntött úgy, hogy nem a szigorított őrizetben fog meghalni. Mivel a fogságban elkövetett bűncselekmények miatt még száz évet kellett volna börtönben töltenie, ezért az egyetlen kiutat választotta, a siralomházat. Évekig tervezgette, hogy megöl egy elítéltet. 2008-ban egy új cellatársat kapott, Frank Hartot, akit kiskorú előtti kéjelgésért ítéltek el. Miközben a cellatársa aludt, Robertson saját készítésű kését magához ragadta, Hartot felébresztette és halálra szurkálta. Mint fogalmazott, előre kitervelt volt, egy gyermekmolesztáló senkinek sem fog hiányozni.
Ezeket mind James Robertson mondja el a nézőnek. Borzasztó kényelmetlenül, egyenesen a kamerába, a szemünkbe nézve és közben nevet, mosolyog. Az epizód rendezőjét - Ross Youngot -, nem látjuk, nem halljuk, csupán szöveges narrációk és illusztrációs célokat szolgáló vágóképek villannak föl. Mintha mi beszélgetnénk a halálraítélttel.
Szigorítottból a halálsorra
Robertson vallomását követően az ügyben érintett más személyek (egy börtönápoló, a védőügyvédje, az unokatestvére, egy másik cellatársa és az ügyét felülvizsgáló nyomozó) szólalnak meg. Tőlük ismerjük meg Robertson életét. Robertson két fivérével Floridában nőtt fel. Szülei alkoholisták és drogfüggők voltak, a gyerekeket bántalmazták. Sokat költöztek, és többször váltottak iskolát is. Felső tagozatosként már rendszeresen lógott a suliból és rászokott ő is a drogokra. Fű, PCP, kokain és Quaalude. Csóró tinédzserként ezért kellett lopnia. A gyilkossági perben az ügyét vizsgáló nyomozó, Mike Gottfried hosszas háttérkutatást végzett Robertsonról. Ő tett javaslatot a bíróságnak a halálbüntetés alkalmazására. Bár ő is arra jutott, hogy ha a 70-es években javítóintézetbe kerül, akkor jó eséllyel rehabilitálható lett volna.
A börtönápoló magyarázza el, hogy a szigorítotthoz képest a siralomház maga a mennyország. Napi többszöri, minőségi étkezés (a képek alapján a siralomházban Robertson jó húsz kilót szedhetett fel), edzési lehetőségek, saját tévé, levelezési és beszélgetési privilégiumok. Az életfogytig elítéltek számára egyértelműen előrelépés a halálsorra kerülni. Aki pedig egész életét börtönben töltötte joggal érezheti azt, hogy csúcsra ért.
Kivégzés általi öngyilkosság
Mindezek ismeretében egyre kevésbé meglepő, hogy a sztálinista kirakatperek óta egyedülálló módon Robertson maga fellebbezett halálbüntetésért. Ügyvédje, Mark de Sisto az ötödik védőügyvédje. Ő volt az egyetlen, aki elvállalta, hogy súlyosbításért fellebbezzen. De Sistonak Robertson azzal indokolta döntését, hogy a szigorítottban látta, hogy mi lesz azokkal az erőszakos idős rabokkal, akik öregkorukra meggyengülnek. Nem kért ilyen öregkorból. 2012-ben, négy évvel a gyilkosság elkövetése után a bíróság halálra ítéli Robertsont.
Az epizódban megszólal Robert Lynch, Robertson egykori cellatársa és legjobb barátja, akivel közel 30 évet raboskodtak együtt. Lynch értetlenül fogadja, hogy miért tartja a legjobb barátjának Robertson, mert szerinte utóbbi egy "gyáva", "szar alak". Ha lenne vér a pucájában, akkor az emeletes ágyról halántékkal a földre vetné magát, vagy elvágná a torkát borotvapengével. Ehelyett inkább a hatóságokkal végezteti el a piszkosmunkát.
A bűnös mögött az ember
Az utolsóként kamera elé álló David Mosher, a halálraítélt boldogan élő unokatestvére. Mosher hívő, családos, háromgyermekes, tipikus kékgalléros középkorú férfi. Unokatestvérét a korkülönbség miatt nem ismerhette, szinte egész életében börtönben volt. A halálra ítélését követően vette fel a kapcsolatot soha nem látott rokonával. Jelenleg Mosher és családja Robertson egyetlen kapcsolata külvilággal. Mosher szerint unokabátyját soha nem szerették, ő sem szeretett soha senkit, nem volt együtt soha nővel, nem voltak gyermekei, de még állatai sem. Felfoghatatlanul torz módja ez a létezésnek. Az utolsó éveiben ezt próbálja családjával pótolni.
Moralizálás nélkül
Azon a négy évvel ezelőtti délután sem féltem, de olyan érzés kerített hatalmába, mint előtte soha. A Netflix új sorozatát nézve éreztem megint ezt. Egyszerre düh az egyénre és a társadalomra, értetlenség a bűnbánás totális hiánya miatt. Lényegében az a kettőség feszít belül, ami az egész nyugati büntetőjogi felfogást: egyszerre akarok büntetni és javítani. A kettő pedig nehezen megy együtt.
Mindezekkel együtt a műsor nem moralizál. Nem elmélkedik a halálbüntetésnek az általánosságban, illetve a konkrét esetben való igazságosságán. Csak bemutatja a halálraítéltet. A többit a nézőre bízza. Nagyon erős, kőkemény és objektív újságírás. Ritkán látni ilyet. Megéri rászánni azt az 50 percet.
Robertson hat éve ül a halálsoron. A kivégzésének időpontja még nincs kitűzve.
(A cikk az "I am a killer" című sorozat első része alapján készült. A tízrészes sorozat a Netflix kínálatából érhető el, egyelőre csak angol szinkronnal és felirattal.)
Silhavy Máté