Tankönyveinkből az utolsó napon a romokban heverő várból kirontó, a biztos halálba menetelő vezér képe néz vissza ránk. Ám az igazság az, hogy Zrínyinek ekkor már nem nagyon volt más választása.
Ezt a döntést jóval korábban hozta meg, és hetek óta készült rá, hogy beteljesítse.
Az már május elejétől világos volt, hogy az Oszmán Birodalom az Úr 1566-ik évében is vezet hadjáratot Magyarország ellen. Ekkor indultak el ugyanis a szultáni hadak Sztambulból. Szulejmán eredeti eredeti terve az volt, hogy ezúttal, ha törik, ha szakad, eljut Bécsig, és még halála előtt befejezi azt, amit harminchét évvel korábban nem tudott befejezni: elfoglalja a fővárost, és lenyesi a Habsburg sas keleti fejét. Az égiek azonban másként döntöttek: még csak Nándorfehérvárnál tartottak, amikor özönvízszerű esőzések zúdultak a seregre, országrésznyi területeket mocsárrá téve, és nyomorult araszolássá változtatva a diadalmenetnek induló hadjáratot. Szigetvár és vele Zrínyi Miklós sorsa ekkor pecsételődött meg.
A török haditanács, a díván hosszas tépelődés után úgy döntött: nem mennek tovább Bécs felé, hiszen régi, még a szultán által sem megkérdőjelezhető oszmán törvény volt, hogy október 26-áig, Kászim napjáig mindenféle külhoni hadakozást be kell fejezni, és haza kell küldeni otthonaikba a harcosokat. Vagyis Bécsig már eljutni se nagyon volt esély, nemhogy bevenni a hatalmas, kiválóan megerődített fővárost. Szulejmán keserű szájízzel ugyan, de Szigetvár ellen fordult. Ha már élete nagy vágya nem teljesül, akkor legalább az orra alá oly sok borsot törő Zrínyiek büszkeségét ragadja el tőlük. Talán a lelke legmélyén még meg is könnyebbült: hetven évvel súlyával a vállán egy hosszú kimerítő, hatalmas fizikai és szellemi igénybevételt jelentő hadművelet helyett csak egy könnyű, gyors csapást kellett levezényelnie. Minden bizonnyal rémálmában sem gondolta volna, hogy még ennek a végét sem éli meg.
Már csak azért sem, mert egy, a Habsburg Birodalommal való leszámolásra méretezett százezres gigahadsereg élén állt szemben egy legfeljebb 2500 harcos által védett, közel sem bevetetlen erődítménnyel.
A 16 század egyik - ha nem a - legzseniálisabb hadvezére számára csuklógyakorlatnak ígérkezett ez. És minden józan számítás szerint az is lett volna - csakhogy a vár védőjét, Zrínyi Miklóst nem a köznapi értelemben vett szikár, önző "józanság" vezette - hanem a haza védelmére tett eskü szavai. Tegyük hozzá: akkoriban messze nem volt ezzel egyedül. A minden második válással végződő házasság, az ország népe, vagy éppen a Szent Korona előtt tett eskük laza átlépésének korában nem könnyű ezt elképzelni, de
a középkor embere számára az "Isten engem úgy segéljen" nem egyszerű, rutinként elhadart frázis volt, hanem mélyen hitt és megélt valóság.
Aki az Úr színe előtt tett fogadalmát nem tartotta be, az sokszor tényleg egész hátralevő életében az isteni büntetéstől és a a Pokolra jutástól rettegett. Zrínyi Miklós inkább e rövid földi létezés lezárását választotta az örök kárhozat helyett.
Pedig lehetősége bőven lett volna az ellenkezőjére. Az utókorban természetesen a hős várvédő emléke maradt fenn, ám Zrínyi nem egy egyszerű végvári parancsnok volt a sok közül. Horvát-szlavón-dalmát bánként első vonalbeli politikus, dunántúli főkapitányként pedig az ország egyik legfontosabb katonai vezetője volt.
Az égvilágon senki sem várta volna tőle nem, hogy életének feláldozását, de még a személyes részvételt sem.
Minden további nélkül megbízhatta volna a vár védelmével valamelyik alárendeltjét, akiről aztán szép méltató szavakkal emlékezhetett volna meg a királynak küldött jelentésben. Ám, amikor augusztus 6-án a török ostromgyűrű bezárult, ő Szigetváron maradt.
Persze azt is gondolhatnánk, hogy abban bízott: a Bécs elleni hadjárat hírére a Csallóközben összevont, mintegy hatvanezres császári sereg majd a felmentésére siet. Csakhogy tapasztalt és képzett hadvezérként tudta, hogy a Dunántúl korabeli, kifejezetten nehéz közlekedési viszonyai közepette jó, ha 15 ezer katona juthatott volna el a vár alá. Az udvari politikában otthonosan mozgó, veterán politikusként pedig jó eséllyel azzal is tisztában volt: a franciákkal hadakozó, a törökkel a tengeren is élet-halál harcot vívó Habsburg Birodalom csak a legvégső esetben mozgósít Magyarország védelmére jelentős haderőt. Márpedig Szigetvár eleste nem számított ilyennek. Zrínyi mindennek tudatában maradt az erődben.
A többit tudjuk a történelem órákról, vagy a szakkönyvekből. Az ostrom az erőviszonyokhoz képest döbbenetesen sokáig tartott.
A negyvenszeres túlerőben levő oszmán sereg egy hónapig nem tudta legyűrni a védőket.
Ez meglepte, és minden bizonnyal fel is zaklatta az idős szultánt. Élete utolsó nagy nekirugaszkodása nem, hogy fél évszázada dédelgetett álom, Bécs hódoltatása nem hozta el, de még egy maroknyi ember által védett erőd is kifogni látszott a padisah győzhetetlennek hirdetett seregén. Egyetlen napot kellett volna még ezen a világon maradnia, hogy legalább Szigetvárba bevonulhasson - ám a sors ezt sem adta meg neki. Az utolsó roham előtti éjszakán elhunyt. Halálhírét a török hadvezetés nem merte közölni a közismerten babonás sereggel, nehogy a sorsdöntő pillanatban a maradék harci kedvük is elillanjon.
Zrínyi Szulejmánt egy nappal sem élte túl. Szeptember 7-én, a lángoló, már teljesen védhetetlené vált várból maroknyi, még harcképes katinája kíséretében kitört, hogy harcolva, állva halhassanak meg. Holttestét összetaposták, fejét levágták, és lándzsára tűzték.
Ám földi porhüvelye még így is sokkal jobban járt, mint a szultáné.
A Földkerekség egyik leghatalmasabb és legrettegettebb uralkodójának holttestét lepedőbe csavarva titokban kaparták el a szultáni sátor alá. A hazainduláskor kiásták, és kibelezve, tartósítva, ültették hintóba, hogy heteken át tartó, méltatlan színjáték közepette utaztassák egészen Drinápolyig.
Ha volt a magyar történelemnek száz százalékos tudatossággal, önként vállalt, az első perctől az utolsóig megrendítő emberi tartással végigcsinált önfeláldozása, akkor Zrínyi Miklósé az volt.
Példája rendkívül fontos erkölcsi muníciót jelentett a magyaroknak és horvátoknak a követező, gyötrelmesen nehéz 120 év során. Makacs kitartásának komoly szerepe volt a szellemi frissességét és birodalomépítő ambícióit az utolsó pillanatig megőrző Szulejmán halálában, akit a trónon a jóval szerényebb képességű, örömét a háborúk helyett a jó borokban és szép nőkben megtaláló II. Szelim követte, akinek egyik első lépése volt, hogy békét kötött a Habsburgokkal. A végsőkig kimerült és kivérzett Magyarország így negyedszázadra levegőhöz juthatott.