Valaki nem adja meg magának azt a lehetőséget, hogy szabad legyen

Interjú.

Emlékszik még Irakra?

Nagyon erősek ezek az élmények, vissza tudom idézni őket. Négy éves voltam, amikor odaköltöztünk. A húgom több mint két évvel fiatalabb nálam, ő már nehezebben tudja felidézni az ott töltött időszakot. A látvány, az illat, a környezet, az utcák teljesen mások voltak. Furcsa volt, hogy nem értettem mit mondanak a tévében, a feliratok sem mondtak semmit a boltokban. Nehéz ezt feldolgozni, de rendkívül kalandos volt.

Milyen volt visszatérni Budapestre?

Több mint hét éves voltam amikor visszajöttünk, tehát viszonylag sokat cseperedtem ott. Beleszoktam a közel-keleti valóságba, nyomorult érzés volt visszajönni, főleg úgy, hogy december közepén érkeztünk Magyarországra, hideg volt, sötét és latyak. Nem lehetett semmit csinálni. A Közel-Keleten hatalmas a gyerekek szabadsága, mindenhol lehet futkározni, játszani, mert a sivatagban nem tudsz leesni sehonnan és feldönteni sem tudsz semmit. Hazajöttünk és egyik napról a másikra nem csinálhattam ezt, nehezen éltem meg.

Ugorjunk az időben. Az ELTE elvégzése után középiskolai tanár lett, pedig a könyvéből kiderül, hogy már ekkor is munkálkodott Önben a vágy, hogy bejárja a világot. Talán nem a tanári a legmegfelelőbb szakma az ilyen ambíciókhoz. Miért választotta mégis ezt a munkát?

Világos volt, hogy rendkívül erősen munkál bennem a nagyvilág iránti érdeklődés. Az ELTE-n filozófián kezdtem, viszont végül angol szakon fejeztem be. A szakdolgozatomat már külpolitikai témában írtam, az Öbölháborúról szólt. Pontosan tudtam, hogy mi érdekel, de konkrét céljaim nem igazán voltak. Nem tudtam, hogyan kell kitűzni célokat magam elé és hogyan kell dolgozni azokért. A történelmi körülményekhez az is hozzátartozik, hogy a rendszerváltás időszakában voltunk, akkor itthon azért még nem voltak olyan széles lehetőségek, mint egy mostani végzősnél. Elkeseredetten keresgéltem, hogy mit fogok csinálni az egyetem után, végül az egyik kedvenc professzorom előállt az ötlettel, hogy legyek iskolai tanár.

Később a CEU-n bekerült egy igazán nemzetközi közegbe. Hogyan jött az ötlet, hogy felvételizzen oda?

A József Attila Gimnáziumban tanítottam angolt, plusz egy magániskolában is adtam órákat. Az egyik ottani kolléganőm tudta, hogy erősen vonzódom a nemzetköziség irányába, ezért megkérdezte, hogy miért nem megyek a CEU-ra? Visszakérdeztem, hogy mi az a CEU? Tőle tudtam meg, hogy egyáltalán létezik egy olyan közösség itthon, ahol idegen nyelven tanulnak külpolitikával, diplomáciával kapcsolatos dolgokat. Végül nemzetközi kapcsolatok szakra felvételiztem.

A CEU után a Bécsi Diplomáciai Akadémián folytatta tanulmányait. Melyik volt a nagyobb ugrás?

Mindkettő komoly ugrás volt, szinte minden irányba: le, fel és oldalra is. A CEU azért volt izgalmas lépés, mert az ELTE bölcsészkarán akkoriban minden változóban volt, az első felvételimen még a marxizmus-leninizmus volt a téma, ami hamar lecserélődött az ókori Görögországra. Az egész kutatási rendszer forrongott, de még nem forrt ki az új kultúra. Nem adtak megfelelő segítséget módszeres és alapos kutatásokhoz, a CEU viszont már ekkor is nemzetközi szintet képviselt. A Bécsi Diplomáciai Akadémián plusz képzést végeztem a nemzetközi kapcsolatok területen, ez a lépés főleg a munkaetika szempontjából jelentett komoly ugrást. Egy perc nyugtunk sem volt, napközben keményen tanultunk, utána mentünk követségi fogadásokra, előadásokra, könyvbemutatókra, másnap ugyanez elölről. Teljesen más volt a közeg.

Az ENSZ-nél gyakornokoskodott, de az EBESZ-nél kapott munkát Boszniában.

Már akkor is Ázsia iránt érdeklődtem, de az európai programok kaptak finanszírozást, ezért az Európai Unió Kelet-Ázsia politikáját és térségbeli gazdasági kapcsolatait kutattam. A diplomáciai képzés része volt, hogy valamiféle gyakorlati tevékenységbe is kezdjünk, így kerültem az ENSZ-hez gyakornokként, aminek nagyon örültem. Azt viszont akkor még nem tudtam, hogy az ENSZ-nél van egy olyan versenyetikai elv, hogy gyakornokoskodás után nem lehet rögtön szakmai karrierbe kezdeni a szervezetnél. Ez nagyon nem tetszett, sok embernek panaszkodtam is. Az EBESZ-nél dolgozott egy ember, akivel egy követségi fogadáson ismerkedtem meg, ő ajánlotta, hogy induljak az egyik versenyinterjún náluk. Végül így kerültem a boszniai Zvornikba demokratizációs tisztként.

Milyen hely volt akkoriban Bosznia, belülről? Mit csinál egy demokratizációs tiszt?

Akkora sokként nem ért Bosznia. Valamennyi fogalmam volt is a térségről, mert írtam dolgozatot a délszláv háború és a kambodzsai harcok utóéletének összehasonlításáról. Először számítottam is arra, hogy majd Kambodzsában, Burmában vagy Kelet-Timorban kötök ki a kutatásaim miatt. Boszniába két évvel a Daytoni békeszerződés után érkeztem. Izgalmas időszak volt, mert komolyan készültem rá és az EBESZ is tréningezett minket. A háború után fizikailag újjá kellett építeni a rendőrkapitányságokat, a bíróságokat, az iskolákat, stb. A demokratizációs tisztek feladata az volt, hogy az épületeket megtöltsék intézményrendszerrel, mert azt is újjá kellett építeni, szervezeti működést kellett kialakítani, feladatokat szétosztani, embereket felvenni, ezekben nyújtottak segítséget a demokratizációs tisztek. Gyakorlatilag az EBESZ vitte Boszniát akkor, nem volt valódi kormány, hatalmas volt a felelősségünk.

Boszniában dolgozott, de Ázsiába vágyott. Hogyan sikerült eljutni Kínába?

Ugyan évek óta Ázsiára készültem, de örültem, hogy diplomáciai állásom lehet. Azt hittem, hogy Boszniában jól megleszek 4-5 évig és majd utána mozgolódok Ázsia irányába. Közben viszont két dolog történt: Kelet-Ázsiában jelentős változások zajlottak, elindult felfelé Kína, valamint úgy nézett ki, hogy Koreában is történik valami enyhülés felé, ettől elkezdett égni a talpam alatt a talaj. Beszéltem nálam sokkal tapasztaltabb nemzetközi diplomatákkal, sok jóval nem kecsegtettek, azt mondták, hogy így direktben nem fogok eljutni Kelet-Ázsiába. Ez végül abba az irányba tolt, hogy hagyom a diplomáciai területet és saját szakállamra kimegyek Kelet-Ázsiába. Izgága természet vagyok, amint megfogalmazódott bennem ez a döntés, már nem éreztem jól magam Zvornikban.

Hogyan keresett kapcsolatot Kínával?

Gyakorlatilag minden álláslehetőségre beadtam a jelentkezésem. Abban reménykedtem, hogy valamelyik fejlesztési intézménynél, talán az ENSZ vagy az EU kötelekében tudok dolgozni. A Vöröskeresztet és az Orvosok Határok Nélkül szervezetet is megkörnyékeztem. Nem vagyok türelmes ember, végül fél éven belül felajánlottak egy angol oktatói állást az egyik főiskolán.

Melyik városból?

Shaoxing. A telefonban azt mondták, hogy ez egy pöttöm félmilliós város. Ami Kínában tényleg kicsinek számít, de én épp egy 16 ezer fős boszniai kisvárosban ültem.

Milyen volt megérkezni Kínába?

Régóta álmodoztam Kelet-Ázsiáról. Olvastam róla, kungfuztam, nyelvet tanultam, a környezetemben lévő összes kelet-ázsiai embert kifaggattam, így hatalmas élmény volt végre odaérni. Az első napról sok mindenre nem emlékszem, borzasztó fáradt voltam, elképesztően meleg volt, elvittek egy szállodába, mert a főiskola szállása még nem állt készen. Az ablakom egy parkra nézett, idős emberek tai chi gyakorlásra készült kardokkal suhogtattak, az utcán lacikonyha-szerű étkezdék, sütöttek, főztek, kiabáltak. Úgy éreztem, a mennyországba érkeztem.

Közel húsz éve Kínában él. Európaiként lehetséges a teljes beilleszkedés?

Két kérdés játszik kulcsszerepet ebben: hol kell beilleszkedni? Milyen szándékokkal érkezett az ember Kínába? 15 éve nagy nemzetközi cégeknek adok tanácsokat, ha megérkeznek a felső vezetők Sanghajba, Pekingbe vagy Kantonba, beteszik őket egy nyugati stílusú lakóparkba, itt pillanatok alatt úgy érezheti az ember, hogy helyben van. Valaki egy hátizsákkal érkezik a tibeti határ mellé, ott azért sokkal keményebb dió otthonra lelni. A szándékokról: akarsz-e aktív erőfeszítéseket tenni azért, hogy teljesen a közösség részévé válj? Őszintén szólva 17 év után azt mondom, hogy soha nem akartam kínaivá válni. Kínai feleségem van, de szívesen vagyok a külföldi a családban. Ráadásul soha nem is lehetnék olyan kínai, mint egy kínai, ha megpróbálnám, akkor sem. Nekik meg pont az az érdekes, hogy én nem vagyok kínai.

Shaoxingből Sanghajba költözött. Sanghaj mennyire nyugatias?

Sanghaj annyira Kína, mint amennyire New York az Egyesült Államok, vagy Barcelona Spanyolország. Nem átlagos kínai város, hatalmas kikötővel, óriási külföldi kolóniával, ez is volt az egyik oka, hogy átbútoroztam oda. Shaoxing három óra volt vonattal, most nagyjából egy óra. Két-három heti rendszerességgel jártam oda, mert ez volt a legközelebbi nagyváros, ahol kutatóintézetek, egyetemek voltak. Nem tipikus Kína, sem üzleti szempontból, sem a mindennapi élet szintjén.

Pekingben is élt, azt írta, hogy már a szagát sem bírta.

Városokat szeretni vagy nem szeretni pontosan ugyanolyan, mint embereket kedvelni vagy nem kedvelni. Peking egyszerűen nem jött be. Nagyon túlszervezett kormányzati központ. A szívemhez sokkal közelebb áll a sanghaji valóság, életművészekkel, vállalkozókkal, startup-kultúrával, nemzetközi nagyvállalatokkal.

Kínába nem tanácsadóként érkezett, de végül azzá vált. Hogyan?

Egy elég magas szintű tanácsadót ismertem meg Sanghajban, körülbelül másfél évvel azután, hogy Kínába érkeztem. Vele beszélgettem az ENSZ-ről, az EBESZ-ről, mire ő javasolta, hogy könnyen átképezhetném magam vezetési tanácsadóvá. Ebben igaza is volt, bár azért elég hosszas tanulás követte ezt. Nem nagy különbség, hogy bírósággal, rendőrkapitánysággal vagy egy nemzetközi céggel van dolgunk. Az alapvető intézményi sémák ugyanúgy működnek mindenhol. Az ázsiai tapasztalatokat is belegyűrtem a tanácsadói munkámba. Lépésenként váltam interkulturális vezetési tanácsadóvá. A tanítás nagyon jó arra, hogy megtanuljunk tanulni. Például egy nyugati vállalati vezető, aki mondjuk a Bayerrel vagy a BMW-vel jön Kelet-Ázsiába, otthon megszokott vezetési módszereket alkalmaz. Itt ezekkel hamar össze tud omlani: az emberek nem úgy reagálnak a feladatokra, mint Európában, a jogi és gazdasági környezet sem olyan, mint otthon. Így létrejön egy pszichológiai dugó. Általában igaza van a vezetőnek, ehhez már hozzá is szokott, hirtelen viszont úgy érzi, hogy mindent a nulláról kell kezdenie. Ezen segítem át őket.

A kínai mindennapokban mennyire érződik, hogy mégiscsak egy kommunista diktatúráról van szó?

Az egyszerű turista szemével nézve inkább poénnak tűnik. Fotózkodnak a hatalmas sarló-kalapácsos képeknél, a hatalmi jelvények minden kormányépületen ott vannak. A tömegközlekedésben, az épületek oldalán, óriási képernyőkön könnyű észrevenni, hogy hol vagyunk. Toboroznak a Kínai Népi Felszabadító Hadseregbe, de olyan '70-es évekbeli vizuális nyelvezettel. Politikai vezetők beszélnek nagyjából ezer vörös zászló előtt, ezt sok turista viccesnek tartja. Ha jobban belemegyünk és kezdjük megismerni Kínát, akkor azt látjuk, hogy az oktatásra nagyon-nagyon rátelepszik a rendszer. Rengeteg politikai tabu van, például Tajvan kérdése. A rendszer kritizálása nem tart ott, mint nálunk mondjuk a '80-as években. Minél többet tudsz az emberekről itt, annál inkább észreveszed, hogy a leninizmusnak azért nagyon kemény alapjai vannak Kínában.

Munkájából adódóan sokat utazik. Ilyenkor van ideje turistáskodni?

Az én helyzetem ebből a szempontból különleges. Magamnak szervezem az útjaimat, 2-3 napot mindig hozzácsapok a munkához. Főleg Ázsiában járok, mindig megpróbálok körülnézi ott, ahol éppen vagyok. Ha egy európai üzletember Kínába látogat céges megbízásból, nem teheti meg, hogy 2-3 napig városnézéssel legyen elfoglalva. Kínában ráadásul iszonyú messze vannak egymástól a dolgok. Sanghajban egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy az agyaghadsereg milyen messze van innen, mert megnézné. Na, ez körülbelül egy Budapest-Párizs távolságot jelent. Kalandozni 2-3 nap alatt nem sokat lehet Kínában, de attól is függ, hogy hova érkezik az ember. Pekingben azért sok látnivaló van, Sanghajban turistáskodni nem a legjobb befektetés, vásárolni jókat lehet, de a múltat már ledózerolták.

Számolja, hogy hány országban járt?

Most érek az ötvenhez, de nem gyűjtöm trófeaként őket. Ha megtetszik valami, akkor inkább oda megyek vissza, minthogy még egyet ki tudjak pipálni.

Észak-Korea már ki van pipálva. Milyen volt?

Filozófia szakos hallgatóként estem át a rendszerváltáson Magyarországon, ezért elkezdett érdekelni az az ideológiai zűrzavar, amiből magyarként kijöttünk. Kína ilyen szempontból édességbolt, vannak keményvonalas kommunisták, vannak, akik egyáltalán nem hisznek ebben, és vannak, akik a kettő között vannak. Kutattam erről, tanítok is hasonló témákról az egyetemen. Megkeresett egy civil szervezet, ők szakembereket közvetítenek Észak-Koreába. Ottani állami vállalatok vezetőit képeztük az üzleti viselkedés alapjaira. Tényleg az alapjaira, ott minden hiányzott, nincs vámszakember, nincs adószakember, gyakorlatilag semmi ilyesmi nincs, én alapvető humán erőforrás ismereteket oktattam, de annyira az alapoktól, hogy mi alapján kell felvenni valakit vagy hogyan kell szétosztani a feladatokat. Ez volt az első út, később meg már azért hívtak, mert tudták, hogy jártam ott.

Van top3 országa?

Három különbözőt tudok mondani. Ha izgulni akar az ember, menjen Észak-Koreába. Ott mindenki kilép a komfortzónájából, néha irracionálisan rettegtem, amikor ott voltam. Olyan, mintha egy filmstúdióba lépnél, amiben egy nem létező világról forgatnak filmet. A félelem csak akkor múlik el, ha a repülőd már leszállt egy másik országban. Aki kalandot akar, de nem akar olyan mélységekbe menni, mint Phenjan, akkor érdemes megnézni Kínát. Kína most olyan, mint régen az USA. Sok a bosszúság, sok a kivetnivaló, de olyasmi készül itt, ami a világ sorsát hosszú időre meghatározhatja. Érdemes megismerni, hogy ezek az emberek hogyan gondolkodnak. Nyaralásra a Fülöp-szigeteket javaslom, állandóan mosolyognak, nem aggódnak semmin, ráadásul olcsó és szép hely.

Vannak még bakancslistás országai?

Az afrikai kontinensen nagyon kevés helyen jártam. Sokat hallok mostanában Iránról, aki megjárta, szuperlatívuszokban beszél róla, remek éttermek, szép környezet, kedves emberek. Egyébként is, van még nagyjából 150 ország, ahol nem voltam, szóval válogathatok.

A könyvében többek között arra a kérdésre keresi a választ, hogy létezik-e világpolgár. Létezik?

Szerintem igen. A könyvben azt akartam kifejezni, hogy kicsit szerintem kisajátították a világpolgár fogalmát azok, akik valamilyen multikulturális, önként magukra aggatott szerepnek tartják a világpolgárságot. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a világpolgárságot lehet örökölni is, akárcsak a magyar, amerikai vagy kínai állampolgárságot. Engem nem kérdezett meg senki, hogy négy éves koromban Irakba akarok-e költözni, de vannak olyanok, akik diplomatacsaládba születtek vagy katonák a szülei és külföldi támaszpontokon élnek. Ott vannak azok is, akik vegyesházasságból születtek, az ő identitásuk része, hogy mindenhova tartoznak egy kicsit, de igazán sehova. Remélem a könyvem betekintést enged ebbe az életformába.

Önnek mik a tervei? Visszatérhet Európába?

A 40-es éveim végét taposom, nagyjából ilyenkor jön rá az ember, hogy egyszer tényleg megöregszik. Ha egy mód van rá, a feleségemmel ezt nem Sanghajban szeretnénk megérni. Ez egy húszmilliós város, éjjel-nappali forgalommal, bulikkal, munkával, rohanással, az időseknek nem sok hely jut itt. Elkezdtünk azon gondolkodni, ha bizonyos családi tényezők engedik, pár év múlva továbblépünk. Egyelőre úgy néz ki, hogy szeretnénk valamelyik európai országban kikötni, de nyitottak vagyunk a véletlenekre. Most azt mondom, hogy 3-4 év múlva könnyebb lesz velem Európában találkozni.

Mit tanácsol annak, aki szeretné bejárni a világot, de nem mer útnak indulni?

Olvassa el a könyvemet! Sok visszajelzést kaptam már. Valaki útikönyvnek tartja, valaki életmód tanácsadásnak, valaki üzletinek, valaki szerint meg az élettörténetem van leírva benne. Ehhez jön, hogy a kiadónál hivatalosan a szépirodalom kategóriában van. A szándékom az volt, hogy megosszam másokkal, amit nap mint nap csinálok: olyan emberekkel beszélgetek, akik már elértek sikereket, kívül irigylésre méltónak tűnnek, belül viszont nem tudják, hogy merre tovább. Ezen segíthetnek a megfelelő kérdések és beszélgetések. Az a fajta tanácsadás, amit én csinálok, költséges szórakozás. A könyvben viszont megismerhetik ezt a pszichológiai módszert, ezt a rálátást a nagy emberi dilemmákra. Aki szeretne utazni, de eddig nem tette meg, annál van valami dugasz, ami miatt nem engedi meg magának azt a szabadságot, hogy eldobjon mindent és elinduljon, valamiért nem adja meg magának azt a lehetőséget, hogy szabad legyen. A könyv elolvasásával rájöhet, hogy hogyan lehet megszabadulni ettől a dugótól.

Ez a város egy távoli bolygó recenziónk:

A sanghaji szöcskeárustól a kommunista cenzúráig

Az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent Holch Gábor - Ez a város egy távoli bolygó könyv nem csak a kínai kultúrába kalauzol el minket, hanem egy magyar gyerek iraki éveiről, a boszniai EBESZ-misszióról vagy épp kambodzsai kalandokról is olvashatunk, hogy csak néhányat említsünk.

(címlapfotó: Holch Gábor / Facebook)