A 2010-es kormányváltás óta alaposan átrajzolták a hazai médiaviszonyokat. A mérleg nyelve erősen átbillent a kormányzó elit javára. A közmédia közszolgálatiságát felszámolták. A migrációval való folyamatos riogatás, Brüsszel megállítása, Soros György totális démonizálása, na meg persze a „bevándorláspárti” és „sorosista” ellenzék elleni hangolás kap főszerepet a hírekben.
A kormányközeli oligarchák segítségével a kereskedelmi rádiózásban és televíziózásban is gyökeret vertek a kormány által – finoman fogalmazva – szorgalmazott kommunikációs panelek, illetve narratívák.
A tájékoztatás széleskörűsége a vidéki lapok felvásárlásával kézi irányítás alá került, és kizárta minden eltérő megszólalás vagy kritika lehetőségét.
A napi lapok és heti lapok terén is túlsúllyal rendelkezik a kormánypárti direktíva, a hirdetési piacon lényegében az állami hirdetések nélkül hosszú távon finanszírozhatatlan bármilyen sajtótermék. A nagyobb riválisokat kilőtték (a Népszabadság beszántása) vagy ellehetetlenítették (a Magyar Nemzet és a Heti Válasz megszűnése).
Az online térben kiépültek a kormánypárti szócsövek, bulvárorgánumok, amelyek hálószerűen, összehangoltan alkalmazhatóak gyorsan és hatékonyan mindenféle kampánycélra. Legyen az egy kormánypárti üzenet megerősítő sulykolása, egy figyelemelterelő tematizációs akció része vagy egy karaktergyilkos, lejárató szándékú gyorstüzelés az ellenzékre, esetleg más - a NER számára szemet szúró - személy „kivégzése”.
A sajtószabadság – mondhatni cinikusan - nem szűnt meg Magyarországon, de sérült, sőt, lehetetlenné vált a többforrású, széleskörű tájékoztatás lehetősége, a sajtóetika minden írott és íratlan szabálya pedig fel lett áldozva a gátlástalanság oltárán.
A szabadságot azonban nem csupán a média manipulációs eszközzé való degradálásával lehet egyféle akarat és hatalmi kontroll béklyójába zárni.
Viszonylag kevés visszhangot és figyelmet kapott, hogy október 23-a előtt egy nappal Pintér Sándor belügyminiszter egy olyan törvényjavaslatot nyújtott be a magyar Országgyűlésnek, amely alapján – többek között - központosítanák a térfigyelő kamerák felvételeiből kinyerhető információkat.
A törvényjavaslat címe önmagában olyan semmitmondó, hogy elsőre nem tűnhet különösebben érdekesnek, de az „egyes belügyi tárgyú és más kapcsolódó törvények módosításáról” cím a térfigyelő rendszerek hálózatának egységesítését is takarja. Vagyis hétköznapjaink megfigyelhetőségét kívánják központosítani.
Egy központi rendszerbe kerülnének a közterület-felügyeletek térfigyelő kamerái, a BKK járműveinek kamerái, a BKK, mint közútkezelő kamerái, a rendőrség által üzemeltetett térfigyelők, a Magyar Közút kamerái, és a bankok biztonsági kamerái. Nem mellékes adalék, hogy a kormány csak később jelölné ki rendeletben a szolgáltatót. A kamerák felvételei legalább 30 napig egy központi tárhelyen maradnának, és a törvény által megszabott indokokkal le lehetne kérni őket.
A javaslat szerint előnyként értelmezhető a terrorcselekmények vagy más bűncselekmények megelőzése, felderítése és megszakítása, a nemzetbiztonsági feladatok ellátása (védelmi, elhárítási és információszerzési szempontból), hatékonyabbá válhatna a körözött személyek azonosítása, a kötelező felelősségbiztosítás nélkül közlekedő járművek kiszűrése, de a tömegközlekedésen bliccelők is jobban a Nagy Testvér fókuszába kerülhetnének.
A salátatörvénybe csomagolt javaslat felfogható biztonsági kérdésként is, de mindjárt más értelmet nyer, és a szabadságjogok szemszögéből is érdemes elgondolkodni rajta, ha azt vesszük, hogy a kormány eddig hogyan élt vissza kreált kétharmados felhatalmazásával a hatalmi ágak (törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás) és a média esetében.
Aggodalomra okot adó példája már van annak, hogyan lehet a mindent látó Nagy Testvért a hatalom szolgálatába állítani. A magyar sajtóban is jelentek meg arról cikkek, hogy 2020-ban élesítenék Kínában az úgynevezett kreditprogramot. A kínaiak már négy éve kísérleteznek vele négy nagyvárosban is. A végcél az lenne, hogy Kína 200 millió (legalábbis eddig) megfigyelőkamerája 0-24 órában megfigyelje állampolgárait, vizsgálja tevékenységeiket, hogy ki mennyire jó kínai. Pontok vagyis kreditek jelentenék az ember értékét a rendszerben, előnyökhöz juttatva a „jókat” és hátrányokhoz a „rosszakat”. Félelmetes digitális disztópiát vetít előre, amely a legsötétebb sci-fi alkotásokat teszi realitássá.
Egy ilyen világban a biztonság és a szabadság kérdése ütközik egymással, amelyben bioszolgává válik az ember. Könnyű legyinteni a figyelmeztető jelekre, hiszen elsőre ártalmatlannak és jelentéktelennek tűnhetnek.
A szabadság kontrollálhatósága mindig a biztonság ígéretével kezdődik.
(A szerző további cikkei nyomon követhetőek a Facebook-oldalán is. Kövesd Te is!)