A csata, amely végleg megtörte a Monarchiát - Százéves a Vittorio Veneto-i összeomlás

Olvasási idő kb 21 perc
A csata, amely végleg megtörte a Monarchiát - Százéves a Vittorio Veneto-i összeomlás
tari.tamas [at] alfahir.hu

A magyar honvédek itt is a végsőkig tartották magukat.

1917. október 24-én indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia és a központi hatalmak egyik legsikeresebb offenzívája, a caporettói áttörés, ami, ha nincs az antant hathatós segítsége, könnyen leradírozhatta volna az olaszokat a háborús térképről. Egy évvel később a talján hadvezetés nem véletlenül ezen a napon indította meg azt a hadműveletet, amely végül a Monarchia katonai vereségéhez, majd teljes széteséséhez, illetve az első világháború lezárulásához vezetett.

Arról, hogy pontosan miként zajlottak a hadműveletek, már korábban írtunk a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum nemzetközi konferenciája kapcsán:

"Vesztes háborúra mindig szomorú emlékezni"

A közelgő évforduló alkalmából rendezett nemzetközi történészkonferenciát a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum kedden, melyen a magyar szakemberek álláspontja mellett olasz, osztrák, szlovák és szerb történészek előadásait is meghallgathatta a szép számú közönség.A legérdekesebb és legrelevánsabb előadások a Vittorio Venetó-i, azaz a harmadik piavei csata előzményeit, körülményeit és következményeit járták körül.

Az első vonalakban uralkodó borzalmas állapotokat pedig vitéz Somogyváry Gyula önéletrajzi ihletésű könyvének vonatkozó részletein át mutattuk be:

Írószemmel a Piavéról: "aki itt van állásban, az vagy visszaver minden támadást, vagy itt pusztul"

"Aludjatok csak, néma, szent hadak,pihenni édes, haj, pihenni jó,s a Piave vagy a Visztula zúgásaéppúgy altat, mint a Tisza folyó..."(vitéz Somogyváry Gyula: A boldog szunnyadókhoz)Somogyváry Gyula egységét, a 29. honvéd gyalogezredet egy hosszabb horvátországi pihenő után 1918 júliusában dobták át a dél-tiroli hegyekbe, a Garppa-masszívumra ahol négy keserves hétig állomásoztak.

Mostani cikkünkben egyrészt bőséges képanyaggal ismertetjük, hogyan is ment végbe az olasz diadal és a többek között magyar vereséget és sokak számára hadifogságot is hozó összeomlás. Másrészt, hogy árnyaljuk a képet, az események vázlatos leírásán túl idézünk az október 24. és november 4. között dühöngő küzdelemben részt vett két magyar alakulat ezredtörténetéből is, beleértve a Magyarországra való, cseppet sem eseménytelen hazaérkezésük kalandjait is.
 
Fontos leszögezni, hogy a mindvégig becsülettel és a tőlük telhető legnagyobb erőfeszítéssel harcoló magyar egységek túlnyomó többsége nem engedelmeskedett a Károlyi Mihály október 16-ai határozati javaslatában szereplő felhívásnak, mely azonnali hatállyal hazarendelte volna a magyar csapatokat az ország határainak védelmére, és mit sem törődve IV. Károly király ugyanazon napon tett kiáltványával, mely autonómiát biztosított a Monarchia különböző államainak, a birodalom érdekében harcoltak tovább. (Ennek ellenére a legtöbb alakulattörténetben ez az időszak szemérmes nagyvonalúsággal jelenik meg, a katonák többsége ugyanis cseppet sem volt büszke rá, hogy meg kellett élnie az összeomlást, melyet saját kudarcuknak tekintettek és még évtizedek múlva is a becsületükön esett szégyenfoltként kezeltek.)
Károlyi Mihályék határozati javaslatának 12. pontja

"Az országot fenyegető invázió veszedelmére való tekintettel intézkedik, hogy a külföldön levő magyar katonaság a haza védelmére azonnal hazahozassék és ne legyen felhasználható a szabadságszerető nép nemzeti vágyainak letörésére, az idegen katonaság pedig távolittassék el az országból."
A csata, amely végleg megtörte a Monarchiát - Százéves a Vittorio Veneto-i összeomlás
Október 24-én ezt a követelést ismételte meg immár a Károlyi-párti ellenkormány nevében Hock János, Ráth Endre és Zlinszky István a Parlament kupolacsarnokában, követelve, hogy "a kormány mondjon le, hogy haza kell hozni a katonákat, mert a kormány anarchiába sodorja az országot".
 
A nemzetközi történettudományban a mai napig ehhez a két dátumhoz kötik azt az igaztalan vádat, miszerint a magyar ezredek elhagyták a Piave-frontot, holott ez legfeljebb azokra a csapatokra volt igaz, amelyeket a főparancsnokság elvezényelt az első vonalakból.

A nyugati - főleg az osztrák - történettudomány mítoszaival ellentétben tehát nem vonutak vissza, nem vált árulóvá és a nemzetiségi alakulatok nem az ő példájukat követve tették le a fegyvert és szöktek tömegével haza. Ehhez az őket célzó, hónapok óta tartó antant-propaganda, az embertelen ellátási viszonyok és az uralkodó szerencsétlenül időzített proklamációja bőven elegendőnek bizonyult.

Már mindenki érezte, hogy hamarosan vége a dalnak

Már mindenki érezte, hogy hamarosan vége a dalnak
 
A Monarchia haderejét szinte teljesen kivéreztető második piavei csata után csak idő kérdése volt, mikor omlik össze a törékeny osztrák-magyar front.
 
A Monarchia haderejét szinte teljesen kivéreztető második piavei csata után csak idő kérdése volt, mikor omlik össze a törékeny osztrák-magyar front.
 
A Monarchia haderejét szinte teljesen kivéreztető második piavei csata után csak idő kérdése volt, mikor omlik össze a törékeny osztrák-magyar front.
 
A hátország gazdasági kimerülése azt jelentette, hogy a csapatok képtelenek voltak pótolni az elszenvedett véres veszteségeket:
 
sem kellő hadianyag, sem kellő számú hadra fogható ember nem maradt 1918 második felére.
 
Légvédelemre használt gyalogsági ágyú az olasz fronton
 
Osztrák-magyar megfigyelőállás a Dolomitokban
 
A szó legszorosabb értelmében éhező, átlag 50 kilósra soványodott, az állásaikat patkányokkal és tetvekkel megosztani kénytelen csapatokkal szemben az olaszok egyre komolyabb erőt tudtak felmutatni.
 
Osztrák-magyar harcállás az olasz fronton
 
Három fotó egy osztrák-magyar hadállásról a Piave-front északi szakaszán
 
Hála az antant nemzetközi segítségének a taljánok felszerelése és ellátása kifogástalan volt, csak úgy dúskáltak a hadianyagban és a morállal kapcsolatos problémáik is rég a múlté voltak.
 
Osztrák-magyar légvédelmi üteg
 
Repülőik és tüzérségük szinte szünet nélkül zaklathatta és rombolhatta az osztrák-magyar állásokat, a túloldalon sokszor arra sem volt elegendő muníció, hogy viszonozzák a tüzet, az emberek idegrendszerét, állóképességét pedig lassan, de biztosan felőrölte az éjt nappallá tevő tüzérségi támadás. Az osztrák-magyar front bizonyos szakaszain már az állások karbantartása is súlyos nehézségeket okozott az állandó tűzben.
 
Osztrák-magyar katonák a Piave-front első vonalában
 
Osztrák-magyar hegyi állások a Dolomitokban
 
Svetozar Borojević von Bojna altábornagy egyik utolsó csapatszemléje
 
Ráadásul az ekkor erőre kapó spanyolnátha is egyre több áldozatot szedett a központi hatalmak csapataiban (a katonák a gyors lefolyású, végzetes kórt csak "patkányrágásként" emlegették).
 
Előretolt osztrák-magyar megfigyelőállás
 
De ha mindez nem lett volna elég, a hátországban nem csak a gazdasági nehézségek, hanem a szabotázs is komoly erővel éreztette hatását. A nyugati harctérről, akár brit, akár német, akár francia részről, már ismerhetünk olyan történeteket, melyek arról szólnak, hogy szabotálták akár félreértelmezett pacifizmusból, akár egyéb ártó szándékból a hátország dolgozói a hadianyagot. Vitéz Doromby József a szombathelyi 83-as gyalogezred történetében 1918 szeptemberéből hoz erre példát:
 
"(...) az 1918. augusztus végén az ezredhez beérkezett kézigránátoknak majdnem fele robbanóanyag helyett homokkal volt megtöltve. Mily végtelen bűn terheli annak az angol, francia vagy orosz ügynökök által megfizetett árulóinak a lelkét, aki ily rettenetes gazságot elkövethetett, tudva, hogy a biztos halálnak szolgáltatja ki az ő érette is becsületesen harcoló honfitársát, amikor az ott a Piave-parti táboriörsön a legelsőbbrendű fegyverzettel felszerelt olasz rohamosztaggal szemben ezzel a homokkal töltött kézigránáttal veszi fel a harcot."

 

Damoklész kardja lesújt

Itália leszámol Germániával (olasz propagandaplakát)
 
Október 24. előtt a szokottnál is jobban megélénkült az olasz tüzérség működése, különösen a Felső-Piave mentén, a Monte Grappa szakaszán, ahová az első lökés zúdult.
Az osztrák-magyar erőkkel szemben a negyedik olasz hadsereg 14 ezer, különböző kaliberű ágyúja szórta a halált.
 
Olasz tüzérség akcióban
 
Brit tüzérség a Piavénál
 
Olasz tüzérség a Piave mentén
 
A Monarchia kilenc hadosztálya állt szemben az antant hét támadó hadosztályával, melyek közt az olaszok mellett akadtak francia, brit, amerikai, sőt cseh seregtestek is.
 
Olasz hadmérnökök pontonhidat építenek a Piavén
 
A védők számbeli fölényének köszönhető, hogy az első napokban sikerült tartani a vonalat, sőt még kisebb ellentámadásokra is sor került, délen a briteknek pedig csak a Papadopoli-szigetet sikerült bevenniük, ám itt a heves esőzések most őket akadályozták a továbbjutásban.
 
Brit katonai trén átkelése a Piavén
 
27-ére azonban a szegényes készletek elapadtak, nem volt több tartalék, az antant-erők pedig átjutottak a Piavén és hídfőket létesítettek a bal parton. Ennek ellenére nem mindenki látta reménytelennek a helyzetet. Az első vonalban harcoló 83-asok ezredtörténetében Doromby még reménykedve ír erről a napról:
 
"(...) a támadás igen lassan tudott csak tért nyerni. A magasabb parancsnokságok tájékoztató közléseiből értesültünk arról is, hogy a betörés színhelyéin több hadosztályt vontak össze ellentámadás céljából és hogy az sikerrel kecsegtetett."
Olasz ponton a Piavén
 
Ugyanitt olvashatjuk, hogy a propaganda továbbra is legalább olyan hevességgel igyekezett megdolgozni csapatainkat, mint az ellenséges tüzérség:
 
"Arcvonalzászlóaljunknál ezalatt egyik este a Piave túlsó partjáról cseh nyelven lázító beszéd volt hallható. Másnap, már előre, néhány löveget, aknavetőt és géppuskát helyeztünk készenlétbe, hasonló szónokok fogadására. Mikor azután az izgató beszéd megismétlődött, azt oly hatalmas összpontosított tűzzel hallgattattuk el, hogy az olaszok bizonyára meggyőződtek hasonló próbálkozások kilátástalanságáról."
 
Olasz nehéztüzérség menetben
 
Olasz sebesültek osztrák-magyar fogságban
 
A gyalogezred azonban még 29-én is hiába várta az ellentámadási parancsot, ennek elmaradásáról Doromby így számol be:
 
"Az erkölcsök megmételyezése, amely az egész Monarchiában úrrá lett, alkalmas ügynökök útján eljutott egészen a hadtápterületekig. Különösen a menetzászlóaljak hozták magukkal a mérgező csirákat, amelyeket sikerült beoltaniok az ugyancsak hátrább táborozó "beavatkozó" hadosztályok csapataiba (sőt egyes helyeken az arcvonalcsapatokba is.) így történt azután, hogy amikor az ellentámadás megindult, több csapat megtagadta az engedelmességet, sőt egyes ezredek teljesen feloszolva, el is indultak hazafelé. Sajnos, olyanok is, amelyek dicső hadtörténelmi múlttal rendelkeztek."
 
Előretolt olasz géppuskaállás
 
Olasz katonák és elesett bajtársaik és ellenséges katonák mellett
 
Az ezred helytállásáról azonban mindent elárul, hogy még egy nappal később is keményen tartották magukat az olasz átkelési kísérletekkel szemben, és két kibontakozó hídfőt is visszanyomtak a folyóba. Csak azt követően vonultak vissza állásaikból, hogy a jobb szárnyukat biztosító 33-as horvátokat hátrébb vonták:
 
"Elérkezett tehát az utolsó óra, hogy a már reggel kiadott hadosztályparancsnak eleget tegyünk és állásainkat - mivel azokat az ellenség már nemcsak jobbról, de hátában is fenyegette, kiürítsük. Hangsúlyozzuk, nem legyőzve, sőt anélkül, hogy az ellenség abból egy tapodtat is eltudott volna foglalni. A tüzérséget már délután 5 órakor kivonták az állásokból, mire pedig sötétedni kezdett, ezredünk is megkezdte a visszavonulást a Motta di Livenza felé vezető országúton."
 
Osztrák-magyar 149 mm-es Skoda üteg a Piave-fronton
 
Olasz és amerikai csapatok útban a frontra
 
A világháború során a magukat sokszorosan kitüntető budapesti 1-es honvédek is az első vonalban hadakoztak. Dereánó Ödön a következőképp írja le a sorsdöntő viszontagságokat az ezredtörténetben:
 
"(Október 24-én) amikor már embereink a pokoli zenebonától félőrülten vagy teljes elfásultságban várták a minden pillanatban bekövetkezhető elmúlást, délután 3 óra felé megkezdődött az ellenséges gyalogság támadása. Megerősített előőrsvonalunk mindenhol bámulatos elszántsággal állt ellen az olasz támadó oszlopok lökéseinek. (...) Az ellenség a késő délutáni órákban nagyobb erők bevonásával újból megindítja támadását jobbszárnyunk és az ehhez csatlakozó 50. hadosztály ellen, Alano irányában. Támadását rövid időre sikerült most is megállítani, de a több hullámban előnyomúló olasz erők nyomása rést ütött sorainkban és állásainkba betörtek (...). Minthogy tartalékainkat még a csoportosítás felvételekor mind előre vonták, a harcba azonnal be is avatkoztak és több órás váltakozó kimenetelű küzdelem után elvesztett állásainkat visszaszereztük."
 
Osztrák-magyar hegyi tarack a Dolomitokban
 
Olasz fogatolt löveg menetben a piavei átkelés után
 
Az ezred védőszakasza mögött azonban rohamosan bomlott föl a rend, a csapatoknak hamarosan nem csak a betörő ellenséggel kellett megküzdenie:
 
"Október 25-én már a küzdővonal megerősítésére előrevont cseh alakulatok legénysége a hadtestparancsnokság székhelyén átvonulva, Mel városában garázdálkodik és a fegyelem köztük teljesen felbomlik. Ezért Scotti gyalogsági tábornok, hadtestparancsnokunk hadosztályunk rohamzászlóaljának két századát géppuskával megerősítve kirendeli a rend fenntartására és a hadtestparancsnokság biztosítására, ezzel a megjegyzéssel:
"Honvédek, már csak rátok számíthatok!"
Olasz géppuskások a csatában
 
26-án az olaszok már gázgránátokkal lőtték az elkeseredetten védekező budapestieket, de ők továbbra is rendületlenül kitartanak, egész a visszavonulási parancsig.

"Még olyan háború nem volt, ahol csak az egyik fél lőtt" - Üldözés és fegyverszünet

A győzelmet hirdető olasz propagandafestmény
 
Október 30-án azonban az olasz lovasság és páncélautók elérték az osztrák-magyar főparancsnokságnak otthont adó Vittorio Veneto városát.
 
Olasz páncélautó és gyalogság
 
Az addig nagyjából rendezett visszavonulás ezt követően fejvesztett meneküléssé vált, bár bőven akadtak seregtestek, melyek a káoszban sem veszítették el a fejüket.

Akivel Magyarország is sírba szállt: Tisza István halála

Október 31-én - Károlyi Mihály miniszterelnökké való kinevezésének napján - Budapesten a Károlyi-párthoz közvetlenül köthető merénylők, köztük Pogány József újságíró, későbbi kommunista népbiztos, három végzetes lövéssel meggyilkolták Tisza István grófot otthonában, a zuglói Roheim-villában.
 
Gróf Tisza István a debreceni 2. honvéd huszárezred katonái között
 
A néhai miniszterelnökkel egy egész világrend szállt sírba, a tragédia pedig csak fokozta az országon egyre inkább eluralkodó káoszt, mely végül az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság esztelen nemzetvesztésébe torkollt. Ahogy Tormay Cécile a Bujdosó könyvben fogalmazott:
 
"Tisza István fekszik holtan és vele együtt sok összetörött magyar becsület."
 
Erről viszont a fronton harcoló csapatok szinte semmit sem tudtak, a katonai cenzúra ugyanis visszatartotta az otthoni vészterhes eseményekre vonatkozó információkat, beleértve a magánleveleket és az újságokat is (ahogy a hazai sajtó sem írhatott őszintén a fronton kialakult helyzetről).
 
A többség csak a visszavonulás során, vagy Magyarországra hazaérkezve szerzett tudomást a kialakult helyzetről, így a kész helyzet elé állított, bomlasztó agitációval megmételyezett csapatok - egy erős politikai vezető híján - már nem változtathattak érdemben a haza sorsán.
 
Tisza István emlékét a Parlament északi bejáratánál a második világháború után lerombolt, majd 2014-ben visszaállított, monumentális emlékműve, illetve a kommunisták által szintén lerombolt Nemzeti Vértanúk emlékműve is emléket állított (utóbbi visszaállításáról jelenleg is vita zajlik, a szoborról szóló összeállításunkat ITT olvashatja).
A szombathelyi 83-asok egyike voltak a legfegyelmezettebben visszavonuló alakulatoknak, ennek köszönhették, hogy az olaszok az általuk gyalázatosan kezelt, az osztrák-magyar főparancsnokság által pedig rosszul kommunikált - november 3-án megkötött, de csak november 4-én délután háromtól életbe lépő - padovai fegyverszünet után sem tudták fogságba ejteni az ezredet.
 
Olaszok küzdik át magukat a lángoló Asiago utcáin
 
Olasz katonák egy zsákmányolt osztrák-magyar ágyúval
 
Olasz konvoj egy áttört osztrák-magyar barrikádnál Val d'Assa mellett
 
Doromby így ír a parancsnok, Túrba József ezredes szilárd elhatározásáról:
 
"Alaposan ki kell verni az ellenség fejéből - mondotta a parancsban - hogy még a jelenlegi, számára egyedül kínálkozó módon is, győzelmet akarjon aratni fölöttünk. Trautweiler ezredes, dandárparancsnok szintén azon a véleményen volt, hogy
még olyan háború nem volt, ahol csak az egyik fél lőtt."
Brit tiszt kilőtt osztrák-magyar szállítójárműveket vizsgál
 
Brit tisztek egy elfoglalt osztrák-magyar állást vizsgálnak
 
Olasz gyalogság Pozzo mellett
 
Az elővigyázatosság nem is volt hiábavaló, hisz november 4-én a következő jelenet játszódott le:
 
"Délután 3 óra 15 perc volt, amikor egyszerre csak lovascsapat tűnik fel az országúttól északra, rohamra indulva a visszavonulóban levő gyalog- és vonatoszlopok ellen, olasz lándzsás lovasok pedig egy tiszt parancsnoksága alatt máris alig 30 lépésnyire állanak Túrba ezredestől. Alig telnek el pillanatok és Nagy Árpád százados nyolc géppuskája már is okádja a tüzet a túlmerész olasz lovastömegekre.
 
Olasz lovasság Trentóban
 
Percek alatt véres testek és lovak tömege borítja a terepet, a rohamozók közül egy ló vagy lovas sem menekült meg, a távolabbról közeledők pedig menekülésszerüen vonulnak vissza. Az olasz tiszt int, Túrba ezredes megnézi az óráját és odakiált neki francia nyelven "3 óra múlt 15 perccel, 3 órakor megkezdődött a fegyverszünet". Az olasz újból integet. Túrba ezredes odakiált Nagy Árpád századosnak "tüzet szüntess"."
 
Olasz csapatok egy zsákmányolt osztrák-magyar nehézágyúval
 
 
Olasz lovasság gyülekezője egy lerombolt ház mellett
 
 
Brit katonák egy osztrák-magyar foglyot kísérnek ki egy elfoglalt kavernából
 
Az ilyen incidensek korántsem voltak ritkák, mivel az olaszok minél több hadifoglyot és zsákmányt akartak ejteni, így az osztrák-magyar csapatoknak jellemző módon a fegyverszünet megkötése után is elég nehéz dolguk volt, ha azt akarták, hogy üldözőik útjukra bocsássák a még be nem kerített alakulatokat.

Száz veszély között hazafelé

Száz veszély között hazafelé
 
Akiknek sikerült elkerülniük a hadifogságot, azok sem lehettek teljesen nyugodtak. A Magyarországra való visszajutás a felbomló Monarchia területén korántsem volt könnyű vállalkozás: a közrend teljes felbomlása, az új délszláv államok létrejöttét kísérő nemzetiségi villongások és a magyar kormány november 11-ei hazaárulása - ekkor már szó sem volt a határok védelméről, sőt épp az ellenkezőjéről jött a parancs - egytől egyig kiszolgáltatott helyzetekbe hozták az egységeket.
 
Elfoglalt oszták-magyar állások a rommá lőtt Pozzo mellett
 
A szombathelyiek így élték meg azokat a válságos napokat:
 
"Az ezred legénységét e nemes elhatározásában még az a megszégyenítő parancs sem ingatta meg, amelyet a hatalom akkori bitorlói Budapestről, a még féligmeddig működő hadseregfőparancsnokság útján kiadtak és amely így szólt:
"A hadseregfőparancsnökság Őfelsége jóváhagyásával elrendeli, hogy a csapatoknak nem szabad fegyverrel Magyarország területére lépni. A fegyverek ennélfogva a vonatba való berakodás előtt átadandók a jugoszláv hatóságoknak."
Olasz csapatok osztrák-magyar hadifoglyokat kísérnek
 
Ezzel a paranccsal Károlyi Mihályék egy sikeres honvédő háború minden lehetőségét előre eljátszották, az olaszok karmaiból nagy erőfeszítések árán megmentett hadianyag jó részét idegen kézre juttatták, és saját követeléseiknek és ígéreteiknek is ellentmondtak.
 
Visszavonuló osztrák-magyar csapatok
 
Túrba ezredes - sok más parancsnokhoz hasonlóan - hiába tiltakozott a méltatlan és öngyilkos eljárás ellen, a 83-asoktól végül egy jugoszláv bizottság kobozta el a fegyvereket.
 
Fogságba esett osztrák-magyar katonai utánprótlás-kocsik
 
Osztrák-magyar hadifoglyok egy brit gyűjtőtáborban
 
Fogságba esett osztrák-magyar katonai trén és egy elsősegély-kocsi
 
A budapesti 1-es honvédek útját viszont szerencsésebb csillagzat kísérte. Dereánó Ödön a következőképpen festi le november 5-étől a hazafelé tartó menet körülményeit:
 
"Amerre az ezred elvonult, mindenhol rablás, fosztogatás nyomai voltak láthatók, mert a már napokkal ezelőtt visszavonult 6. és 11. hadseregnek zömét képező cseh, morva és szlovén hordák, csapatkötelékeiket elhagyva, minden községben és városban a hitvány, jellem nélküli, gonosz emberek szertelenségével és fegyelmezetlenségével dúltak és fosztogattak. Érthető tehát, hogy az Ausztria területén, a Dráva völgyében katonás rendben menetelő hadosztályunkat majdnem minden község és város elöljárósága és nemzeti tanácsa örömmel fogadta s köszönetet mondtak a csapatok fegyelmezett viselkedéséért;
ilyképpen sehol még célzás sem történt arra, hogy a fegyvereket bárkinek is leadjuk."
Leharcolt osztrák-magyar hadifoglyok, útban egy gyűjtőtábor felé
 
Osztrák-magyar hadifoglyok egy olasz pontonon a Piavén
 
Sajnos szégyellni való esetek az ezrednél is akadtak, ám ezt a krónikás sem rejti véka alá:
 
"Sajnos, a rossz példa hatása alatt akadtak honvédeink között is olyan nyughatatlan természetű emberek, kik főleg az otthon utáni forró vágytól sarkalva, magukban, minden vezetés nélkül indultak útnak hazafelé. Ezek azonban önkényeskedésükre szomorúan ráfizettek, mert közülük sokat agyonvertek a cselákok (a csehek és tágabb értelemben a szlávok gúnyneve a Monarchiában - a szerk.), vagy az alagútak söpörték le őket a vonatok tetejéről s így soha többé nem láthatták viszont hazájukat és hozzátartozóikat."
 
Osztrák-magyar hadifoglyok úton egy gyűjtőtáborba
 
Olasz lovasság osztrák-magyar hadifoglyokat kísérnek a Meduna folyónál
 
Ez a lázas, halálra szánt iparkodás Tormay Cécile könyvében is feltűnik:
 
"Életveszélyes az utazás. A vasúti személyzet kidűl a kimerültségtől. A tengelyek nem bírják a túlterheltséget. És a fejvesztett káoszból minduntalan rettenetes szerencsétlenségek híre jön. Az olasz frontról visszaözönlő katonák százait lesöpörte a vagonok tetejéről az alagutak torka. Hullák feküsznek a hazatérők útján."
 
Visszavonuló osztrák-magar csapatok
 
Az 1-es honvédek krónikása arról is beszámol, hogy Budapestre való visszaérkezésük után miként szállták meg az ezredet is a Károlyi-kormány agitátorai, és hogyan ragasztották rá a katonákra a mindenütt tapasztalható "fejetlenséget és fegyelmezetlenséget", majd eresztették szélnek az embereket.
 
Sebesült osztrák-magyar hadifoglyok a Piavénál
 
Elgyötört osztrák-magyar hadifogoly egy brit fogolytáborban
 
Elsősorban ennek volt köszönhető, hogy később Magyarország védtelenül állt a ránk törő cseh, román és szerb hadak előtt, ami annyi értelmetlen és gyalázatos szenvedéshez, végül pedig a trianoni területvesztés lassan évszázados tragédiájához vezetett.

Memento mori
A Monarchia és Magyarország számára így ért véget a virágesővel, nótaszóval és a lehulló falevelek hozta könnyű győzelem ígéretével kezdődő Nagy Háború. Egyszemélyi felelőst kár is keresni azért a sok szenvedésért, halálért és veszteségért, amit ez a négy, véráztatta esztendő hozott, a történelem kerekét ugyanis sohasem egy ember, de még csak nem is egy nemzet vagy egy állam forgatja.

Egyet tehetünk - ez viszont mindannyiunk egyik legfontosabb kötelessége -: nem feledjük azt a mérhetetlen áldozatot, a mindennel dacoló bátorságot és hősiességet, amit rendre, rangra, korra, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül az Osztrák-Magyar Monarchia és Magyarország katonái hoztak.

Ha a mai napig nyögjük is ennek a háborúnak a sebeit, sosem szabad elfelejtenünk, hogy ha mi magyarok nem is akartuk ezt a konfliktust, de végig vitézül és derekasan helytálltunk a becsület mezején, és büszkék lehetünk nagyapáink, dédapáink és ükapáink haditetteire.

Gloria in Heroibus! Dicsőség a Hősöknek!
Memento mori

Források:

  • Dereánó Ödön (1939): Az 1. honvéd gyalogezred története és háborús emlékalbuma. Budapest
  • Doromby József (1934): A volt cs. és kir. 83-as és 106-os gyalogezredek története és emlékkönyve. Budapest
  • Az Est 1918. október 17-ei és október 25-ei száma
  • Tormay Cécile (2009): Bujdosó könyv. Szeged: Lazi

Katasztrófa az olasz fronton - Ezen a héten kezdődött a második piavei csata

Kiüresedett diadal és keserű nélkülözésBár a caporettói áttörés páratlan sikernek számított, a megsemmisítő erejű olasz vereséget több okból sem tudta megfelelően kiaknázni a Monarchia.Egyrészt a támadó hadseregben igen komolyan képviseltették magukat a német "kölcsöncspatok", melyek nélkül a pocsékul fölszerelt osztrák-magyar erők képtelenek lettek volna sikerre vinni az offenzívát, a hadművelet végén pedig ezeket szinte azonnal átvezényeltek a nyugati frontra.