A Tárki által 1990 óta kétévente megjelentetett Társadalmi Riport 2018-as kiadásában Hárs Ágnes Növekvő elvándorlás – lehetőségek, remények, munkaerőpiaci hatások című tanulmányában az olvasható, hogy amíg a magyar jövedelem a fele a nyugat-európai átlagnak, nem fog leállni a kivándorlás. A diplomás magyaroknak már a 8 százaléka él külföldön. Ha ez elsőre nem is tűnne soknak, hozzá kell tenni, hogy Európában a felsőfokú végzettséggel rendelkező elvándorlók aránya hazánkban a legmagasabb. Ez így már határozottan nem hangzik jól.
És mi ezzel a legnagyobb probléma? Az, hogy a képzettebbek távoznak külföldre, tovább részletezve: a fiatalok és a vállalkozók, vagyis, akiknek a munkája, az innovációja hiányozni fog, mert ők lehetnének a motorjai az ország fejlődésének.
Ugyanakkor az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők elvándorlási aránya elmarad a többi országétól. A KSH Népességtudományi Intézetének Demográfiai portré 2018 című tanulmánykötetében leírtak szerint éppen ebben a társadalmi csoportban a legnagyobb a gyermekvállalási kedv. Nőtt azoknak a száma, akiknek a szüléskor mindössze nyolc osztály volt a befejezett iskolai végzettsége. A szakmunkás bizonyítvánnyal sem rendelkező nők többsége 22 éves korára már gyermeket vállal, az érettségizetteknél ez azonban csak 29-30 éves korban következik be.
Nem állunk jól. Bár a tanulmánykötetben a gyermekvállalási kedv növekedéséről írnak, az összesítés azt mutatja, hogy az elmúlt években stagnál a született gyerekek száma, mert csökkent a gyermekvállalási korban lévő nők száma. A legborúlátóbb előrejelzés azzal számol, hogy 2070-re csupán hatmillió magyar marad az országban, ha nem változik a katasztrofális demográfiai helyzet.
Spéder Zsolt, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének főigazgatója júniusban a Magyar Hangnak adott interjújában arról beszélt, a kormány szeretné elérni, hogy a népességfogyás belátható időn belül megálljon, de 2050-re várhatóan a magyarok lélekszáma másfél millióval lesz kevesebb, mint jelenleg, alig fogja meghaladni a 8 milliót.
Ő egyébként azt is mondta akkor, hogy hazánkban a gyermektelenség nem akaratlagos, hanem sok-sok halasztó, rövid távú döntés nem szándékolt következménye. Így fogalmazott:
„A rendszerváltás előtt a felnőtté válást a stabilitás jellemezte; a legtöbbeknél az iskola befejezését követte a munkavállalás, a párkapcsolat, a lakásszerzés, a gyermekvállalás. Ma inkább az a jellemző, hogy a párok egyetem, vagy a karrierépítés alatt ugyan már együtt vannak, de sokáig nem születik gyermek. Ezek a kapcsolatok aztán nem egyszer felbomlanak, ám ekkor a párkapcsolati piacon már egyre nehezebb új partnert találni. Így csúszunk a késői gyermekvállalásba, vagy a gyermektelenségbe.”
Az elvándorlás kapcsán talán derűlátóbbnak lehet értelmezni, hogy Spéder megjegyezte, a kivándorlás növekszik, de a dinamika már csökkenőben van, például a Németországba vándorolt magyarok többsége – állította - hazatér.
Spéder elutasította, hogy „magyar átokról” kéne beszélni, mert „a magyarok szeretnének gyereket vállalni, valójában csak segíteni kell, hogy a szándék megvalósuljon.” Igaz, azt is megemlítette az Orbán-kormány családpolitikája kapcsán, hogy a gyermekvállalást ösztönző döntéseknek vitathatatlanul van pozitív hatásuk, de a közép-európai országokra alapvetően jellemző az instabil társadalmi és gazdasági helyzet. És most visszakanyarodunk oda, hogy a képzettebbek, a fiatalok és a vállalkozók miért is indulnak meg (nem kalandvágyból, ahogy anno Orbán Viktor mondta) külföldre.
Magyar átok ide vagy oda, minden összefügg mindennel, és mindezekből semmi jó nem olvasható ki.
(A szerző további cikkei nyomon követhetőek a Facebook-oldalán is. Kövesd Te is!)