Fegyverben napcsillag és félhold alatt - A Székely Hadosztály születése

1918. december 1-jén, a Károlyi-kormány gyalázatos segédkezése mellett megtartott gyulafehérvári román népgyűlés napján, mely kimondta Erdély elszakadását a Magyar Királyságtól, egy maroknyi, vasfegyelmű és hazaszerető székely vitéznek elege lett a rájuk parancsolt tétlenségből, és elhatározták: fegyverrel védik meg otthonukat.

A Székely Hadosztály mára fogalommá vált, ám sajnos elég hiányosan dokumentált ténykedését Kóréh Endre így jellemezte az alakulat történetét feldolgozó művében:

"A székely sereg ténykedése honvédelem: a mohó hódítási vágy megfékezése, az olcsó előnyomulás föltartóztatása."

Nagyjából  fél éven keresztül mindössze ez a kicsiny, de annál elszántabb erő volt az egyetlen dolog, ami a román terjeszkedés és Budapest között állt. Cikkünkben a korabeli forrásokból és visszaemlékezésekből idézzük föl, pontosan hogyan, és kik hívták életre a Székely Hadosztályt, mely hivatalosan majd csak 1919. január 20-ától viseli ezt a nevet.

Újabb vihar előtt a tündérkert

Az első és legfontosabb dolog, amit az 1918-as erdélyi helyzet kapcsán le kell szögeznünk, hogy a románok 1916-os offenzívája annak ellenére sem múlt el nyom nélkül, hogy a keleti végekről az osztrák-magyar és német csapatok végül egyesült erővel Bukaresten is túlra kergették a merész hódítókat.

Hadászati szempontból az egyik legfontosabb probléma az volt, hogy miután a Károlyi-kormány feloszlatta a Goldbach tábornok parancsnoksága alatt a térségben működő csapatokat - melynek felszerelése jó részt a helyi románok kézre jutott - nem maradt jól fölszerelt, magyar többségű reguláris haderő, aki szembeszálljon a románokkal. Kratochvil Károly ezredes, Erdély akkori katonai parancsnoka és a Székely Hadosztály későbbi parancsnoka hiába tiltakozott az eljárás ellen.

A civilek számára pedig a legfőbb problémát a magyar közigazgatás szinte teljes hiánya jelentette. Mivel az 1916-os offenzívában a tisztségviselői réteg veszteségeit az állam nem tudta pótolni, az erdélyi románok és más nemzetiségek szervezkedése és fegyverkezése 1918-ra jó részt zavartalanul folyhatott. A helyzetet csak súlyosbította, hogy Károlyiék hatalomátvétele után, abszurd módon ezek magyar állami segítséggel zajlottak.

Ellenállás, az első perctől kezdve

Az erőviszonyok szintén nem a székelységnek kedveztek. Bár a két háború közti források, az 1916-os viszonyokból kiindulva, előszeretettel festik le úgy a románokat, mintha továbbra is egy szedett-vedett haderő lettek volna, ám ekkorra a francia felszerelésnek és a brit kiképzők munkájának hála a Szeret folyó mögül meginduló csapatok minden értelemben véve komolyabb harcértéket képviseltek, mint a központi hatalmak által '16-ban tönkrevert seregek.

Kezdetben ráadásul a román előőrsökkel csak az Erdély területén ad hoc toborozott, rendkívül gyengén felszerelt csapatok álltak szemben. Ez alól igazán csak néhány kivétel akadt.

Például a háború végén épp szervezés alatt álló kolozsvári honvéd tartalék zászlóalj, mely Verbőczy Kálmán századosnak köszönhetően nem széledt szét. Katonái saját kezükbe vették a város és környékének rendfenntartói feladatait. Ők fegyverezték le a helyi laktanyát kifosztó, a hadianyaggal a közeli falvakba igyekvő erdélyi román katonákat is, majd fékezték meg az éj leple alatt a helyi magyarokra támadó oláh parasztság tombolását.

Később a kormány által feloszlatni kívánt alakulat kolozsvári nemzetőr zászlóalj, vagy "kék szalagos zászlóalj" néven működött tovább. Szervezett formában először ők szállták meg a belgrádi egyezményben a Maros vonalánál kijelölt demarkációs vonalat.

Mára kevésbé ismert, a korban legendásnak számító csoport volt még a Fox Aurél honvédszázados parancsnoksága alatt működő IV. a. jelzésű páncélvonat önkéntes legénysége. Ők eleinte a jelentős román lakossággal rendelkező Tordán és környékén láttak el karhatalmi szolgálatot. A felfegyverzett, ám az eredeti kezelőszemélyzet által magár hagyott járművet a százados a kolozsvári pályaudvaron fedezte fel, ennek történetéről Kóréh Endre így számol be:

"Egy páncélvonat. Mit ér ez válságos helyzetekben! Ha odavaló, elszánt katonák vannak rajta, olyanná válik, mint egy félelmetes mozgó acélvár. Gondolkozott. Kell, hogy akadjon egynehány jobbérzésű, komoly és elszánt katona, a ki vele egyet gondol és egyet érez. Cselekedett. A páncélvonatot, a mely mozdonyból, gépfegyverkocsiból és ágyúskocsiból állott, rövidesen lefoglalta. Ez a honvédszázados Fox Aurél volt."

A leendő vonatparancsnok a kolozsvári 21. gyalogezred laktanyájában talált új személyzetet a guruló erődhöz, a vonat pedig a szükséges felújítás után az alakuló Székely Hadosztály egyik legfontosabb szerzeménye lett: az egység ezzel a járművel bonyolította le első nagy toborzórendezvényét, majd később csapatszállításra használták, de számos ütközetben biztosított tűztámogatást a székelyek számára. Kóréh szerint ráadásul nem ez volt az egyetlen ilyen támogató jármű, mely végül a hadosztály szolgálatába állt, ám a többi vonatról csak kevés följegyzés maradt ránk.

Születőben a maroknyi sereg

Kratochvil parancsnoksága alatt Kolozsváron megkezdődött a brassói 24., a marosvásárhelyi 22., a nagyszebeni 23., a dési 31. honvédezredek magyar legénységének összegyűjtése és a kolozsvári 21. honvédgyalogezred feltöltése. A katonákat és az önkénteseket jó részt a Fellegvárban szállásolták el, illetve kezdték el kiképezni.

December első felében aztán elkezdődött az önálló székely alakulat megszervezése, immár budapesti szintű elismeréssel: Bartha Albert honvédelmi miniszter rendelete nyomán létrejöhetett a külön székely hadosztálytörzs, a különböző erdélyi alakulatokból pedig öt székely zászlóaljat sikerült létrehozni. Ezek létszáma a toborzásoknak hála folyamatosan nőtt.

Megkezdődnek a villongások

Kratochvilék első hivatalos feladata november 12-én a brassói posta, takarékpénztár és adóhivatal pénzkészletének Budapestre szállítása volt, amit nehéz szívvel hajtottak végre a székely bakák, akik inkább harcoltak volna fegyverrel Erdély védelmében. Jancsó József főhadnagy visszaemlékezésében így írja le, milyen lelkiállapotban hagyták el a "bűbájos várost":

"Az enyém volt a kegyetlen végzet, hogy tizenegy millió magyar közül tizennyolc társammal együtt pénzt mentsünk akkor, mikor a Székelyföldön a véres kardot kellett volna körülhordozni."

"Lüktető halántékomat a páncélvonat falához szorítom, majd meredten tekintek a géppuskák mellett ülő szomorú, székely fiúkra. Ők is fájdalmasan búcsúznak mindentől, ami szent és drága előttük. Szorongva érzik, hogy most szakadnak el az édes szülőföldtől, a drágalátos szép Székelyországtól, hogy bujdosók, menekültek legyenek..."

A románok november 15-ére foglalták el teljesen a belgrádi fegyverszünetben számukra kijelölt vonalakat, és november 18-án már sor is került az első komolyabb fegyveres összetűzésre az addig szabadon garázdálkodó ellenséggel.

Fox Aurél páncélvonatát kivezényelték a demarkációs vonalra, hogy segítsen megvédeni a tövisi Maros-hidat, mert az ottani székely őrség nem volt hajlandó önként feladni azt a románok előtt, akik erre tüzet nyitottak rájuk. Kóréh Endre így írja le az összecsapást:

"A IV. a. munkába kezdett. Ágyúja megszólalt, gépfegyverei kattogtak, a túlsó parton elhelyezkedett oláhok sorait söpörte a golyó. Az ellenállás nem tartott sokáig. A mezítlábas "hegyi franciák" eszük nélkül futottak Balázsfalva felé. A székelyek maradtak a csatatér urai."

Állítólag ekkor került sor arra a jelenetre, mikor a székely katonák Fényes Lászlót, a Nemzetőrség kormánybiztosát és a Károlyi-kormány hadügyi államtitkárát a Marosba akarták hajítani, miután az megakadályozta, hogy a hazafelé vonuló August von Mackensen tábornagy egyik német tüzérezredese a székely csapatok szolgálatába állítsa ágyúit (Erdély védőinek szinte egyáltalán nem volt tüzérsége), és tűz alá vegye a szemközti csapatokat. Az esetre később Jancsó főhadnagy így emlékezett vissza 1929-ben:

"Akkor még Fényest csak, mint újságírót, híréből ismertem. Most belátom, milyen tévedésbe estem, a mikor a bőrét megmentettem, hiszen nem kellett volna egyéb, mint egy kis egyéni akció és Erdély sorsát megfordíthattuk volna. Negyven príma ágyú, bőséges tölténnyel, hiszen ennyi az oláhoknak még talán odahaza se volt."

Győz az öngyilkos pacifizmus

December 18-ára azonban még ennél is szégyenteljesebb dolgot kellett megélnie a székely vitézeknek:

a budapesti kormány ugyanis engedélyezte a románoknak, hogy megszállják Kolozsvár vasútállomását, majd ennek nyomán az egész várost.

A székelyeknek át kellett volna adniuk Fox híres páncélvonatát, ám ezt a parancsot Kratochvilék nem teljesítették. Egy székely tiszt a következőt jegyezte föl erről naplójában:

"Megint becsapnak minket. Hitegetnek, hazudnak, aztán ideiglenesen előre jönnek, hogy véglegesen kiűzzenek bennünket. (...)  Látjuk már, miféle rettenetes játék folyik itt. A francia összejátszik az oláhokkal, a Károlyi-kormány meg mind a kettővel."

A románok 21-én lépték át a Maros vonalát, 22-én már elkezdődtek a kegyetlenkedések és a fosztogatások, a magyar tiszteket kínozták és kivégezték, ahogy az imént idézett emlékező fogalmazott:

"Erdély tragédiája után most következnek az egyesek tragédiái."

Apáthy István erdélyi főkormánybiztos az eddigre már megszokott impotenciával reagált a történésekre, és elvezényeltette a frontról ekkorra, teljes felszerelésükkel hazatérő császári és királyi 82. székely gyalogezred katonáit, akik önként jelentkeztek az ellenséggel való harcra.

Január 7-ére az összes székely katonát kivonták Kolozsvárról és térségéből, a prédául maradt vidéken pedig villámgyorsan megkezdődik a román berendezkedés.

Apáthy még december 30-án a Déva-Kolozsvár-Nagybánya demarkációs vonalat alkudta ki a Kolozsvárra érkezett Henri Berthelot francia tábornokkal, ám a székely katonák sejtették, hogy a románok ezt legalább annyira veszik majd komolyan, mint az eddigi megállapodásokat, és a történelem sajnos őket igazolta.

Nem vész el a remény

Ekkorra azonban "a székely csapatok, Nagy Pál ezredestől le a legfiatalabb katonáig égtek a harcvágytól és készek lettek volna azonnal előrenyomulni (...)", a januári kisebb sikeres akciók pedig végleg magacélozták az addig sem tétlenkedő vitézek szívét, innentől már az őket eláruló és Erdélyből egyre több területet föladó budapesti kormánnyal szemben is.

Így vette kezdetét az 1919 januárjától már hivatalosan is Székely Hadosztályként küzdő 38. hadosztály felemelő és egyben végtelenül szomorú története. Azé a küzdelemé, ami most, hogy a budapesti kormány a tettek helyett ismét csak hangzatos lózungokkal hajlandó dobálózni az elszakított magyarok érdekében, talán még nagyobb példaadással ragyog elénk, mint az elmúlt 100 esztendőben bármikor.

Források:

  • Kóréh Endre (1929): A székely hadosztály és dandár története 1918-1919. Budapest: Makkay Zoltán Könyvkiadó Vállalata
  • Kratochvil Károly: A Székely-hadosztály 1918-19 évi bolsevistaellenes és ellenforadalmi harcai, a székely dicsőségért, Erdélyért, Magyarország területi épségéért és Európáért. In: Hadtörténelmi Közlemények 1938. évfolyam (39. kötet. Budapest, 1938)
  • Wikipédia

Tragédia és dicsőség: a Székely Hadosztály megalakulásának centenáriumára emlékeztek Nyíregyházán

December 1-je kettős évforduló a magyarság életében: az Erdély elszakadását kinyilvánító gyulafehérvári román nagygyűlés miatt tragikus, az idegen megszállók ellen szerveződő Székely Hadosztály megalakulása miatt ugyanakkor örömünnepnek is tekinthető - hangsúlyozta Dalmay Árpád, a Trianon Társaság helyi elnöke, a szervezet által a Székely Hadosztály tiszteletére kezdeményezett szombati emléktábla-avatáson, Nyíregyházán.