Chikán Attila: A párbeszéd nélkül meghozott törvényeken alapuló kormányzáson változtatni kellene

Interjú Orbán Viktor első gazdasági miniszterével a munkaerőpiacról, versenyképességről.

– Nyugaton, Távol-Keleten nemcsak, hogy felvetik, már a négynapos munkahét bevezetésén gondolkodnak, miközben nálunk a túlórakeret növelésével gyakorlatilag a hatnapos munkahét felé vettük az irányt. Mi az oka ennek a kettőségnek?

– A mi munkaerőpiacunk nagyon sok szempontból különbözik a nyugat-európaitól, miközben természetesen azok sem egyformák. Például egy holland vagy egy francia munkaerőpiac között is igen jelentős különbségek vannak. Nálunk a munkaerőpiacot az utóbbi években az jellemzi, hogy lényeges munkaerőhiány alakult ki számos területen. Ennek nagyon fontos oka a kivándorlás, ami nem állt le, és a munkaképes korú lakosság közel 10 százalékát érinti. Ennek elsődleges oka természetesen a bérkülönbség, de nagyon sok területen, így például az egészségügyben vagy a felsőoktatásban a munkakörülmények kedvezőbb volta is fontos szerepet játszik. A munkaerőhelyzetet erősen befolyásolja emellett, hogy

nagyon alacsony a munka termelékenysége, emiatt ott is munkaerőhiány alakul ki, ahol máskülönben a robotizációval, automatizációval felszabaduló munkaerőről beszélhetnénk.

Összességében nézve az automatizáció színvonala nem tekinthető rossznak, az elterjedése azonban korlátozott. Értelemszerűen inkább a multinacionális vállalatoknál érezhető ez a folyamat, a kis- és középvállalatoknál sokkal kevésbé tapasztalható. Ezáltal sok területen nincs meg az a munkaerő-kiváltási tendencia, ami például a nyugat-európai munkaerőpiacokon folyamatban van. Látni kell, hogy a munkaerőhiány strukturális jellegű, azaz nem annyira a munkaképes korú lakosság száma kevés, hanem a magyar gazdaság által igényelttől elmaradó, eltérő képzettségi és földrajzi összetétele a probléma.

– A magyar társadalomról régóta mondják, hogy kevésbé mobilis, mint a nyugat-európai. Ön szerint lehet vagy egyáltalán érdemes-e változtatni ezen?

– Régi problémánk ez, ráolvasással biztosan nem lehet ezen segíteni. Egyik oldalról nyilván munkahelyeket kell teremteni, de ami legalább ennyire fontos, a nagy társadalmi rendszereink, nevezetesen a lakáshelyzet, a szociális rendszer és az oktatás megváltoztatása. Ha valaki elköltözik az ország egyik végéből a másikba, akkor mindezekben óriási különbséget tapasztalhat. A mobilitás mentalitás kérdése is, a magyar ember nehezen mozog. Egyszerűen ezt szoktuk meg: nehezen váltunk munkahelyet, de főleg lakóhelyet.

Ipar 4.0

– A 2018-as versenyképességi mutatók a robotizáció területén hazánkat eléggé hátrasorolják, még a Visegrádi Négyekhez képest is. Az új kormánnyal felállt az Innovációs és Technológiai Minisztérium is, ez az egykori Gazdasági Minisztériumnak jogutója, amit Ön is vezetett korábban. A név nagyon szép, de vannak-e olyan jelek, hogy az IKT, tehát az információs és kommunikációs technológia felé elmozdulunk, és ezáltal ezt a lemaradást behozzuk?

– Az egy kérdés, hogy ez az új minisztérium mennyiben tekinthető a Gazdasági Minisztérium utódjának. Túl sűrűnek tartom a kormányzati intézményrendszer változásait, nagyon komoly hátulütői vannak, hogy minden egyes kormányváltáskor egy új intézményrendszert állítanak fel.

Egy nyugodt gazdasági körülmények között működő országban egy kormányváltás a felsővezetést cseréli le, a szó jó értelmében vett bürokráciának pedig az a szintje, amely a napi ügyekben érintett, az ott marad és dolgozik tovább.

Ez nekünk nem jut ki, az állandó, sűrű cserék miatt nagyon sokszor kell olyan köröket újra lefutni, amelyeket már korábban megtettünk. Sok példa van arra, hogy egy új felállásban még a területek felelőseit sem lehet megtalálni. Visszakanyarodva a minisztériumhoz, egyelőre nem lehet tudni, hogy mennyivel lesz hatékonyabb az elődeinél. Vannak jelek, amelyek bizakodásra adnak okot, így például az energetika területén látok komolyabb előrelépést. Persze nagyon rövid idő telt el a minisztérium felállítása óta, lehet, hogy még ők is inkább csak keresik a pozíciókat.

– Az információs technológia területén tapasztalható lemaradásunkon tudunk-e csökkenteni? Van-e ehhez magyar gógyi?

– Gógyi az van, azzal sosem volt probléma, a magyar ember ugyanolyan tehetséges, mint a nyugati-európai társai. Vannak viszont képzettségi problémák:

eléggé szűk azoknak a köre, akik a legkorszerűbb technológiai környezetben dolgoznak.

Ez részben adódik az egyetemi képzés problémáiból, és persze van egy anyagi, pénzügyi vonzata is: nevezetesen az, hogy ezek nem olcsó beruházások. És persze van szervezeti oka: vállalatoknál látom, hogy egy-egy információs rendszer átalakítása egyrészt nagyon hosszú folyamat, másrészt pedig nagyon felforgatja a szervezetet is. Magyarán egy nagyon bátor szervezeti átalakításra lenne szükségük, de nagyon sokszor nem mernek vagy nem akarnak belekezdeni. Vagyis IKT terén nem állunk rosszabbul, mint az üzleti működés más területein, magyarán nem mondhatjuk azt, hogy ez okozná a lemaradásunkat.

A legfőbb feladat: a termelékenység növelése

– A Világgazdasági Fórum új módszertan alapján készült felmérése szerint versenyképességben még a V4-ektől is el vagyunk maradva.

– Sajnos lassan mindenben. Ha megnézzük az elmúlt néhány esztendőt, akkor néhány makromutató kivételével azt látjuk, hogy minden másban utolérnek vagy elhagynak bennünket, és nem is csak a V4-ek, hanem már Románia és Bulgária is. A legbeszédesebb szám, miszerint a Világgazdasági Fórum rangsorában 2001-ben még 29-ik volt hazánk, a volt szocialista országok között az elsők, most pedig 60-ik helyen vagyunk, és csak Szlovákia van mögöttünk. Óriási változás ez.

– Jobban kihasználták a régiós társaink az uniós csatlakozást?

– Egyszerűen nem tudtuk kihasználni azokat a lehetőségeket, amiket az elmúlt évek nyújtottak Azt gondolom, hogy a ’90-es években nagyjából tartottuk a lépést a régiós versenytársakkal. Nem azt mondom, hogy minden jól ment, csak azt, hogy ott az élvonalban voltunk mi is. 2000 után súlyos gazdaságpolitikai hibákkal elkezdtünk lemaradni. A Fidesz 2010-es hatalomra kerülésével reménykedtünk benne, hogy új irányt veszünk. Ez sok szempontból igaz is lett, sajnos nem úgy, ahogy gondoltuk, így versenyképességünk tovább romlott.

– Jelenleg mik azok a legfontosabb feladatok, amelyek a gazdaságban megoldandók?

– Ha a szűken vett gazdasági kérdéseknél maradunk, talán a legfőbb feladat a termelékenység növelése lenne. A ledolgozott munkaórára jutó GDP – amivel mérik a termelékenységet a munkaerő oldaláról – Magyarországon alig több mint fele a nyugat-európai átlagnak. Ez azt jelenti, hogy

az átlag holland például kétszer annyi GDP-t termel egy nap alatt, mint egy átlag magyar. Ez egy irgalmatlan lemaradás. Ilyen körülmények között felzárkózásról beszélni illúzió.

Ennek nem az az oka, hogy a magyar ember rosszabbul dolgozik, mint a holland. Egyrészt rosszabb az eszközellátottságunk, másrészt a társadalom és gazdaság intézményrendszere nem engedi meg, hogy az egyéni teljesítmények hatékonyan kapcsolódjanak össze társadalmi teljesítménnyé. Itt említhető meg a hatékonyságot korlátozó és túlburjánzó bürokrácia. Más oldalról

a tőkeallokáció ebben a korrupciós világban erősen eltér attól, amit egyébként a gazdasági érdekek megkívánnak. Nyilván az lenne a jó, ha a tőke azokhoz kerülne, akik azt a leghatékonyabban tudnák működtetni. A korrupció azt jelenti, hogy valaki más kapja meg ezeket az erőforrásokat.

Persze előfordulhat, hogy pont azok a leghatékonyabbak, akik a kormányhoz a legközelebb állnak, de ez csak véletlen lehet.

– A nemzeti burzsoázia megteremtése – amiről Orbán Viktor 2010-ben beszélt – egy valós lehetőség, vagy épp ennek a korrupciónak melegágya?

– Maga az alapgondolat racionális. Hogy legyen egy erős magyar felső középosztály, az lehet kívánatos elképzelés, az eszköztárral már annál nagyobb a baj. Ezeket a célokat piaci eszközökkel is el lehetne érni, persze nem biztos, hogy ilyen gyorsan. Tudjuk, hogy X. Y. nem tudna ilyen gyorsan meggazdagodni, ha ezt piaci körülmények között kellene elérnie. A magyar oligarchák nagy része nem vagy alig fektet be piaci vállalkozásba. A különböző állami csatornákon megszerzett pénzt már állami csatornákon keresztül fektetik be, vagyis abban a körben maradnak, amit kivontak a piac hatásai alól. Ennek következtében nincs érdemi megtérülési követelmény sem, hiszen ha egyszer ingyen vagy majdnem ingyen jutok hozzá valamihez, akkor nem elsődleges szempont a megtérülés. Ezek azok a dolgok, amik a termelékenységünket alacsonyan tartják.

– Mi erre a megoldás?

– Ezek nem rövid távú problémák. Huszonnyolc éve csináljuk már a piacgazdaságot, ennek az időnek elegendőnek kellett volna lennie arra, hogy sokkal többet érjünk el. Hogy ez mennyire lehetséges, annak Szingapúr vagy Finnország az iskolapéldája. Lehet ezeket távoliaknak tekinteni, de látjuk azt, hogy a volt szocialista országok is sokkal jobban teljesítenek, és nekünk természetesen ez az igazi mérce.

– Merre kéne elindulnunk?

– Azt gondolom, hogy lényeges szemléletváltásra volna szükség a gazdaság (és tegyük hozzá, a társadalom más szféráinak) intézményi rendszerében. Az intézményi közgazdaságtan talán legfontosabb alapelve az inkluzivitás, vagyis a bevonás tényezője. Konkrétan:

a gazdasági-társadalmi döntések úgy szülessenek, hogy abban a társadalom, s főleg az érintettek, szakértők széles köre vegyen részt. Nálunk pont az ellenkezője történik. A központosítás mellett az egyik napról a másikra, konzultáció, párbeszéd nélkül meghozott törvényeken alapuló kormányzáson változtatni kellene. Ez a gyakorlat súlyos károkat okoz nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalom más szféráiban is.

Az igazán sikeres, versenyképes országokban például általában működik egy politikai pártoktól független versenyképességi tanács, a kormányokhoz nagyon magas szinten bekötve. Ebben képviseltetik magukat a társadalom különböző rétegei, így a piaci szereplők, a szakszervezetek részéről, az oktatás és a tudomány világából is. A sikeres versenyképességi tanácsok működése nagy nyilvánosságot kap. Nálunk is alakult egy ilyen tanács két évvel ezelőtt. Gondolom, Ön sem nagyon hallott róla.

– Megmondom őszintén, tényleg nem.

– Az akkori Nemzetgazdasági Minisztérium mellett jött létre. Működéséről szinte semmit nem tudunk. Ez csak egy példa arra, milyen irányban kéne módosítani az intézményrendszert.

Egy igazi tehetséggondozó: a Rajk László Szakkollégium

– Ön régóta ismeri a miniszterelnököt. Az 1998-as kormányalakításkor a Parlamentben ezt mondta Önről: „Ezért köszönöm Chikán Attila professzor úrnak, hogy vállalta a miniszteri megbízatást. Köszönöm, hogy sok évvel ezelőtt fontosnak tartotta, hogy létrehozza azt a műhelyt, ahol a rendszerváltoztatás most beérő első generációja politikai és szakmai értelemben megszületett, felnőtt, megerősödött, majd összekovácsolódott. Chikán professzor úr alapította s a diákokkal együtt építette fel Magyarország első szakkollégiumát. Mint minden igazi tanárember, mindig a jövő elkötelezett híve volt, s most, amikor eljött az idő, a megvalósítás felelősségét is vállalta.” A kormányfő által említett szakkollégium a Rajk László Szakkollégium volt.

– A Rajk Szakkollégium 1970-ben alakult az akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, ez volt az első ilyen szakkollégium. A Bibó István Szakkollégium, melynek Orbán Viktor oszlopos tagja volt, a ’80-as évek közepén stabilizálódott az ELTE jogi karán. Együttműködés volt a két szakkollégium között, együtt csináltunk meg ellenzéki rendezvényeket a ’80-as években. A Rajk Szakkollégiumban legtöbben a közgazdászhallgatók voltak és vannak, de az egyetem teljes profilja megjelenik, tehát például szociológusok, nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozók is. Itt teljes önkormányzatra építve nagyon komoly tevékenység folyik a kezdetektől fogva, és ez egyre csak bővült. Minden diáknak meg kell csinálnia azt a szakmai programot, amit az egyetem megkövetel, ezen túlmenően a szakkollégiumban olyan kurzusok vannak, amik az egyetemi képzésen túlmenőek. Ezekről ugyanúgy be kell számolni, mintha egyetemi vizsga lenne. Számos szakmai rendezvényünk van, előadásra hívunk meg előadókat többnyire az egyetemen kívülről. Az ellenzéki időkben, a rendszerváltás előtt emiatt is összeütközésbe kerültünk a politikával, mert olyanokat hívtunk meg, akiket szerintük nem kellett volna. Most már ilyen problémánk nincs, a választások előtt például minden nagyobb pártból meghívtunk egy első vagy második számú vezetőt. Továbbá nagyon erős nemzetközi kapcsolataink vannak. A Neumann János-díjat 1995-ben alapítottuk, világhírű közgazdász professzoroknak adjuk ki, az eddigi 23 díjazott között hét Nobel-díjas van. Ők idejönnek hozzánk pár napra szakmai programokra. A Herbert Simon-díjat pedig néhány évvel később vezettük be, hasonlóan világhírű üzleti gondolkodók számára. Ez a szakkollégium szakmai pillére. Emellett van egy nagyon erős belső közélet is szakkollégiumban: minden este van akár két-három program a kollégium épületében, ahol a diákok „egymást szórakoztatják” politikai, gazdasági témákkal, s persze közösségi, kulturális eseményekkel. Ez a szakkollégium közösségi pillére. A harmadik pillér pedig a társadalmi törekvéseké: figyelünk arra, hogy az embereknek a hétköznapi társadalmi viszonyokhoz meglegyen a kötődése, érzékenyek legyenek a társadalmi problémákra Ennek keretében is sokféle program folyik, nagyon büszkék vagyunk a Szabó Kálmán-tehetségprogramra, aminek az a lényege, hogy

olyan hátrányos helyzetű fiatalokat segítünk be az egyetemre pénzzel és szakmai támogatással, akiknek egyébként esélye sem lenne, hogy a Corvinusra kerüljenek.

A rajkosok bejárják az ország középiskoláit, visszamennek a régi iskolájukba például Szabolcs megyében vagy Dél-Baranyában, és a tanárokkal is beszélve keresik meg, hogy kik azok a nagyon hátrányos helyzetű, kiemelkedően tehetséges fiatalok, akik nem tudnák megengedni maguknak, hogy Budapestre jöjjenek tanulni. A programba felvételt nyert diákok az első két félévre kapnak 380-380 ezer forintot, ami körülbelül az alapmegélhetésnek a költsége. Az ehhez szükséges pénzt volt szakkollégistáktól és külső adományozóktól gyűjtjük össze.

A Szabó Kálmán-program öt éve működik, minden évben tíz fiatalt tudtunk bejuttatni a Corvinusra. Ez ötven olyan ember, aki különben nagy eséllyel elveszett volna a társadalom számára.

A konkrét támogatás mellett a program azért is fontos, mert példát mutatunk vele arra, hogy a civil összefogásnak vannak eredményei.

– A rendszerváltás korából kik azok, akik a szakkollégium munkájában részt vettek, és ma vezető gazdasági vagy politikai szerepben vannak?

– Az érdekesség az, hogy annak idején, a Fidesz megalakításában a rajkosok és a bibósok nagyjából egyforma létszámban vettek részt. A bibósok vezető rétege benne maradt a politikában, a rajkosok pedig elmentek szakmai vonalakra. Ezért aktív rajkos politikus alig van, de a gazdasági életben sokan vannak vezető pozícióban, a legnagyobb magyar vállalatok vezetői között szép számban találhatók rajkosok. Továbbá nagyon erős az oktatói, tudományos vonal, sokan mennek Amerikába és nyugat-európai országokba PhD-zni. Közülük sokan hazajöttek és a Corvinuson, a CEU-n vagy az ELTE közgazdasági képzésében, az ELTEcon-on, és más egyetemeken oktatnak, ismét mások a Harvardon, a London School of Economics-on és egyéb vezető külföldi egyetemeken tanítanak.

Brexit és euró

– A gazdaságpolitikára visszatérve: az euró bevezetése Ön szerint szükséges-e, ha igen, akkor mikor, hogyan?

– Pár évvel ezelőtt azt mondtam: minél előbb, annál jobb. Elvileg most is ezt mondom, de ennek feltételei vannak. A formális makroszintű kritériumokat talán tudnánk teljesíteni, de olyan irányítási, szerkezeti kérdések, elvárások, követelmények merülnek fel, amikkel nem állunk jól. Az eurózóna jövője sem olyan világos, mint pár éve. Az is igaz, hogy az árfolyam-ingadozásokat ki tudnánk küszöbölni az euró bevezetésével, de a dolog másik oldala az, hogy a kormányzat belső manőverezési lehetősége kisebb lenne. Attól, hogy a szuverén gazdasági döntések lehetősége csökken, nemcsak Magyarországon, hanem más országokban is félnek.

– Az eurózóna a szétesés szélén áll vagy megmarad?

– Az tény, hogy az egész világ elbizonytalanodott, aki ma bátor kijelentéseket tesz a jövőre nézve, annak nagy önbizalommal kell rendelkeznie. Én nem hiszem, hogy az eurózóna szétesne, de őszintén szólva, néhány éve azt sem hittem volna, hogy az angolok ki fognak lépni az Európai Unióból. A Brexitnek is itt vagyunk a közepén, és annak sem tudjuk, mi lesz a vége.

– A magyar gazdaságra milyen hatással lehet a Brexit?

– Mint mindenki, mi is bukunk rajta valamennyit. Ugyan angol vállalat nem olyan sok van Magyarországon, és vice versa, mi sem vagyunk erősek Nagy-Britanniában. Ilyen szempontból tehát nem rendíti meg a magyar gazdaságot.

A Brexit legerősebb hatása hazánkra nézve éppen a munkaerőt érintően jelenne meg. A turizmustól a bankrendszerig nagyon sok magyar dolgozik a szigetországban.

A briteknek ugyan érdekük fűződik hozzá, hogy megtartsák ezt a munkaerőt, de a jogi kérdések vagy a közhangulat alakulását nehéz előre látni.