Egy rejtélyes kettős gyilkosság tehetne pontot a Nagy Imre-szobor vitájára

A Nagy Imre-szobor és a Nemzeti Vértanúk emlékműve
A Nagy Imre-szobor és a Nemzeti Vértanúk emlékműve

Korábban egy terjedelmes összefoglalóban már foglalkoztam a Nemzeti Vértanúk emlékművének újraállításával, az aktus szimbolikus jelentőségével és azzal, miért nem ördögtől való, hogy az emlékmű visszakerüljön eredeti helyére. A téma most Nagy Imre szobrának áthelyezésével kapott újabb aktualitást.

Mindenekelőtt le kell szögezni: a szoboráthelyezés és újraállítás egész folyamata aktuálpolitikai eszköz a Fidesz kezében, ami újabb mesterséges frontvonalat hivatott nyitni a társadalomban. Az aktus emlékezetpolitikai súlytalanságát jól jelzi, hogy a kormány nem tartja fontosnak, illetve nem elég kompetens ahhoz, hogy elmagyarázza annak jelentőségét, megvitatását szinte kizárólag lakájsajtójára bízza.

Ez kiválóan érzékelteti, mennyire felszínes, inkább esztétikai lépés valójában a Vértanúk terének átrendezése, mintsem mély meggyőződésből, elvhű antikommunizmusból fakadó ideológiai-eszmei lépés (amilyennek a baloldal, saját relevanciáját kényszeresen igazolva be akarja állítani).

Szobortalanul: a Vértanúk tere, 2018-ban és 1945-ben

Ugyanakkor, ahogy korábbi írásomban már hangsúlyoztam, a Nemzeti Vértanúk emlékművének ismételt felállításával nem történik semmiféle történelemhamisítás, ahogy azt egyes orgánumok és megmondóemberek sugalmazni próbálják. Épp ellenkezőleg, helyreáll az 1945-ben mesterségesen, ideológiai alapon a kommunisták által megszakított emlékezetpolitikai folytonosság.

Fontos továbbá, hogy akik szerint nem jogos igény, hogy Budapesten emléke álljon azoknak, akiket a Tanácsköztársaság idején a kommunizmus égisze alatt gyilkoltak meg, diszkvalifikálják magukat a vitából. Ők ugyanis épp úgy tagadják és törölnék el a Horthy-korszakot a köztudatból és a szimbolikus térből, ahogy szerintük a Fidesz igyekszik leszámolni a kommunista érával. Ezzel a dogmatikus állásponttal sajnos nem lehet érdemi vitát folytatni.

Az emlékezetpolitikai konfliktus élezésén túl azonban létezik egy megoldás, ami kompromisszumot és konszenzust jelenthetne azok számára is, akik az '56-os mártírok reprezentációját hiányolják a Kossuth térről és környékéről.

Ennek kulcsa pedig, rendhagyó módon, egy közel száz évvel ezelőtti kettős gyilkosságban rejlik.

1919. június 24. - Az első pesti srácok elfeledett szabadságharca

A héten volt száz éve, hogy 1919. június 24-ének kissé borongósan, hűvösen induló keddjén a magyar nemzeti gondolat képviselői sikertelenül fegyvert ragadtak a Tanácsköztársaság rémuralmával szemben. A budapesti nemzeti felkelés a legnagyobb szervezett katonai akció volt a vörös hatalommal szemben, melynek fényét a rossz időzítés és a felemás szervezés miatt eleve kódolt kudarc sem halványítja el.

Két különös név a budapesti áldozatok között

Korábbi írásomban már kifejtettem, hogy a Nemzeti Vértanúk emlékművének célja az volt, hogy emléket állítson a vörösterror magyarországi áldozatainak és az őszirózsás forradalom során meggyilkolt Tisza István gróf volt miniszterelnöknek.

Ennek tükrében kifejezetten furcsa, amikor az emberrel két, nem éppen magyar csengésű név jön szembe a korabeli fényképeken:

Ukrán nevek az emlékművön

Grigory Effinov és Isay Jukelsohn - az emlékművön magyaros átírásban szerepeltek - ugyanis nem magyar állampolgárok voltak, de valószínűleg még csak nem is teljesen vétlen áldozatai a Kun Béla által működtetett kegyetlen rendszernek.

Néha nem csak a látszat csal

A két katonatiszt Ukrajnából érkezett Magyarországra 1919 májusában, hogy az itteni orosz hadifoglyokból fegyveres csapatokat toborozzanak, ám első ránézésre korántsem olyan egyértelmű, hogy ezt kinek a megbízásából tették.

A Horthy-korszak hivatalos álláspontja szerint a két katona Anton Gyenyikin, a híres oroszországi cárista parancsnok utasítására érkezett hazánkba, és itt Kun Béláékat megtévesztve a fehér csapatok, és nem a Vörös Hadsereg számára toboroztak. Ez a narratíva egészen odáig ment, hogy Effinovot és Jukelsohnt úgy állítsa be, mint akik fegyveres ellenforradalmat készítettek elő a magyar kommunista vezetők ellen, ám a legújabb történelmi kutatások fényében ez csupán részigazságnak tekinthető.

Sokkal valószínűbbnek tűnik ugyanis Az Est 1920. január 2-ai számában felvázolt verzió, amit több kutatás is alátámaszt:

e szerint a katonatisztek valójában kommunisták voltak, akik az ukrán Népbiztosok Tanácsa teljhatalmú vezetője, Hrisztijan Rakovszkij megbízásából érkeztek Magyarországra.
Aki nem bízott Kun Bélában: Hrisztijan Rakovszkij

A lap beszámolója szerint Grigory Effinov egy 36 éves, meggyőződéses bolsevista tiszt volt, aki már az 1905-ös orosz forradalomban is szerepet játszott. Isay Jukelsohn pedig egy 22 éves, eloroszosodott német volt, aki kadétként állt a kommunisták mellé Szentpéterváron, és a legszélsőségesebb baloldali irányzatot képviselte.

A két tiszt a Tanácsköztársaság vezetőitől lakosztályt kapott az akkor épp Szovjetházként üzemelő Hungária szállóban, különvonattal járhatták az ország fogolytáborait, ahol toborzó szemináriumokat tarthattak, sőt még 5 millió korona készpénzzel is megtámogatták őket, ami példátlan bőkezűségnek számított a magyarországi kommunisták részéről. Ilyen széles körű támogatásra akárki nem számíthatott volna.

Az egykori Hungária szálló, 1919-ben Szovjetház

Ugyanakkor igaz, hogy a toborzó körút csak fedősztoriként funkcionált, a két tiszt valójában Kun Béláék megfigyelésére kapott parancsot. Az ukrán szovjet vezetője ugyanis nagyon nem volt megelégedve magyarországi kollégájának működésével, a viszony pedig kölcsönösen gyanakvó volt a két vörös hatalom között.

Alpár Gyula portréja egy német bélyegen

Az Est cikke szerint a két katona Magyarországra érkezése után meglehetősen sok rejtjelezett, szikratávírós üzenetet küldött Rakovszkij kijevi címére, melyeket a kommunista titkosrendőrség képtelen volt megfejteni, így Alpári Gyula, Kun Béla helyettese gyanakodni kezdett rájuk. Az ő parancsára a jelentések közül egyet sem továbbítottak Ukrajnába, ezzel párhuzamosan igazolást kértek Kijevtől, hogy a két tiszt valóban az-e akiknek mondják magukat. Július 6-án meg is érkezett a megnyugtató válasz, a két katona pedig ezt követően a kommunisták említett támogatása mellett kezdte meg az országjárását.

Egy félremagyarázott puccskísérlet

Az Est beszámolója említést tesz egy mára kevésbé ismert eseményről. 1919. július 19-20-ára (más források szerint 21-ére) puccskísérlet készülődött Kun Béla ellen:

"Nem fehér, nem is vörös, hanem vérvörös ellenforradalom készült, a melyben a Lenin-fiúké volt a főszerep"

- áll a lapban.

Donáth Péter A Cserny-különítmény rémtettei "Mozdony utcai laktanyájukban" 1919 júliusában című 2012-es tanulmányában szintén kitér a belső hatalmi harcból fakadó konfliktusra és a két ukrán tiszt szerepére.

E szerint Effinov és Jukelsohn valójában "a diktatúrával elégedetlenkedő baloldali elemekkel, a föloszlatott, úgynevezett forradalmi munkástanácsok radikálisaival" folytatott titkos tárgyalásokat. Ezek során arról győzködték a szélsőségeseket, hogy

Magyarországon addig nem lesz valódi proletárdiktatúra, amíg Kun Béla helyett nem Szamuely Tibor kerül vezető pozícióba, és le nem számolnak a szociáldemokratákkal.

Bár Szamuely és Kun között komoly politikai viták voltak, arra nézve semmi bizonyíték sincs, hogy a terrorvezér valaha is a külügyi és hadügyi népbiztos helyére tört volna. Ezt azzal is ékesen bizonyította, hogy miután a két ukrán tiszt szervezkedésére az utolsó pillanatban fény derült, nemhogy segítségükre nem sietett, de öccsével, Lászlóval jelen volt, amikor Kun Béla elrendelte kivégzésüket, amelyet maga is helyeselt (bár Az Est szerint ezt inkább saját maga fedezésére tette, ahogy cinkosainak egy részét is direkt adta fel).

Kun Béla és Szamuely Tibor

Az Est cikke szerint Jukelsohnt és Effinovot 1919. július 19-én (más források szerint 18-án vagy 20-án, az Esti Kurir egyik 1937-es száma szerint június 18-án, Váry Albert koronaügyész adatai szerint viszont június 19-én) éjszaka elfogták, majd miután Kun Béla oroszul összeszidta őket a szobájában, a Duna-partra kísérték őket, hogy - szigorúan puskalövés nélkül - végezzenek velük.

Bár Böhm Vilmos hadügyi népbiztos szerint a két férfit egy július 20-ai toborzógyűlésen fogták el és koncolták föl, erre az ő emlékiratain kívül nincs máshol utalás.

Aki másképp emlékezett: Böhm Vilmos

A többi forrásban a Hungária melletti kivégzés szerepel, ahol a két tisztet levetkőztették, majd a nyakukba akasztották  a rakpart egy-egy kockakövét és élve dobták őket a hullámsírba.

Több beszámoló élénken kiszínezi a jelenetet és arról ír, hogy a két férfit kegyetlenül összeverték és megkéselték, kezüket, lábukat összekötötték, sőt szemüket is kiszúrták mielőtt puskatussal a folyóba taszították őket.

Hogy a kegyetlenkedésekből mennyi igaz, nem tudni pontosan, de a vörös terroristáktól egyik módszer sem állt nagyon távol. Ahogy az sem, hogy a következő napon a két tiszt szobáját és a Keleti pályaudvaron veszteglő különvonatát is kifosszák; erről több leírás is említést tesz.

Bár a két ukrán katona halála tényleg tragikus és megrendítő volt, fölmerül a kérdés: idegen kommunista létükre mégis miért kerülhetett föl a nevük a Nemzeti Vértanúk emlékművére?

Kővé merevedett aktuálpolitikai érdek

Hogy a berendezkedő Horthy-rendszer miért azt a verziót  fogadta el, hogy a két ukrán tiszt inkognitóban járó, ellenforradalmat előkészítő katona volt, nem nehéz megfejteni.

Mildner Ferenc tüzérkapitány meggyilkolásán kívül ugyanis Effinov és Jukelsohn kivégzése volt az a bűncselekmény, amiről minden kétséget kizáróan bizonyítani tudták a magyar hatóságok, hogy Kun Béla személyes parancsa alapján hajtották végre. 1928-ban részben épp erre az ügyre hivatkozva próbálta elérni a magyar ügyészség hogy az osztrákok kiszolgáltassák a Bécsbe szökött vörös vezért - sikertelenül.

Grigory Effinovért szót emelő keretes írás a Szózat című fajvédő lapból

Az állam számára valószínűleg kínos lett volna, ha Kun Bélát részben két, nála is szélsőségesebb kommunista kivégzéséért kellett volna elítélni, így a kivégzettekkel kapcsolatban a fehéreknek toborzó és a magyar nemzeti ellenforradalmat segítő hős ukrán tisztek narratívája maradt a hivatalos álláspont.

Ezt pedig idővel senki sem kérdőjelezte meg, sőt a magyar sajtó jelentős része mindent elkövetett, hogy a két férfi kapcsán lehetőleg a rendszernek kedvező kép éljen tovább. Valószínűleg ennek az igyekezetnek is köszönhető, hogy a két ukrán bolsevik neve végül a budapesti áldozatok névsorába is bekerülhetett.

Kiváló lehetőség a konszenzusteremtésre

Ezen információk ismeretében, ha a Fidesz kicsit is komolyan gondolja saját antikommunista retorikáját, akkor a minimum az lenne, hogy felülvizsgáltatják a Nemzeti Vértanúk emlékművének pontos névsorát. Hiszen, ha a civil áldozatok sorában még akadnak az emlékművön való elhelyezésre hasonlóan méltatlan emberek, akkor itt a kiváló alkalom arra, hogy korrigáljuk a múlt hibáit.

Vidéken akaszt a terrorbrigád

Sőt, még ennél is tovább mehet az Orbán-kormány, ha valóban fontos neki, hogy a nemzeti emlékezetpolitika konszenzusos és ne konfliktusos módon kezelje a kommunizmus áldozatait, legyen szó 1918-19 vagy 1956 mártírjairól.

Ha már az eredeti névsoron úgyis változtatni kellene, akkor éppenséggel semmi akadálya nem lenne, hogy a Nemzeti Vértanúk emlékművére az '56-os forradalom hősei is fölkerüljenek.
'56-os szabadságharcosok sírjai a Markusovszky téren
Forrá: Fortepan

Ezzel a gesztussal kibékíthető lenne a Nagy Imre-szobor áthelyezése miatt elégedetlenkedők és az eredeti emlékmű visszaállítását támogatók tábora.

Ráadásul a történelmi kontinuitás sem szenvedne csorbát, hiszen, ahogy a korábbi írásomban is kifejtettem, az emlékműre több etapban, utoljára 1942-ben kerültek föl az áldozatok névsorai, és még bőven lenne hely az oszlopon a forradalom és szabadságharcban elesettek, illetve a megtorlások során meggyilkoltak számára. Így a Kossuth tér mellett végre egységes, mindenki számára elfogadható emléket kaphatnának az embertelen, barbár eszme magyar áldozatai.

Persze csak akkor, ha az Orbán-kormány valóban annyira elkötelezett '56 emléke és a magyar nemzeti egység iránt, ahogy azt oly nagy hanggal és oly szívesen hangoztatja a mai napig.

Itt az alkalom, lehet bizonyítani!

Források:

Ön tudja, kik voltak az első pesti srácok, és rajtuk kívül még kiknek állították a Nemzeti Vértanúk emlékművét?

"Régi magyar szokás szerint - úgymond - gondolataink most e serleg köré csoportosulnak. A serleg szimbóluma az áldozatnak, ősi magyar edény, ez fogta fel a hét vezér kicsorgó vérét. Az 1919-es forradalomban sok jó magyar ember vére omlott a szenvedések áldozatos kelyhébe. Kegyelettel kell megemlékeznünk azokról, akik vértanúi voltak magyarságunknak, s akik vérükkel alapozták meg a magyar jövendőt.