5 érv a közös EP-lista mellett, és 5 cáfolat, hogy miért tévedések

Talán jól hangzik, de értelmetlen, veszélyes, és vállalhatatlan is. 

A szombati megmozduláson Tóth Bertalan MSZP-elnök egy büdös szót se vesztegetett a rabszolgatörvényre, a független igazságszolgáltatás kinyírására, a parlamentarizmus felszámolására, az egészségügy katasztrofális helyzetére, meg úgy általában a magyar valóságra. Helyette azt az újszerű, sosem hallott, a meglepetés erejével érkező üzenetet sikerült megfogalmaznia, hogy "összefogást!" - ezúttal az európai parlamenti választáson. Az innovatív kezdeményezéshez sietett csatlakozni a szocialisták nemnyugíjas tagozata, a Párbeszéd is. A magyar internet ellenzéki fele pedig azonmód felrobbant, és elindult a megfellebbezhetetlen érvek gyártása a Nagy Összellenzéki Összefogás, mint a zseniális politikai húzás, egyszersmind morális kötelesség mellett. Lássuk ezek közül a legelterjedtebbeket – és azt is, miért mellényúlások.      

1. 2018-ban is azért nyert a Fidesz, mert az ellenzéki pártok nem fogtak össze, most ezt el kell kerülni!

Azt most hagyjuk is, hogy már az alapállítás sem igaz, hiszen a teljes körű összefogás is legfeljebb a kétharmadot akadályozta volna meg, Orbánék parlamenti többségét aligha. (1994-ben a jóval igazságosabb korábbi rendszer mellett az MSZP a Fidesz tavaszi eredményénél 16 százalékponttal gyengébb eredménnyel is simán megszerezte a mandátumok több mint felét.) Az igazi csúsztatás ebben az érvben az, hogy az országgyűlési választásokon a parlamenti helyek nagy része egyéni választókerületekben egyetlen fordulóban dől el, tehát a legerősebb párt a többiek külön indulása esetén simán besöpri az egyéni mandátumokat. Így lehetett 49 százalékkal kétharmadot szerezni. Na ez az, ami májusban az ellenzéki erők felállásától teljesen függetlenül egészen biztosan nem ismétlődhet meg. 

Az EP választás ugyanis vegytisztán arányos rendszer szerint zajlik, vagyis

minden egyes párt pontosan olyan arányban küldhet képviselőket, mint amennyi szavazatot kapott. 

Ezek száma egy közös lista esetén legfeljebb összeadódik, de nem növekszik. 

2. Ok, de, ha a közös ellenzéki lista megverné a Fideszt, akkor hivatalosan is elveszítenék a választást, és azzal aztán oda lehetne csapni a NER-nek!

Ebben van igazság. Csakhogy a kormány ettől még nem fog megbukni. 2004-ben az MSZP óriásit hasalt az európai parlamenti választásokon, a voksok alig több mint harmadát sikerült összekaparniuk,  a Fidesz 13 százalékot vert rájuk egyedül. Aztán két évvel később simán nyerték az országgyűlési meccset, és maradtak még kormányon négy évig. 

És, ha már akkora tétet dobunk fel a rulettasztalra, érdemes átgondolni azt is, mi lesz, ha nem a mi számunk pörög ki?

Ha a Fidesz a mostanában oly sokat emlegetett „egy az egy ellen” felállásban is ráver akár csak egyetlen százalékot is az egyesült ellenzékre, onnantól kezdve semmi sem állja útját annak, hogy Orbánék cezaromániája tökéletesen kiteljesedjen.

És akkor lasszóval is alig lehet majd összefogdosni a totális apátiába süllyedő kormányellenes szavazókat a sokkal, de sokkal nagyobb téttel bíró őszi önkormányzati választásokra. Ahol aztán majd a pártok helyi szervezetei és a civilek feladata lesz, hogy az országgyűlésihez hasonló, „a győztes mindent visz” elve alapján működő rendszerben olyan jelölteket találjanak, akik a szoci Erzsi néninek, a LMP-s fiának, és a jobbikos sógorának is megfelelnek. Nem lesz könnyű meló, de annak legalább lesz értelme. 

De most az uniós választásokon, akármilyen szívmelengető is lenne az érzés, hogy a grafikonon végre van egy magasabb oszlop, mint a narancsszínű, ilyen irdatlan kockázatot biztosan nem ér. 

3. Ugyan már a közös ellenzéki lista tutira nyerne, hiszen ez végre mozgósítaná a közönyössé vált ellenzéki szavazókat. 

Egy részüket biztosan. Azokat, akik úgy érzik, a világon minden politikai erő vállalhatóbb, mint a Fidesz. A NER elmúlt nagyszerű nyolc évének köszönhetően egyre többen vannak így. Csakhogy volt itt azelőtt is egy nyolc esztendő, és arra is rengetegen gondolnak úgy, hogy annál minden jobb. Közülük sokan ugyanúgy rühellik Orbán rezsimjét is, így ellenzéki pártokra szavaznak. De csak olyanokra, akiknek semmi köze nem volt a 2010 előtti hatalomhoz. 

És, hát azt se felejtsük el, hogy 2010 óta nem csak a Fidesz gyalogolt bele sokak lelkébe, hanem az ellenzéki pártok is. Sokszor egymás táborának lelkébe. És vannak, akik ezt nem hajlandóak elfelejteni. Nem hülyék, nem szűklátókörűek, nem bigottak, nem fideszbérencek. Emberek. Akiknek félelmeik, szimpátiáik és antipátiáik,  elő- és utóítéleteik vannak. És nem utolsó sorban elveik, önbecsülésük, méltóságuk. Éppen ezért akarnak megszabadulni a hazaáruló, zsarnoki hatalomtól – és éppen ezért nem akarnak olyanok mellé állni, akik megbántották, megalázták őket, vagy épp tönkre vágták a hazájukat.

Joguk van hozzá. És, aki ezt kétségbe vonja, az pontosan annyira demokrata, mint a vele egyet nem értőket idegen ügynöknek és csőcseléknek bélyegző Fidesz. 

4. Rendben, ezt megértem, de a matek attól még matek. A bejutási küszöb alatt teljesítő ellenzéki pártokra adott szavazatok el fognak veszni.

A matek bizony tényleg matek, és legalább annyira makacs dolog, mint Sztálin elvtárs szerint a tények. És bizony az is számtani tényező, hogy a közös lista jó eséllyel legalább annyival kevesebb voksot hozna, mint amennyi elveszhet a kis pártokra adva.  

Százezrekről van szó, akiket e nagy összeborulás nem mozgósítana, hanem sokkal inkább otthon tartana.

Közülük sokan ott voltak az utcán az elmúlt hetekben, hogy tiltakozzanak a magyar emberek millióit kizsákmányolt bérrabszolgává süllyesztő törvény ellen. Az sem zavarta őket, ha mellettük olyan párt zászlóját lengették, akiket amúgy utálnak. Mert van egy közös céljuk velük, és ezt a célt elég fontosnak tartják ahhoz, hogy a küzdelem idejére félretegyék a múlt sérelmeit, és a jelen nézetkülönbségeit. Egyszerű magyar emberek ezrei, akik megfogják egymás kezét a szükség és a harc pillanataiban - de egymás vezetőivel már nem akarnak parolázni. 

Én is közéjük tartozom. És ennek alapvetően egy, de annál nyomósabb oka van: Gyurcsány Ferenc. 

5. De miért? Ok, Gyurcsányt én sem szeretem, de nem mindegy már ennyi év után, milyen miniszterelnök volt? 2018 van, meddig emlegetjük még fel 2006-ot?

Pontosan addig, ameddig az az ember, aki akkor hatalmon volt, politikai tényező. Ha kétszer-háromszor 12 év múlva is az lesz, akkor ugyanúgy fel fogom emlegetni. Ahogyan Orbánnak sem fogom elfelejteni, amit a hazámmal tett csak azért, mert már nem ő lesz a főnök. Mert, ha így tennék, akkkor én is hozzájárulnék ahhoz, hogy örökre következmény nélküli ország lehessünk.

Ahol akármekkora gazember lehet, aki kormányon van, később az ellenzéki mártírszerep politikai Perwollként tisztára mos minden ócska, szakadt közéleti rongyot. 

Gyurcsány nem csak azért vállalhatatlan figura, mert tisztességtelen és tehetségtelen vezetője volt az országnak. Hanem mert, mindazt, amiben most élünk, jelentős részben neki köszönhetjük. Egyrészt, mert nélküle soha nem szerzett volna kétharmados többséget a Fidesz 2010-ben. Másrészt – és ez a fontosabb - a látszatra sem adó politikai gengszterizmust, a független intézmények és az igazságszolgáltatás bunkósbotként használatát, a társadalom vénájába méregként injekciózott aljas gyűlöletkampányokat, a szemrebbenés nélküli hazudozást, mint „politikai tehetséget”, a választási győzelem mindenre és annak ellentétére is felhatalmazó biankó csekként lobogtatását, 

általában a politikai pszichopátia hatalomra kerülését Gyurcsány Ferenc szabadította rá az országra.

S, hogy ezek a jelenségek nem álltak össze egy olyan masszív rendszerré, mint most, azt egyedül annak köszönhettük, hogy nem volt kétharmada, és nem állt mögötte egy olyan vasfegyelemmel összeabroncsozott hátország, mint Orbánnak a Fidesz. 

A magyar jövő nem azon múlik, hogy az EP választáson le lehet-e nyomni fél százalékkal a kormánypártot, de még csak nem is azon, hogy Orbán Viktor megbukik-e - hanem azon, hogy az általa és Gyurcsány által ugyanúgy képviselt beteg, torz mentalitástól meg tudunk-e végre szabadulni?