Bitay Mártont a héten állította fel Orbán Viktor az államtitkári székből. Meglepte Önt a döntés?
Nem annyira. Lehetett hallani pletykákat a minisztériumból és a háttérintézményekről, hogy az új agrárminiszter, Nagy István korábban sem ápolt felhőtlen viszonyt Bitayval, ráadásul őt sokan Lázár János emberének tartották, akinek a háttérbeszorítása után várható volt a változás itt is. Persze, Bitay távozásának pontos időpontját nem sejtettük.
Ahhoz képest, hogy volt idő, amikor együtt kávézott a Gresham-palotában Mészáros Lőrinccel...
Számtalan esetben merült fel Bitay neve különböző gyanús ügyekkel kapcsolatban, az állami földprivatizációtól kezdve az állami vadászterületek kiosztásáig bezárólag. Azonban az ügyészség - a többi feljelentésünkkel megegyező módon – ezeket is visszadobálta.
Orvosolhatók azok a károk, amelyeket a tevékenysége okozott a magyar agráriumban?
Kormányváltás biztosan kell hozzá. Ismerve a kormánypártok működését, nem tartjuk reálisnak, hogy a korábbi döntéseiket felül vizsgálva, hirtelen jótétlélekként fognak viselkedni.
Bitay kirúgása mögött tehát nem ez áll?
Nem. De kiadni sem fogják. A Jobbik és az ellenzék felelőssége, hogy az ügyét továbbra is napirenden tartsuk
Zámbó Péter érkezik a helyére. Többek között ő az Országos Erdészeti Egyesület elnöke.
Ez jelenthet jót és rosszat is. Ha azért érkezik, mert a szívén viseli az állami tulajdonú erdők sorsát, akkor üdvözlendő a kinevezése, ellenben, ha Zámbóval a kormányzat szakmailag próbálja előkészíteni a privatizációt, és egy olyan embert akartak államtitkárnak, aki pontosan rálát erre a területre, akkor az egy rossz hír. Igyekszem ezt minél előbb kideríteni. A mi álláspontunk egyértelmű: a magyar erdővagyon azon részét, ami még állami tulajdonban van, ez nagyságrendileg a felét teszi ki az erdőségeinknek, szeretnénk megőrizni közvagyonnak. Hogy minél szélesebb rétegnek jelentse a vidéken maradás esélyét, a városi lakosság számára pedig rekreációs és szabadidős tevékenységekre is lehetőséget biztosítson. Emellett gondolnunk kell azokra is, akik fával tüzelnek az otthonaikban.
Az viszont aggasztó, hogy az ombudsman január végén az Alkotmánybírósághoz fordult, mert véleménye szerint az erdőtörvény sokkal inkább gazdasági érdekeket szolgál, és nem nyújt védelmet az erdőknek.
Ez egy érzékeny kérdés. Úgy kell a hazai erdőket hasznosítani, hogy az a lehető legtöbb ember megelégedésével járjon, és ide tartoznak azok is, akik még meg sem születtek. A mi felelősségünk egy olyan kultúrkörnyezetet megőrzése, hogy azt az unokáink az eredeti minőséghez közeli állapotban élvezhessék. De meglehet találni az egyensúlyt. Vannak nagyon jó nemzetközi példák arra, hogyan tudnak a magánerdők tulajdonosai hosszútávon is hozzájárulni a természeti értékek megőrzéséhez, de a magyar szabályozásból ezek hiányoznak.
Agrárpolitikusként hol látja ezt az egyensúlyi állapotot?
Elérni az egyensúlyt valószínűleg soha nem lehet, de törekedni kell arra. S ki más tehetné ezt leghatékonyabban, mint a politikai vezetők. Az EU gondolkodása egy jó évtizede abba az irányba indult el, hogy ne csak mint gazdasági egységre, jószágként tekintsünk a termőföldre, hanem inkább egy olyan területre, ahol a természeti értékeinket is meg kell tudni őrizni, természetesen amellett, hogy az élelmiszer-előállítás az alapfunkció. Ez az új támogatási módban is érvényre jut. Az előző ciklushoz képest most már létezik egy zöldítés nevű faktor a területalapú támogatással párhuzamosan, és várhatóan a következő 7 éves ciklusban az előírt zöldítés aránya még inkább nőni fog, a feltételek pedig szigorúbbá válnak. Ezt azt jelenti, hogy a gazdálkodók rá lesznek szorítkozva arra, hogy akár többet költségek árán is, de környezettudatosabban műveljék a területüket. Persze, ehhez meghatározott mértékű kompenzációt is rendelnek az érintettek számára.
A hazai agrárpolitika vevő erre az új mentalitásra?
Sajnos ezt még egyáltalán nem ismerték fel, nem ezen az úton járunk. Pedig kutatások tömegei bizonyítják, az ökológiai szempontokat figyelembe vevő gazdálkodás még többlet támogatások nélkül sem jelent hátrányt. De egyébként sincs más választásunk. A talaj élőanyag tartalma a tizedére csökkent az elmúlt 20 évben.
A legoptimistább becslések szerint 2050-re eléri Európa – és benne Magyarország is -, hogy a talajaink halottá válnak, a szó biológiai értelmében is.
A mai tudásunk szerint ezzel megszűnik az agrártermelés. Persze, ez a szomorú kép sok mindennel összefügg, a rovar biomassza brutális zsugorodásával, a műtrágyázással, a kemikáliák használatával, a rossz agrotechnológiával, azzal hogy télre meztelenül hagyjuk a talajt, és persze a klímaváltozással is.
Jó, de még ha a vezetés nem is, de azok, akik a földeken gazdálkodnak mindenképpen tapasztalják, nem olyan a klímánk, mint 10 évvel ezelőtt.
Érzékelik, persze. De most még a birtokkoncentráció idején járunk, és ez a kiesés annak a gazdálkodónak számára, aki már elérte azt a hektárszintet, amellyel stabil gazdálkodást tud fenntartani, még nem szembetűnő, főleg, amíg a területalapú támogatások is érkeznek Brüsszelből. De ez egy véges helyzet. Több termőföldet nem tudunk teremteni, a meglévőknek pedig folyamatosan csökken a termésképessége. Létezik az egyéni felelősség, azonban ebben sem a szaktárca, sem az agrárkamara, sem pedig az egyéb államhoz köthető intézmények nem mutatnak példát. Ha még működnének megyénként, vagy minimum régiónként olyan nagy állami agrárintézmények, amelyek be tudnák mutatni a gyakorlatban is a helyes, jövőbemutató agrártechnológiát, sokkal könnyebb lenne tudatosítani az agrárszereplőknek, hogy mi a helyes irány.
2013-ban is volt egy pulpitusfoglalás a Parlamentben, azonban földtörvény elfogadása után a Vona Gábor által várt ribillió elmaradt. Ahhoz képest, hogy agrárország vagyunk, ahhoz képest, hogy a jobboldal számára szavakban legalábbis mindig fontos volt a termőföld védelme, a földforgalmi törvény legújabb, 2018. decemberi változása már végképp nem érte el az ingerküszöböt.
A földkérdés egyre kevésbé része a közbeszédnek, és egyre kevésbé határozza meg a napi politika működést. Ha megnézzük az elmúlt évszázadokat, a termőföld tulajdonlása volt az, ami mindent meghatározott, de még a '90-es években is 20 százalékos támogatottsága volt annak a Kisgazdapártnak, aminek szinte más programpontja nem is volt, de a korabeli pártokban is hangsúlyosan megjelent az agárpolitika.
Míg 2005-ben még volt akkora erő az agráriumban, hogy Budapestet megbénítsák traktorokkal a gazdálkodók, mára eljutottunk oda, hogy egy-egy agrárvitán a frakciónként 1-2 szakpolitikus ücsörög az Országházban, szinte teljes médiaérdektelenség mellett.
Vajon miért?
Ennek két oka van. Egyrészt a jelenlegi kormány a legerősebb érdekvédelmi szervezetet, a Magoszt egy az egyben lenyúlta. A teljes vezetése, kivétel nélkül, fideszes állásokból él, vagy itt ülnek a Fidesz-KDNP padsoraiban, vagy a legkülönbözőbb állami szerveknél vezetői pozícióban. Az Agrárkamara szintén nem a feladatát végzi. Lényegében ma már több mint egy kormányzati végrehajtószerv; törvényeket irattat, és ezek sokszor a tárca akaratával szemben is keresztül mennek a parlamenten. A NAK állam az államban.
Másrészt, a világháborút követő politikai kurzusoknak köszönhetően mára eltűnt a valódi gazdatársadalom. Jelenleg, a szó klasszikus értelmében gazdálkodónak számító, és abból élő családból 15 ezer van Magyarországon. Ők nem fognak feljönni tüntetni, mert köszönik jól vannak. A gond az, hogy a magyar jogszabályi környezet ezt a birtokkoncentrációt segíti elő.
A tudás azért megmaradt?
Az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Az a társadalmi réteg, ami ezt a tudást az anyatejjel szívta magába, a koruknál fogva is eltűnt. Hiú ábránd lenne rájuk nemzetstratégiát alapozni. Vonzóvá kell tenni a fiatalok számára az ágazatot, azt viszont úgy nem lehet, hogy nem biztosítunk hozzá földet, és a XXI. századi technológiákat.
A vidéki élet minőségének XXI. századi értelemben is meg kell közelítenie a kisvárosi, vagy nagyvárosi életszínvonalat. Egy fiatal teljesen jogosan várja el, hogy ugyanazokat a szórakozási, oktatási, egészségügyi lehetőségeket normális minőségű úton elérje fél-egy órán belül, mint a városban élő kortársai. Az államnak a vidékfejlesztési programokkal ezeket a célokat kellene segítenie.
Az építkezést ugyanakkor az alapoktól kell elkezdeni. Óvodáskorban érdemes lenne már a kertészkedés alapjait, a haszonállatok létezést és szerepét játékos módon, de megjeleníteni. Aztán pedig az általános iskolától kezdve ezt a modern korban is használható tudást fokozatosan beépíteni akár a tantervbe is. A hazai középszintű agrárszakoktatás minősíthetetlen állapotban van, gyakorlatilag az megy ilyen intézménybe, akit tényleg sehova nem vettek fel, és nem az érdeklődési kör, vagy családi hagyományok hajtják. A felsőfokú képzés is hasonló helyzetben van, szinte gyakorlati tudás nélkül öntik ki magából a rendszer a felsőfokú agrárvégzettségűeket.
Az imént szóba hozta a traktoros demonstrációt. Annak egyik vezető figurája Jakab István volt, aki Font Sándor és Győrffy Balázs fideszes képviselőkkel közösen jegyzi azt a törvénymódosítást, amely a NAK-nak helyben még nagyobb hatalmat biztosított.
Tényleg ennyire abszurd a helyzet. Én is egyetértettem velük, amikor korábban kiálltak a gazdálkodókért, most pedig a gazdatársadalmat leginkább elnyomó intézkedésekben járnak az élen.
December 12-én a munka törvénykönyve és a bírósági rendszer és a honvédség mellett a mezőgazdaságot is átalakította a Fidesz. Utóbbira mi szükség volt?
Kőkemény hatalomtechnikai döntés született. Az agrárkamara, amely eddig is brutális adatmennyiséggel rendelkezett a tagjairól, tovább terjesztette a hatalmát. Most már több dolgot tud rólunk, mint a NAV. De nem látjuk az adataink biztonságát, nem értjük, mi szüksége van nekik erre az adathalmazra, és ami a lényeg, nem bízunk az agrárkamarában. Elég lesz egy jó kamarai kapcsolat, hogy egy fideszes vállalkozó adatokat szerezzen a konkurenciáról.
Korábban egyébként tartottak attól, hogy esetleg az agrárkamarai választásokon valamelyik megyében többségbe kerülnek az elégedetlenkedők, ezt megelőzendő minden létező érvvel, és hatályos jogszabállyal szemben kitalálták a véleménynyilvánító küldöttgyűlés fogalmát. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a fideszes megyei elnök - 19-ből 17 megyében pártpolitikusok tevékenykednek a kamara élén - a cimboráit egy körsms-sel értesítette, így akár egy baráti társaságban eltöltött esti borozgatáson is lehetett hivatalosan milliárdokról döntéseket hozni. A másik változás, hogy a megyei földbizottságok döntéseiből kizárták az önkormányzatokat, és azokat nem bírálhatja felül a bíróság. Azok számára, akik sértve érzik magukat, ez a jogorvoslati lehetőség megszűnt. Egyébként egyeztetve a többi ellenzéki párttal, emiatt az elmúlt héten Alkotmánybírósághoz fordultunk.
Sokan felrótták, hogy ezután a NAK beleszólhat az árképzésbe is.
Majd mindig aszerint fognak dönteni, ami az ottani érdekeltségük számára fontos. Megtehetik a jövőben azt, hogy azért utasítanak el egy földeladást, mert azt mondják, a helyi földpiaci viszonyokhoz képest ez túl alacsony. A szomszéd faluban pedig azzal fogják megsemmisíteni az üzletet, hogy az összeget túl magasnak találjak. Ezzel odáig jutottunk, hogy aki egy földbizottságban több cimborával rendelkezik, az fogja meghatározni a föld árát.
Mindezek tudatában nemrég arra kérte az agráriumban dolgozókat, segítsék a tiltakozásunkat. Visszhangra talált ez a kérés?
Rengeteg tüntetés volt vidéken, ugyanakkor a félelem óriási. Ebben az ágazatban még inkább, hiszen az uniós és állami forrásoktól való függés jelentősebb, mint a más területeken. Jól látható, a rabszolgatörvény elleni ellenállás nemcsak Budapestre koncentrálódott. Szinte az összes nagyobb vidéki településen pártpolitikától függetlenül tiltakoztak az emberek. Ezt előremutatónak gondolom.
Ön nyugat-magyarországi. Legutóbb ez a régió azzal került be a hírekbe, hogy a győri Audiban volt egy sikeres sztrájk. Általában azt a térséget gazdagabbnak gondoljuk, mint a keleti régióinkat.
Csalóka a kép. Ha megnézzük a különböző nyugat-magyarországi megyék adatait, akkor nagyobb vásárlóerőt, és magasabb GDP-mutatókat látunk. De ha valaki megnézi, hogy az az aprófalvas területeken mi a helyzet, csalódni fog. A nagyvárosoktól, az agglomerációtól, és a 30-40 kilométeres határsávtól eltekintve, ugyanazok a problémák merülnek fel itt is, mint akármelyik másik megyében. Az én szűkebb hazám, a Rábaköz apró települései is elszomorítóképet mutatnak.
Tényleg csak az öregek maradnak otthon, kihalófélőben lévő falvak százait találjuk a Dunántúlon.
Elmaradnak az infrastrukturális fejlesztések, katasztrofális az úthálózat minősége, nehezen férnek hozzá az állami szolgáltatásokhoz az itt élők.
Mégis, a nyugati régiókban erős bázisa van a Fidesznek. Megfordulhat ez az arány?
Azokon a településeken, ahol tapasztalják a vidékfejlesztés terén a kormányzati semmittevést, ott már 2018-ban is erősödött a Jobbik. Azokban a városokban, ahol korábban ideológiai különbség miatt nehezteltek egymásra az emberek, most télen képesek voltak egy ügy mellett közösen kimenni az utcára, és hallatni a hangjukat. És ez megadja a reményt. Én optimista vagyok.
(Fotók: Béli Balázs / Alfahír)