„Egy periféria centrumában lévő ország be tudott lépni a centrum perifériájába”

Magyarország pontosan húsz évvel ezelőtt, 1999. március 12-én a NATO teljes jogú tagjává vált. Majdnem dupla évfordulóra emlékezhetünk, mert maga az Észak-atlanti Szerződés Szervezete április 4-én ünnepli alapításának hetvenedik évfordulóját. Cikkünkben nem a múltra, hanem inkább a jelenre, a NATO mostani helyzetére koncentráltunk, melyhez felhasználtuk a Külügyi és Külgazdasági Intézet Kilátás a hegyről adásainak témával foglalkozó részét.

NATO-csatlakozásunk történelmi pillanat volt, még akkor is, ha a korabeli politikai elit talán túl sokat várt a tagságtól és nem igazán számolt annak követelményeivel. Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő a KKI hétfői, NATO-évfordulóval kapcsolatos rendezvényén úgy fogalmazott, hogy „egy periféria centrumában lévő ország be tudott lépni a centrum perifériájába”.

Népszavazás döntött róla

1997. november 16-án tartottak népszavazást Magyarországon a NATO-hoz való csatlakozásról. 49 százalékos részvétel mellett 85 százaléknyian támogatták a taggá válást.

Igaz ugyan, hogy az utóbbi időben sokan igyekeznek relativizálni a NATO fontosságát, a szervezet népszerűsége sincs a csúcsán, de nem nagyon volt és nincs is más lehetőség biztonságunk szavatolására. A transzatlanti kapcsolat vált biztonságpolitikai szempontból a legfontosabbá.

A NATO jelenlegi legnagyobb kihívásairól Csiki-Varga Tamás, az NKE SVKI munkatársa, Wagner Péter a KKI vezető kutatója, valamint Jójárt Krisztián az NKE doktorandusza beszélgettek Varga Gergely, a KKI szintén vezető kutatójának kérdései mentén. Annyit leszögezhetünk, hogy Oroszország szinte annyira fontos szereplője a szövetség életének, mint maguk a tagállamok.

Változások 2014 óta

Elsőként Csiki-Varga Tamás vázolta a NATO elmúlt évtizedeit: a ’90-es években a bővítés és a stabilitás kiterjesztése volt a fő szempont, az ezredforduló után a válságkezelés állt a szervezet fókuszában, 2014-től viszont a kollektív területvédelem az elsődleges tevékenység, aminek egyértelmű hajtóereje a vélt vagy valós orosz fenyegetés – utóbbi általában attól függ, hogy melyik tagállamokról beszélünk. Kelet-Közép-Európában, főleg a Balti-országokban és Lengyelországban, de talán még Románia is ide sorolható, kézzelfoghatónak nevezhető a fenyegetettségérzés, míg Csehország, Szlovákia és Magyarország inkább partnerként tekint az oroszokra. A nyugati államok igencsak eltérően képesek viszonyulni Oroszországhoz, tehát van egyfajta belső megosztottság a szervezetben. Ehhez még jön az amerikai nézőpont, aminek amerikai-orosz és NATO-orosz viszonylata is van.

Emellett létezik déli dimenziója is a NATO-nak, ami nem a keleti irányú tevékenységekről, hanem a délről érkező fenyegetésekkel foglalkozik. Wagner Péter szerint ez egyfajta lehetőség azoknak az államoknak, amelyek nem érzik magukat fenyegetve Moszkva által, hogy az ő szempontjaik is meghallgatásra kerüljenek. A terrorizmus és a migráció viszont nem klasszikus NATO-területek. A NATO sem ért mindenhez és nincs minden feladatra képessége, például Afganisztánnak az egyik tanulsága, hogy a NATO államépítéssel foglalkozott főleg amerikai indíttatásra, ami kudarcot vallott. A klasszikus katonai fenyegetések elhárításában és kezelésében a legjobbak, a déli ügyek most inkább politikai jellegűek, a NATO ezekre valószínűleg nem fog érdemi válaszokat és megoldást találni.

A 2014 utáni mozgolódás azt is megmutatja, hogy milyen sok minden maradt el a KKE-államok csatlakozása után például a védelmi tervezés és a NATO-erők felvonulásának előkészítése terén. Látványosan sok pénzt meg lehetett spórolni a 2 százalékos követelmény elhanyagolásával, elég csak megnéznünk a mostani híreket, Magyarország kapcsán is ezermilliárd forintok röpködnek a védelmi célú beszerzéseknél, a legtöbb tagállam ebbe az irányba mozdul el, de renitensek mindig vannak, most például Németország. Az már a politikai elitek dolga lesz, hogy ezt a nagyon költséges területet valahogy eladják a különböző fenyegetettségpercepciókkal rendelkező társadalmaknak.

Hogyan tekint Oroszország a NATO-ra?

Jójárt Krisztián NKE-doktorandusz szerint maga a NATO jelenléte az orosz biztonságpercepció szempontjából a legnagyobb fenyegetés. 2014 után újra az oroszok feltartóztatása került a NATO szempontrendszerének elejére, de úgy látja, hogy ez paradox módon annyira nem zavarja az orosz vezetést, mint amennyire a propagandában megjelenítik.

A keleti jelenlét növelése, például a gyorsreagáló képesség aggasztja az orosz katonai elitet, de a NATO missziós szerepvállalásai csökkenni fognak a területvédelmi szempontok miatt. Ez viszont sokkal kezelhetőbb fenyegetés Moszkva számára, mint mondjuk a 2000-es évek közepi NATO. A szövetség újra kiszámíthatóvá válik az oroszoknak, a hagyományos elrettentő feladatkörrel pedig már a hidegháború idején is együtt tudott élni a Kreml.

Csiki-Varga Tamás szerint megfigyelhető egy a ’70-es években látottal ellentétes tendencia is: akkor az átláthatóságot, a biztonságot és a bizalmat igyekeztek építeni, most minél inkább az átláthatatlanságra törekszenek, dezinformációkkal, megtévesztésekkel és különböző mahinációkkal van terhelve a NATO-Oroszország kapcsolat. Ehhez hozzájön, hogy kiveszünk olyan moderáló elemeket a rendszerből, mint például az INF-szerződés, függetlenül attól, hogy melyik fél milyen formában tért el az abban foglaltaktól. A szereplők közötti játékszabályokat az elmúlt években elkezdték lerombolni, aminek nagyon komoly kockázatai vannak.

Oroszország a NATO politikai megosztásában érdekelt, de abban nem, hogy szét is hulljon a szövetség, mert valószínűleg nem örülnének annak, ha Európában, a NATO korlátja nélkül újra megjelennének az önálló nagyhatalmak, mint például Németország. A NATO-nak pedig a hiteles katonai elrettentés lehet a legfontosabb, ezért erősítik például a reagálóképességet, ami arról szól, hogy a kevésbé valószínű, de hipotetikusan előfordulható esetekre – például amit szimulálni is szoktak, hogy orosz, vagy közvetetten orosz destabilizáció hatására konfliktus alakulna ki, akkor a NATO képes legyen politikailag döntést hozni és katonailag cselekedni.

Potyautasok?

A Kilátás a hegyről friss adásában szó esett arról is, hogy az 1999-ben és 2004-ben csatlakozók erősítették vagy gyengítették a NATO-t?

Csiki-Varga Tamás szerint a klasszikus megközelítés az, hogy a térség államai felvették a potyautas magatartást: élvezték a biztonságot és nem fordítottak a védelemre – szerinte ezt a gondolatot árnyalni kell. A válságkezelő hadműveletekben, például Afganisztánban KKE államai is aktívan jelen voltak/vannak. A potyautas szerepet ellensúlyozza, hogy ezekbe a közös műveletekbe a kisebb tagállamok is beleálltak és teljesítettek.

Wagner szerint területvédelmi képességekben egyértelmű, hogy gyengült a NATO az új csatlakozókkal, meglátása szerint néhány esetben inkább politikai szempontok határozták meg a tagfelvételt, mintsem katonaiak. Azt is hozzátette, hogy az afgán szerepvállalással való takarózás nem mindig erős érv, mert néha kicsit olyan volt a helyzet, hogy ott is vagyunk meg nem is, bár például az észtek bevállalták, hogy Dél-Afganisztánba mennek, ami az egyik legsúlyosabb hely volt.

A potyautas szerepet viszont felválthatja a teljesítő taggá válás, a 2014 utáni események sem azért izgalmasak, mert elkezdtünk a 2 százalék irányába mozdulni, hanem azért, mert azok, akik eddig elhanyagolták a védelmi szférát és a katonai képességeket, most kezdik pótolni a hiányosságaikat. Ahogy Wagner Péter egyik korábbi cikkében fogalmazott, amit most látunk a honvédségnél, nem fegyverkezési verseny, hanem normalizációs folyamat.

(Címlapfotó: Martonyi János külügyminiszter aláírja a NATO csatlakozási okmányok letétbe helyezéséről szóló dokumentumokat a Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság NATO-tagállammá válását jelentő ceremónián, 1999. március 12-én. A háttérben balról: Madeleine Abright amerikai, Jan Kavan cseh és Bronislaw Geremek lengyel külügyminiszter)

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Kvárik Anita

Friss