Nem Ceausescu találta ki, hogy a románoknak éhezniük kell

Romániát és Magyarországot 1945 után ugyanabba a totalitárius rendszerbe kényszerítette bele a történelem, a nyolcvanas évekre azonban a két ország két külön világgá vált. A szovjet blokkban példátlan szétfejlődésről az ezzel együtt is meglepően sok párhuzamról Stefano Bottoni, az MTA kutatója beszélt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának "Történelmi Kávéház" című előadás sorozatának legutóbbi alkalmával.

A történész szerint Közép-és Kelet-Európa múltját és jelenét az elmúlt két évszázadban a nemzetépítési kérdések határozzák meg. A II. világháború után kiépülő kommunista diktatúrák is ezekkel a problémákkal szembesültek, ám országonként igen különböző válaszokkal kísérleteztek. Magyarország az 1920-44 közötti harcias irredenta törekvéseket követően a Rákosi-korszakban a régió talán legszélsőségesebb internacionalista politikájával próbálkozott. Ezt 1956 után fokozatosan egészítette ki a trianoni diktátum nyomán létrejött nemzeti kisebbségek „híd-szerepének” hangsúlyozása, 1990 után pedig az európai integráció víziója.

Bottoni értékelése szerint egyik sem volt igazán sikeres, s ez a mai napig rányomja bélyegét a megosztott, sérült magyar nemzeti önképre. 

A román nemzetépítő diskurzust ezzel szemben az I. világháború vége óta a nemzetbiztonsági szemlélet határozza meg, amely 

a száz évvel ezelőtti rendezés nyomán összeállt "patchwork-ország" összetartását minden más szempont elé helyezi

 - mutat rá Bottoni.

E törekvés ideológiai megtámasztásaként kialakították a "tökéletes román" képét, aki alapvetően paraszti származású, és mindenképpen ortodox vallású. 

Ez lényegében 1945 után sem változott meg, sőt a sztálinista államgépezet és a terrorszervezetek minden addiginál hatékonyabb eszközt adtak e gondolkodás érvényesítéséhez. A görögkatolikus egyház 1948-at követő felszámolása és beolvasztása az ortodoxiába jó példa arra, hogy a román kommunista vezetés az egész szovjet blokkban érvényesülő egyházüldözést is e sajátos nemzetépítés mentén végezte. 

Egy táborban, külön úton

Bottoni az egyik legfontosabb, és a későbbiekre is jelentős hatást gyakorló különbségnek a II. világháború utáni számonkérés lefolytatásában látja.

Míg nálunk század nagyságrendben végeztek ki, és tízezreket börtönöztek be, addig Romániában mindössze néhány embert ítéltek halálra, a németeket '44 augusztusáig a magyarhoz hasonlóan kiszolgáló állami, közigazgatási és katonai vezetők nagy része pedig egyszerűen átállt az új rendszer oldalára, és még éveken át pozíciójában maradhatott.

Jelentős mértékű megtorlásra csak az 1940-44 között Magyarországhoz visszatért Észak-Erdélyben került sor, jellemzően etnikai alapon – emlékeztet a szakember. 

Magyarország és Románia négy évtizeden keresztül elvileg egy táborba tartozott, a diktatúra közös ideológiája és hatalomtechnikai megoldásai azonban nem teremtettek valódi érdekközösséget – véli a történész. A moszkvai utasításra végrehajtott bolsevizálás és a terror a két országban nagyon hasonlóan működött, ám a nézeteltérések, diplomáciai viták már az ötvenes években is gyakoriak voltak. 

A két "testvéri szocialista ország" útja a hatvanas évek elejétől kezdett elválni.

Kádár és Ceausescu is igyekezett minél nagyobb mozgásteret kialkudni maguknak a szovjet táboron belül. Ám a magyar vezetés ezt kulturális és gazdasági, míg a román külpolitikai téren akarta elérni.

Budapest a nemzetközi színtéren száz százalékosan lojális volt Moszkvához, cserébe a korlátozott belpolitikai autonómiáért, Bukarest viszont éppen ellenkezőleg: míg a merev sztálinista modellen alig változtattak, diplomáciailag a Nyugathoz közeledtek, és több kérdésben is szembeszegültek a Szovjetunióval. Sajátos helyzet volt, amikor 1968-ban az a magyar vezetés vett részt a prágai tavasz elfojtásában, amely számos tekintetben egyetértett Dubcekék reformjaival, és az a Románia maradt ki, amelynek hatalmi elitje amúgy hallani sem akart semmilyen "emberarcú szocializmusról"

Ceausescu részéről ez tisztán szuverenitási kérdés volt, és ez egész politikájának egyik legfontosabb sarokköve volt

 - mutat rá a szakember.  

Érdekes az is, hogy míg a magyar értelmiség jelentős része még a kádári reformokkal is elégedetlen volt, a román értelmiség többségét a nemzeti önállóság hangoztatása és az oroszokkal szembeni dacolás szilárdan a rendszer mellé állította.

A nagy román csel - kifelé reformer, befelé zsarnok 

Az első jelentős törést a Moszkvával való viszonyban azt hozta el, amikor a hatvanas évek elején Hruscsovék két részre akarták osztani a KGST-t: a fejlett ipari államokra, mint Csehszlovákia,  Lengyelország és az NDK, illetve az agrárjellegű országokra, mint Bulgária és Románia. Magyarországot valahol a kettő közötti köztes kategóriába sorolták be, amit Kádárék nagyjából el is fogadtak. Nem úgy Ceausescu, akinek feltett szándéka volt hazája erőltetett modernizálása, így, hogy szembe tudjon menni a moszkvai ukázokkal, a kapitalista tábor  felé kezdett nyitni. 

"A nyugat egy az egyben megette a román cselt, és elhitték, hogy, ha gazdasági segítséget nyújtanak nekik, akkor előbb-utóbb leszakadnak a keleti blokkról. Az oroszok azonban sokkal jobban értették Bukarest valós szándékait,és pontosan tudták, hogy eszük ágában sincs szakítani velük, így eltűrték a látványos különutasságot. 

 - hangsúlyozta a történész.

Magyarország és Románia a hetvenes-nyolcvanas évekre gyökeresen különböző utat járt be. Bottoni szerint az egyik legmarkánsabb különbség az erőszakhoz való viszony volt. Kádárék is habozás nélkül nyúltak véres eszközökhöz, ha szükségét érezték, ám a "Conducator" országában a terror a mindennapos élet szerves része volt. Ez sajátos módon nem megkönnyíti, hanem inkább jelentősen nehezíti a felelősök megnevezését – mutat rá a kutató.

Hiszen, míg nálunk a legkönyörtelenebb megtorlásnak is adtak valamilyen hivatalos jogi formát, addig Romániában úgy tűnhettek el emberek hónapokra, évekre, vagy akár örökre is, hogy ennek a világon semmilyen nyoma nem maradt papíron.

A brutalitás a társadalom minden rétegét, az élet valamennyi szegmensét áthatotta. A hadseregben a beavatási szertartás szerves része volt az ájulásig verés, a Securitate a legbanálisabb okokból is elhurcolhatott, és megkínozhatott bárkit. A "civil szekuként" is emlegetett Militia minden további nélkül szétverhetett egy vidéki kocsmát, vagy diszkót, senki sem kérte őket számon erről, még jelentést se kellett írniuk róla. 

Bottoni szerint ez a gyakorlat 1989 után messze nem múlt el nyomtalanul. 

Az ezredforduló környékéig szinte természetesnek számított, ha egy állampolgár és egy rendőr „beszélgetése” egy méretes pofonnal indult 

 - emlékeztet a történész. 

"A románok úgyis hozzá vannak szokva"

Magyarország és Románia a nyolcvanas évek elején nagyjából egyszzerre került csőd-közeli állapotba. A két vezetés azonban más-más úton próbált kikecmeregni a válságból. Magyarország csatlakozott az IMF-hez és a Világbankhoz és a nemzetközi pénzügyi rendszerbe betagozódva igyekeztek újabb hitelekhez jutni. Románia már jó ideje tagja volt mindkét nagy szervezetnek, amelyek az újabb kölcsönök fejében szigorú megszorításokat követeltek. 

"Nem Ceausescu találta ki, hogy a román népnek éheznie kell. Ő ezt a politikát egyszerűen elfogadta, mert mindenáron hatalmon akart maradni"

 - mutat rá Bottoni. 

A nyugati gazdasági elit a dokumentumok tanúsága szerint úgy vélekedett, hogy a "románok úgyis hozzá vannak szokva az alacsony életszínvonalhoz", nem lesz számukra ez komoly megrázkódtatás. Ha pedig igen, legfeljebb az elégedetlenség megteremti a politikai változás igényét, és végül is az az is jó. 

Az 1981-82-ben bevezetett brutális megszorító csomaggal a törtnész szerint a román diktatúra a nyolcvanas évek elején lényegében "önfelszámolási programba kezdett". Ezt csak tetézte, amikor néhány évvel később a "Conducator" úgy döntött, hogy az összes hitelt rövid időn belül vissza kell fizetni. A karasztrofális életszínvonal-zuhanás és az ezzel párhuzamosan egyre könyörtelenebb elnyomás a nyolcvanas évek végére a Nyugat kedvencéből borzadva szemlélt páriává változtatta Romániát. 

Az amerikai politikai játszmákra jellemző példa, hogy Mihail Pacepa kémfőnök máár a hetvenes évek végén átszökött hozzájuk, ám a Ceausescu-pár uralmának valós arcát leleplező botránykönyvét csak egy évtizeddel később engedték megjelenni. Tulajdonképpen ez volt a nemzetközi kilövési engedély Ceausescu-ra – véli Bottoni. 

Hangsúlyozta: 1989 decemberében az elit ismét az 1944-es megoldást választotta, az államigazgatás és a fegyveres erők nagy többsége egyszerűen átállt az új rend oldalára, s így szinte mindent el is felejtettek nekik.

A forradalom idején a tömeggel azt skandáltatták, hogy a "a hadsereg is velünk van" - holott pár nappal korábban a katonák még számos helyen a tüntetők közé lőttek. A közvélemény minden haragját a Securitatéra terelték, de még ennek állományát is javarészt átmentették az új nemzetbiztonsági szolgálatba, az SRI-be. 

Hirtelen felpattanás a demokráciavonatra

Bottoni ugyanakkor nem tartja sikeresebbnek Magyarország múlttal való szembenézését sem. A történész szerint a Kádár-korszak a családot a társadalom egyetlen igazán fontos pillérévé tette, a magánszféra volt az egyetlen terület, ahol az egyéni autonómia érvényesülhetett. A társadalom alapvető igénye az volt a hatalom felé, hogy "hagyjál békén!". Ezt a rezsim javarészt elfogadta, cserébe az emberek nagy többsége legalábbis hallgatólagosan lojális volt.

A nyolcvanas években a nyugalom, a stabilitás vágya egyszerre volt jelen a "demokráciavonatra" való felszállás, és a nyugati fogyasztói társadalomhoz való csatlakozás lehetőségével. A történész meglátása szerint  társadalom nagy része nem akart radikális változásokat, és számonkérést, elvárárasaikhoz egy szólás-és sajtószabadságot nagyjából biztosító felpuhított kvázi-egypártrendszer állt volna a legközelebb. 

"A környező országok egy része ezen a fázison keresztül is ment, megvolt a maguk Milosevicse, Tudjmanja, Meciarja és Iliescuja, ám mostanra javarészt túljutottakk ezen a korszakon. Magyarországra szinte rászakadt egy olyan modern politikai rendszer, amelyre talán nem is volt igazán felkészülve"

 - mutatott rá a történész.