Védjük meg a kereszténységet – a képmutatóktól, farizeusoktól!

Védjük meg a kereszténységet – a képmutatóktól, farizeusoktól!

Ha van valami, ami visszataszító, az a képmutatás, a farizeusság. Amikor valaki hivatkozik egy fenséges vagy méltóságteljes dologra, amihez neki aztán az égvilágon semmi köze, nem ismeri, de felhasználja saját céljaira.

A keresztény hitre hivatkozni pontosan ilyen. Gyűlölettől fröcsögő propagandisták óhajtják megvédeni az úgynevezett keresztény Európát az úgynevezett beözönlő muszlim hordáktól. Az úgynevezett keresztény Európa pedig – mondják a képmutatók, farizeusok – behódol, és letakarja a kereszteket a templomban és a temetőben. És ez megjelenik a képmutató, farizeus kormánypárt még képmutatóbb propagandalapján.

Feketevasárnap. A kifejezés arra utal, hogy a nagyböjt ötödik vasárnapján, így a szenvedés vasárnapjának, azaz virágvasárnapnak (ez ma van), valamint Krisztus szenvedése napjának, nagypénteknek a közeledtével a katolikus templomokban régebben fekete, korunkban már lila lepellel takarják le a feszületen levő, megfeszített korpuszt. Ez olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban vagy épp a Kislexikonban is. Az eredete – gyermek- és fiatalkori hittani tanulmányaim alapján – az, hogy a korai kereszténység idején egyébként sem tartották illőnek, hogy a kereszten a megfeszített Krisztust ábrázolják, helyette drágakövekkel díszítették azt. Ezeket az ékességeket a szenvedés időszakának közeledte miatt takarták el – Jézus szenvedése idején ne díszelegjen a kereszt! Ez ugyan apokrif magyarázat, de az már igazolt, hogy az eltakarás a gyász, a szomorúság jelképe.

Hittudósok szerint a kereszt letakarása arra utal, hogy Jézus Lázár feltámasztását követően egészen Jeruzsálembe történt virágvasárnapi bevonulásáig nem mutatkozott nyilvánosan, ugyanis a főpapok és farizeusok ekkor már el akarták fogni. (Jn 11,45-57)

A kereszt ünnepélyes leleplezése a nagypénteki liturgia központi eleme lesz minden katolikus templomban.

Eddig a száraz teológia és a kereszt letakarásának több évszázados hagyománya. Mindkettő elválaszthatatlan része annak a keresztény kultúrkörnek, melynek megvédésére oly előszeretettel hivatkoznak bizonyos politikai erők. Csakhogy ezt annak a politikai erőnek propagandalapja értelmezi „hibásan”, tehát az itthoni közbeszédben van nagyon nagy gond!

Ha jóhiszeműek vagyunk, akkor azt mondjuk, az úgynevezett kereszténydemokrata propagandista csak simán műveletlen, írás helyett menjen vissza a balettba ugrálni! Nagyobb gond, hogy

a szerkesztőségükben sem volt egyetlenegy ember sem, aki az elmúlt napokban betévedt volna egy katolikus templomba.

Ne adj Isten, utánanézett volna, honnan ered ez a hagyomány. Nem tette, mert beleillik a gyűlölettől fröcsögő paradigmájába, „oszt’ jó napot!” Ebben az esetben Jézus szavai legyenek számunkra az irányadók:

Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!

De ha a keresztény kultúra megvédésére apelláló propagandista szándékosan hamisítja meg a katolikus hagyományt, akkor ő egy aljas képmutató, farizeus. Olyan, aki

a kereszténység álcája alatt valójában csak (politikai) tőkét akar kovácsolni.

Az ilyeneket Jézus korbáccsal verte ki a templomból, korholó szavai ma így hangozhatnának:

Ne tegyétek Atyám (egy)házát propagandaeszközzé!

Mi, akik keresztény kultúránkkal, adott esetben vallásunk gyakorlásával nem kérkedünk, hanem igyekszünk gyarló emberként többé-kevésbé jól át- és megélni azt, valóban kereszténydemokraták vagyunk. És imádkozunk, hogy legyen, aki megvédi a kereszténységet. A képmutatóktól, farizeusoktól is.