És akkor Párizs letérdelt imádkozni

I am the god of hellfire, and I bring you fire! - dörgi egy dermesztő hang Arthur Brown „Fire” című zseniális rock-klasszikusának elején, amellyel nagyjából megteremtette a metált, mint olyat. "Én vagyok a Pokol tűzének istene, és lángba borítalak!" Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sor robbant be a fejébe, amikor látta tegnap este Notre Dame pusztulását. Még nem tudjuk pontosan, mi, vagy ki okozta a tűzvészt – ám az biztos, hogy nem a Sátán volt a tettes. Ő legfeljebb csak örül a tragédiának – és annak még jobban, ami utána jött.

Migránsok tették! Muszlimok tették! Terroristák, anarchisták, kommunisták, feministák! Putyin ügynökei, szélsőjobboldaliak, hogy a bevándorlókra kenjék! Macron emberei, hogy új, multikulti katedrálist emelhessenek a helyére! Mi tartott ennyi ideig, nem is akarták eloltani! Különben is, nem kár érte, mert a rohadt franciáké /mert a szemét katolikusoké /mert mi közünk hozzá?

Még javában lángolt a templom, amikor már megnyíltak a közösségi oldalak állott csatornaszagú kanálisai, és ömleni kezdtek a konteók, a tutimegfejtések, az engemnenézzenekhülyének monológok, egyszerűbb esetekben a sima epekeserű gonosz kárörvendés, és a saját hitványságára büszke énakkorisleszarom kinyilatkoztatások.

És ezekre persze menetrendszerűen érkeztek az ostoba összeesküvés elméleteken átlátó, hiperintelligens honfitársaink hülyebunkózó, nácizombizó, köcsöglibsiző kioktatásai, illetve az egyetemes kultúrát és a keresztény civilizációt ért pótolhatatlan veszteségen való örömködés erkölcstelenségére rámutató betegállatvagy, égjenleateházad kezdetű morális példabeszédek.

A Sátán pedig remekül szórakozik. A Champse Elysées-től idáig hallatszik a gurgulázó röhögése.

Leég a világ egyik legszebb Istennek emelt háza, őseink emberfeletti teljesítményekre sarkalló hitének világszerte ismert jelképe – és mi az üszkös romok között egymás torkának esünk.

Aztán, amikor már azt hinnénk, teljes a Pokol győzelme, hogy ez a világ már meg sem érdemel egy olyan csodát, mint a Notre Dame – akkor egyszer csak a lángoló katedrális tövében felcsendül az Ave Maria. Nehezen, szakadozva, könnyek áztatta, rekedt torkokból indul útjára az ének. Aztán egyre több helyen gyűlnek össze az emberek, és város majd' minden részéről látható templom felé fordulva hívják segítségül a Szűzanyát.

!(youtube-video://wXgH91XU0J8)

Az Istentagadó elméletek, a jakobinus terror, a kommün, a romlás virágainak dekadens Párizsa – imádkozik.

És a Mennybe szálló utcai kórus túlharsogja a tomboló tűzvészt, a gerendák reccsenését, a szirénák sikolyát – és az online pokolban egymásra sziszegett átokzsoltárokat is.

Így nyer értelmet a tragédia, így lesz a rettenetes, lángoló nagyhétfőből hirtelen dicsőséges húsvéthétfő. Mintha a Notre Dame feláldozta volna magát a lángokban, hogy a saját romlottságunk, kapzsiságunk és gyűlöletünk sarából térdre emeljen minket. Hogy megérte-e az iszonyú áldozat? Csak rajtunk múlik.