A vágy villamosa a MITEM-en: lecsúszás átvitt és szó szerinti értelemben is

A vágy villamosa a MITEM-en: lecsúszás átvitt és szó szerinti értelemben is

Tennesse Williams legendás drámáját igazán rendkívüli környezetben láthattuk.

Folytatódott a Nemzeti Színházban a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, melynek néhány előadásáról korábban már beszámoltunk. A hét elején Tennessee Williams egyik legismertebb művét, A vágy villamosát tekinthette meg a nagyérdemű a Berliner Ensemble előadásában – elsőként Németországon kívül.

Valóban formabontó módon mutatta be a Berliner Ensemble Tennessee Williams: A vágy villamosa című drámáját a Nemzeti Színházban zajló Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (Madách International Theatre Meeting, MITEM) keretében.

A „formabontó” kifejezés leginkább a színpadra vonatkozik, az ugyanis egy nagyjából 30 fokban döntött szoba,

a darab minden jelenete itt jelent meg. Ennek megfelelően a színészek is erős fizikai megterhelésnek voltak kitéve, ahogy a Blanche-t játszó Cordelia Wege fogalmazott az előadás utáni közönségtalálkozón:

a próbák végére a vádlim olyan volt, mint egy focistáé.

A Michael Thalheimer rendezte darabnak ez volt a külföldi premierje, és a hosszú percekig tartó vastaps a fényes bizonyítéka annak, hogy a hazai közönséget sikerült „megfogni”. Ez annak köszönhető, hogy Cordelia Wege mellett a Stellát játszó Sina Martens, de különösen a Stanley-t alakító Andreas Döhler olyan jól kiegészítették egymást, hogy az előadás végére mindenki döbbenten érezte a tragikus végkifejletet. Williams művéből Thalheimer ugyanis nem csupán a múlt század közepi New Orleanst, hanem a mai valóságot is a „ferde deszkákra” vitte. A színpad modernitása és a kortárs jelmezek mellett végig egy modern, zene szólt (elismerés érte Bert Wrede zeneszerzőnek), ami hangerejét tekintve egyáltalán nem zavarta a színészek játékát, de arra tökéletesen alkalmas volt, hogy

tovább fokozza a többszörös konfliktusokkal amúgy is feszült művet,

melyben Stanley erőszakossága ráadásul a naturalizmus határát súrolóan jelent meg.

Az Olaf Altmann tervezte díszlet lehetőséget adott arra is, hogy a dialógusoknál éreztesse, melyik fél a „felsőbbrendű”, és arra is, hogy akár a kellék, akár a színész – a darab szerint átvitt értelemben és az előadás során fizikai értelemben is – lecsússzon az aljára. És ezt remekül ki is használta a társulat, ami főleg az utolsó jelenetnél volt szembetűnő: az őrületben levő Blanche ült a színpad legmélyebb pontján, ahonnan már nem volt lejjebb.

Feltűnő volt, hogy a szereplők szinte végig ugyanabban a jelmezben szerepeltek. Ez alól kivétel csak Mitch (Peter Moltzen) volt, aki kiöltözött a randijára Blanche-sal, valamint maga Blanche, akinek a karakterfejlődését is pompásan meg lehetett figyelni a ruházatának változásán: a mű elején valóban egy habos ruhás gazdag királykisasszony érzetét keltette, akiről a királylányjelmez fokozatosan lekerült, a fináléra pedig csupán egy kombiné maradt az idegileg összeroppant lányon.

A darab tragédiáját az a paradoxon adja, hogy itt nincs jó és rossz,

a szereplőknek bűneikkel és hibáikkal együtt „drukkol” minden néző.

A látszólag hótiszta lelkű Blanche-ról fokozatosan derül ki, hogy súlyos titkokkal terhelt a múltja, míg a faragatlan, erőszakos és – ahogy a műben többször is elhangzik – „proli” Stanley lesz az egyetlen, aki valóban reálisan képes a világra tekinteni.

Thalheimer tehát valóban hatásosan rendezte meg Williams egyik legismertebb művét, amire bizton állíthatjuk: a 18-as karikát ki kell tenni, de 18 év fölött szinte kötelező!

(Tennesse Williams: A vágy villamosa. Berliner Ensemble, Berlin (Németország). Rend.: Michael Thalheimer. Fsz.: Cordelia Wege, Andreas Döhler, Sina Martens)

Ványa bácsi a Nemzetiben: ahogy azt Csehov elképzelte

Óriási sikerrel adta elő a MITEM keretében Csehov Ványa bácsiját az orosz Vahtangov Színház társulata. Rimas Tuminas rendezésére valószínűleg maga az orosz író is csettintene. Tíz éve szerepel a moszkvai Vahtangov Állami Dráma Színház műsorán Csehov Ványa bácsija. Ez ritkaságszámba megy, de hogy nem véletlen, arról most a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (Madách International Theatre Meeting, MITEM) budapesti közönsége meggyőződhetett.

Meggyeskert a lét és nem lét határán | Alfahír

Korszakhatárok egy ország életében, az ember életében. Képesek vagyunk-e lezárni a múltat, hogy a bizonytalan jövő felé megtegyük az első lépést? Csehov utolsó művének nemzeti színházbeli színpadra vitele Silviu Purcărete révén ezekre a kérdésekre világít rá.

Kulturális élményparádé várható a VI. MITEM-en

„Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?" - Madách: Az ember tragédiája űrjelenetének kezdő sora a mottója a VI. MITEM-nek (Madách International Theatre Meeting), melynek ebben az évben is a Vidnyánszky Attila igazgatta Nemzeti Színház lesz a házigazdája.