99 éve tudjuk, milyen árat fizet, aki idegenből hoz dolgos kezeket – Trianoni gondolatok

Trianon

Június 4-e. Már talán alig él olyan magyar a Kárpát-medencében, aki ne tudná, mit jelent ez a dátum, még akkor is, ha egyáltalán nem érdekli, hogy ma van Trianon 99. évfordulója.

Egy évvel a békediktátum aláírásának 100. évfordulója előtt nagyon nehéz a múltról olyasmit írni, amit még senki sem írt le akár a Mindentvissza!, akár a Felejtsük már el!, akár a tényszerű történelemtudomány nézőpontjából. Épp ezért, én inkább a jövővel szeretnék foglalkozni, és ahogyan 1920. június 4-én délben megszólalt a magyar föld összes harangja, úgy szeretnék egyetlen, kicsiny vészharangot megkondítani ezzel a néhány gondolattal.

Elcsépelt frázis, hogy Trianon tragédiájából tanulnia kellene a jelen nemzedékeinek, ha azt akarjuk, hogy legyen jövője nem csak nemzetünknek, de az országunknak is. A többség okosan bólogat rá, és mivel a leghalványabb fogalma sincs, mit kéne tanulnia a múltból, nem is gondol róla semmit. Legtöbbször még azok sem, akik a legőszintébb megrendüléssel morzsolnak el egy-egy könnycseppet a mai megemlékezések valamelyikén egy Wass Albert-, Kosztolányi- vagy Sajó Sándor-vers hallatán, őszinte átéléssel éneklik a Székely himnuszt és teljesen komolyan gondolják, hogy ők biza megállították volna az országrablókat '19-ben, vagy akár holnap vissza tudnánk foglalni a teljes Kárpát-medencét, ha hagynák nekik.

Miből látszik, hogy ők sem értik e nemzeti tragédiánk lényegét? Abból, hogy jóhiszeműségből, rövidlátásból vagy ideológiai és egzisztenciális félelmektől vezérelve egy olyan elitet tartanak hatalomban, amely éppolyan könnyelműen bánik a megmaradt Magyarország sorsával, mint az, amelyik az ezeréves haza jövőjét játszotta el.

A trianoni békediktátumhoz vezető problémák ugyanis nem 1919-ben vagy 1920-ban születtek, a Kárpát-medencei nemzetiségek nem a semmiből találták ki függetlenségi mozgalmaikat, a fegyveres hódítás pedig csak a záróakkord volt, nem a haza elvesztésének tényleges oka.

Hogy mennyire nem ez volt a helyzet, azt legjobban talán a románok magyarországi története mutatja: keleti szomszédaink a tatárjárás után, majd az 1348-49-es, Erdély lakosságát is megtizedelő pestisjárvány után jelentek meg nagyobb számban hazánkban. Az akkori magyar arisztokrácia szívesen adott nekik munkát, hiszen dolgosak voltak, nem követeltek maguknak kiváltságokat, mint a székelyek vagy a magyarok, kevesebbel is beérték, mert még így is jobb soruk volt, mint ott, ahonnan érkeztek. A XVIII.-XIX. századra már komoly oktatási központokkal rendelkeztek Erdélyben, papjaikból és tanítóikból pedig a vidék minden szegletébe jutott. A nacionalizmus egyre intenzívebb terjedésétől pedig majdnem egyenes vonal húzható Erdély "ősi román földdé" nyilvánításáig, és a keleti országrész Romániához csatolásáig.

Hogy jön ez a magyar jelenhez és főleg a jövőhöz? Ha kicsit körülnézünk, akkor aki akarja, az láthatja, hogy a korlátlan anyagi haszonlesés épp most veti el annak magvait, hogy ha nem is az esztergomi Suzuki-gyárig, de minimum Pest megye keleti határáig

"ősi ukrán föld" legyen a maradék Csonka-Magyarországból.

Az elmúlt hónapokban alig akadt az országnak olyan szeglete, ahonnan ne érkeztek volna olyan hírek, hogy az Orbán Viktor vezette Fidesz – két migránsozás és sorosozás között – ezerszámra telepíti be a magyar bérek töredékéért is dolgozni hajlandó, magyarul viszont nem beszélő és semmi pénzért meg nem tanuló ukrán vendégmunkásokat. Épp azoknak a magyar fiataloknak a helyére, akiknek kivándorlását ők okozták és fokozták, amikor azzal házalták végig a világot, hogy szakértelméhez képest nálunk a legkiszolgáltatottabb és a legalulfizetettebb a munkaerő, akikkel bármit megtehet a kedves vevő, ha eleget csenget a kormányzati zsebekbe.

"De hát nyugaton mi vagyunk az ukránok, akkor ez most mitől más!?" – hördül föl egyből a mindig, minden kormányzati lépést megmagyarázók kórusa, és mint általában, most is csak részben van igaza. Miért?

Mert, ha valami furcsa lázálom folytán egyszer a jövőben komolyan gondolnánk a második világháborús rigmust, miszerint "piros-fehér-zöld, London magyar föld", akkor sem tudnánk érvényt szerezni ennek az igénynek, ha egy emberként nyilvánítanánk magyar felségterületté a második legnagyobb magyar településsé vált brit fővárost.

A Kárpát-medencében viszont lassan egy évszázados precedens létezik arra, mi történik akkor, ha a saját népünk helyett idegenből szerzünk dolgos kezeket.

Mert az lehet, hogy ők aprópénzért is halálra dolgozzák magukat, nem sír a szájuk a demokrácia és a jogállamiság állapota miatt, nem fognak szakszervezetesdit játszani és sztrájkolni, nem érdekli őket a Magyar Tudományos Akadémia, az egészségügy vagy az oktatás helyzete, azon se szalad föl a vérnyomásuk, ha Mészáros Lőrinc újabb tendert nyer és fogalmuk sincs, ki az a Tiborcz István.

Viszont egyszer be fogják nyújtani a számlát, 1920-ban pedig megtanulhattuk volna, mivel szokás fizetni az ilyen történelmi cechekért.

A mai, álhírek, konteók és téveszmék kötőanyagából összerakott világban pedig már nem kellenek évszázadok ahhoz, hogy Kijevben elhiggyék, joguk van ahhoz a kevéshez, ami még a miénk. Nem is olyan rég épp azzal fenyegetőztek, hogy ha kell, két óra alatt a Balatonig jön a hadseregük, ismerve a honvédség állapotát, lehet, hogy még ennyi se kellene nekik...

És félreértés ne essék, a helyzet nem az ukránok – vagy a mellettük szintén tömegével ide hozott törökök, indiaiak, szerbek – hibája. Ők csak meg szeretnének élni, az összeomlás határán szédelgő hazájuknál pedig még itt, az Európai Unió második legszegényebb országában is mesésnek tűnő pénzeket lehet keresni, pláne úgy, ha az őket alkalmazó cégek teljes ellátásban részesítik őket és havi két ingyenes hazautat is intéznek nekik. Nem rájuk kell haragudni, hanem azokra, akik most tesznek arról, hogy Marxnak lehetőleg maradéktalanul igaza legyen abban, hogy a történelem ismétli önmagát.

99 évvel ezelőtt őseink dermedten álltak a területvesztés kataklizmája előtt, váltig hitték, hogy ilyesmi nem történhet meg, és egyszerűen nem értették, hogy jutottak ebbe a helyzetbe. Előttünk egy lassan százéves dráma szövegkönyve fekszik, talán nem kéne hagyni, hogy a mérhetetlen kapzsiság, a korrupt haszonlesés és a korlátolt patópálság hozzátoldja a második felvonást is, mert még száz év elteltével már nem lesz magyar ember, aki olvashatná és okulhatna belőle.

Tetszik vagy sem, ez a mi feladatunk.

Mások döntenek majd a sorsunkról? - Jászberényben már lakcímkártyát is kapnak az ukrán vendégmunkások

Keservesen zuhog az eső, amikor az N1TV-s kollégákkal kocsiba vágjuk magunkat, és elindulunk a Jászság szívébe, ukrán vendégmunkások után nyomozni. Jászberénybe érve mérséklődik az aranyat érő égi áldás, de teljesen még a mi kedvünkért sem akar elállni. Ennek köszönhetően sártengerben úszik a Faiskola utca, ahol egy korábban bérházként üzemelő paneltömb egykedvűen málladozva várja, hogy munkásszállóvá alakítsák.

 

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!

Friss

Ismét elmaradt az ellenzéki áttörés Orosházán.