A Trónok Harca farvizén evezett be és ebből gondolom, hogy még az HBO sem számított rá, hogy ekkora érdeklődésre tarthat számot a Csernobil. Pedig az öt részes minisorozat már az első két epizód után az élre tört, és a befejező részt követően is 9,6-os értékelést kapott az IMDB-n, beelőzve ezzel olyan TV-s legendákat, mint az Elit Alakulat, a Drót vagy épp a GOT.
Itt igaznak bizonyult a közhely, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró, és jöhetnek sárkányok, zombik vagy az Éjkirály, ha közben letesznek az asztalra egy olyan alkotást, aminek minden mozzanata őszinte, hiteles és nem utolsó sorban igaz. Éppen ettől olyan szívbemarkoló, hiszen tudjuk, hogy amit látunk azt 33 évvel ezelőtt valakik tényleg megélték és anélkül, hogy a világ tudta volna mekkora a baj, majdnem kiirtották fél Európát a szovjetek. Csak ezúttal nem szándékosan.
A szovjet rendszer tagadó és minden problémát kicsinyíteni próbáló hazugságokra építő politikáját gyönyörűen mutatja be a sorozat, miközben méltó emléket állít egy olyan katasztrófa hőseinek, ami épp a rendszer következtében vált elkerülhetetlenné. Noha a Szovjetunió néhány évvel a baleset után felbomlott, sőt Gorbacsov évtizedekkel későbbi nyilatkozata szerint épp Csernobil volt a detonátora a keleti blokk széthullásának, a mai orosz viszonyokat jól tükrözi, hogy az HBO sorozat után a Gazprom tulajdonában lévő NTV saját Csernobil-sorozatot tervez, amiben bemutatnák, hogy valójában a CIA egy ügynöke hajtott végre szabotázsakciókat a zónában. Ezt azért tartják fontosnak, mert szerintük a sorozattal csak a Roszatom riválisai próbálják befeketíteni az orosz atomenergiát és tagadják azt is, hogy 30 évvel ezelőtt a szovjet hatóságok féltek volna elismerni, hogy hibáztak.
Nos, nem tudom milyen sorozatot néztek az illetékesek, de ha a Csernobilból ezt a következtetést sikerült levonniuk, akkor én is kezdek aggódni Paks II. miatt, és nem a széria, hanem a reakciók hatására. Mert ugye van az a mondás, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. A sorozat azzal zárul, hogy a főhős Legaszov professzornak halálával végül sikerül elérnie azt, hogy a hibásan működő erőműveket kijavítsák és a tárgyalás során kimondott kritika, hogy az olcsóságot minden esetben a biztonság elé helyezik a szovjet tervgazdálkodás kritikája. Ha a Roszatom úgy érzi, ezt magára kell vennie, akkor remélem minden magyar kórház felszerelkezett egy jó adag jódtablettával.
A felháborodás azért is meglepő, mert a sorozat azon kevés nyugati produkciók közé tartozik, ami nem ironizál, nem ítélkezik és nem utolsó sorban nem nézi le a szovjet világot, hanem megpróbálja megérteni azt. Ami elképesztően jól is sikerül neki. És mondhatjuk, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró, azért azt el kell ismerni, hogy messze nem adott volna ekkora élményt ez az öt epizód, ha nem kellő alázattal és a forgatást megelőző évekig tartó kutatómunkával veselkednek neki a feladatnak.
Én már a rendszerváltás után láttam meg a napvilágot, így sok emlékem nem lehet az azt megelőző időkről, de mint Dunaújváros szülötte, amit épp e korszak emelt naggyá, sőt mondhatni épített fel, van egy kis elképzelésem arról, hogyan festhetett akkor egy hasonlóan létrehozott ukrán város, Pripjaty, ami a katasztrófa bekövetkeztének idején még lélekszámban is megegyezett szülővárosommal. A sorozat képi világa ezt úgy rakja le elénk, hogy egyszerűen keresve sem lehet benne hibát találni, a panelek, a berendezések, a játszótér, mind mind hozzák a hangulatot. Az aprólékosság akkor nyűgözött le leginkább, mikor az utolsó részben Legaszov elnyom egy cigarettát egy pontosan olyan igénytelen, színes üveg hamutartóba, amit gyerekkoromban egy rokonomnál láttam.
A készítők nemcsak a díszletre, hanem a szereplőgárdára és a történelmi hitelességre is nagy hangsúlyt fektettek. A színészek legtöbb esetben megszólalásig hasonlítanak az eredeti karakterekre. Az interneten nem is kevés olyan montázs található, ami ezt mutatja be. Itt van például egy közülük.
A korábban nem túl nagy értékkel bíró produkciókon dolgozó Craig Mazin, a Csernobil forgatókönyvírója és producere tökéletesen megoldotta azt is, hogyan szemléltesse a politikai dimenzión túl a kisember szemén keresztül is az eseményeket. Ehhez Szvetlana Alekszijevics 2016-ban magyarul is megjelent Csernobili ima című riportkönyvét vette segítségül, amiben a tűzoltó, Vaszilíj Ignatyenko és feleségének története szóról szóra megegyezik a filmben látottakkal.
Ezen felül pedig voltak jelenetek, amit egy az egyben archív felvételek alapján készítettek el, például a bórt ledobni készülő helikopter lezuhanása. A film végén pedig elénk tettek egy olyan archív felvételekből álló epilógust, ami után csak pislogtam, mert szebben, fájóbban és méltóbban nem lehetett volna lezárni ezt a bő öt órát.
Igazából minden rész megérne egy elemzést, annyira tökéletesen lett felépítve és eltalálva a sorozat dinamikája, hogy végig izgalmas maradjon még akkor is, ha tudjuk, hogy mi lesz a vége és akkor is, ha a fizika nem is állhatna tőlünk távolabb. Ha rajtam múlna egy nyári olvasmány helyett kötelezővé tenném középiskolában a Csernobil megtekintését és elemzését.
Főleg most, amikor egyes elemei kezdenek visszaköszönni a mindennapjainkba. Van egy sokkolóan őszinte jelenet a filmben, mikor a Legaszovval együtt dolgozó tudósokat megtestesítő Komjuk professzor bemegy Garanyin főtitkárhelyetteshez és az alábbi beszélgetés hangzik el:
-Én atomfizikus vagyok. Mielőtt ön főtitkárhelyettes lett, cipőgyárban dolgozott.
- Így van, cipőgyárban dolgoztam. És most én vagyok a vezető.
Majd elküldi a tudóst, anélkül, hogy bármilyen változtatást eszközölne a katasztrófa megelőzésére. A tudomány és a politika helyzete napjainkban kezd egyre riasztóbban hasonlítani ezekre az időkre. Mikor a magukat mindentudónak vélő vezetők és káderek majd megmondják, hogy itt bizony nincs semmi gond, csak riogatnak a klímaváltozással a tudósok, miközben a sarkkörön épp 30 fok körüli hőség tombol, míg idehaza még a májusi estéken is elviselnénk egy kis fűtést.