Annyira lesz "nemzetközi" az Úzvölgyi temető, amennyire "multikulturális" a román egyetemmel összeolvasztott MOGYE

Annyira lesz "nemzetközi" az Úzvölgyi temető, amennyire "multikulturális" a román egyetemmel összeolvasztott MOGYE

Megszületett végre kompromisszum, a racionális, arany középúton haladó kiegyezés Úzvölgye ügyében – harsogja Bukarest, s "veszi tudomásul" Budapest. A randalírozó szélsőségeseknek ki lett osztva a koki és a saller – még rongálás ügyében eljárás is indult a betört székelykapu ügyében! – a román állam pedig kiterjeszti óvó szárnyait a "nemzetközi temetőre", amely eztán már minden együtt élő nép közösen ápolgatott sírkertje lesz. Akár jól is hangozhatna – ha nem lenne mögöttünk jó pár olyan évtized, amely számtalan példával cáfolja ezt az szép, optimista víziót. 

A román védelmi miniszter szerint a temető "nemzetközi jellegének megőrzését" szolgálja, hogy átveszik a gondozását, mivel ott "magyar, román, német, orosz, szerb, osztrák és olasz katonák is nyugszanak".

Ez ugyan jól hangzik, de nem igaz.

A temető az első világháborúban az osztrák-magyar, illetve a velük szövetségben harcoló német hadsereg temetője volt. Az itteni harcokban elesett román katonákat az 1920 előtti országhatár másik oldalán helyezték végső nyugalomra. Az Úzvölgyében állított román sírköveket pedig magyar katonák sírjai fölé helyezték.

Bukarest tehát nagylelkű engedménynek, européer, befogadó gesztusnak adja elő, hogy száz éve halott emberek kapcsán hazudozzák le a csillagokat az égről. Persze erre mondhatjuk azt, amit az elmúlt évek ügyeletes jófejrománja (aki amúgy tényleg sokkal jobb arc, mint a román értelmiség elsöprő többsége), Lucian Mîndruță írt a minap

„A temető a halottaké. És ők már megbékéltek egymással, a föld alatt összekeveredett csontjaikkal.”

Egyébként érdemes elolvasni az egész cikket, számos olyan megállapítás van benne, amelyeknek a belátásától már önmagában mérföldekkel közelebb kerülhetnénk a két nemzet megbékéléséhez. Az idézett gondolat is tetszetős – csak, hát sajnos egyrészt nem igaz (mert Úzvölgyén tényszerűen nem keverednek az egykor egymás ellen harcoló katonák csontjai), másrészt ennél sokkal nagyobb baj is van ezzel a közösködő megoldással. 

A temetőátalakítás ötlete ugyanis éppen a védelmi minisztérium főtitkárától származik, aki még Kovászna megye prefektusaként kilátásba helyezte, foglalkozik majd az úzvölgyi sírkerttel. És nem csak azzal. Regnálása alatt ő indította el a székel zászló elleni abszurd hadjáratot, perek tucatjait indítva el a szimbólumot kitűző önkormányzatok ellen. Már csak az ő személye is bőven elég lenne arra, hogy ne várhassunk sok jót a temető „nemzetköziesítésétől”. Csakhogy ráadásul 

az erdélyi magyarságnak több mint fél évszázados tapasztalata van az ehhez hasonló "interetnikus" intézményi összeborulások terén – amelyekből még soha nem jöttek jól ki.

A helyzet ugyanis az, hogy az úzvölgyi temető sorsa messze-messze nem csak a holtakról szól – hanem elsősorban az élőkről. Ahogyan a Válasz Online-nak Zahorán Csaba, az MTA kutatója mondta:

"Az erdélyi magyar közösségnek a temető ügye a szimbolikus térfoglalásról is szól: arról, hogy a román állam a saját dominanciáját mindenütt, még egy sírkertben is érvényesíti, és szisztematikusan korlátozza a magyarság nyilvános jelképhasználatát".

És, ha még csak a szimbolikus térről lenne szó. De a helyzet az, hogy

bárhonnan, ahová a román állam Erdélyben bekönyökölt, a magyarokat kiszorították.

Csak néhány példa a nem is olyan távoli múltból. 

1959-ben bukaresti vezényszóra egyesítették a kolozsvári román Babeș és a magyar Bolyai Tudományegyetemet. A jelszó akkor is a "nemzeti elkülönülés" és a "nacionalizmus" elleni küzdelem volt, hiszen a közös intézményben a különböző származású hallgatók és oktatók a közös tanulás és munka közben megismerhetik egymás kultúráját. Közben azért gondoskodtak arról, hogy

ez a gyakorlatban a magyarok ismerkedését jelentse a román nyelvvel, illetve nemzetállammal – na, meg az ebben elfoglalt helyükkel.

Az interetnikus párbeszéd nyitányaként két kiváló magyar tudóst – Szabédi Lászlót és Csendes Zoltánt – öngyilkosságba kergettek. A többi renitenskedő esetében megelégedtek azzal, hogy kirúgták őket. Az összeolvasztott egyetemen már az első évben kétharmados többségben voltak a román hallgatók, ez az arány 2009-re négyötödösre nőtt. Hasonló a helyzet az oktatók és az egyetemi döntéshozás terén is. 2006-ban a szenátus román többsége néhány magyar nyelvű felirat kihelyezéséért zárta ki az egyetemről Hantz Pétert és Kovács Lehelt. (A magyar tagozaton azóta magyarul és románul kiírják a legtöbb információt – a román tagozaton természetesen ilyern kétnyelvűségről szó sem lehet.)

Jóval frissebb példa a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem 2018-as egyesítése a Petru Maior Egyetemmel – amelynek még a hivatalos dokumentációját is úgy kellett kiperelnie egy civil szervezetnek. Itt a multikulturális sokszínűség és nemzetek közötti párbeszéd jegyében már magyar tagozat sem létesülhetett a „közös” intézményben – angol nyelvű ellenben igen. A magyar hallgatók már rögtön az első félévben szembesülhettek a békés interetnikus együttélés olyan vívmányaival, mint például a korábban soha nem használt román nyelvű tankönyvek anyagának számon kérése a vizsgákon. 

A kommunista diktatúra idején a két nép gyermekei hasonlóan „testvériesen” osztoztak meg több ezer iskolán – ezek jelentős részében a helyzet azóta is változatlan. A korábban tisztán magyar intézményekben 1973-tól a román anyanyelvű tanulók számától függetlenül kötelezően román tagozatot hoztak létre. 

Nagyjából úgy, ahogyan most Úzvölgyében a román hősi halottak létszámától – amely nulla és egy között mozog -  román parcellát létesítenek. 

Az erdélyi magyarság 1920 utáni történelmének kutatója, Vincze Gábor egyik tanulmányában idéz egy pártfunkcionáriust, aki az összevonásokat azzal indokolta, hogy azok

„megkönnyítik tartományunk román, magyar, német és más ajkú iskolásainak további közeledését, barátságuk elmélyítését.”

A gyakorlatban ez a legtöbb „közös” oktatási intézményben a magyar nyelvű tanítás fokozatos visszaszorulását, sokszor teljes megszűnését jelentette. A magyar és román iskolák összevonása után előbb román igazgató-helyettest, majd kicsit később igazgatót neveztek ki az intézmény élére, s hamarosan az iskolai adminisztrációt is elrománosították. A tanári értekezleteket kizárólag román nyelven tartották, a magyar tablók lekerültek a falakról és rövidesen eltűnt a magyar jellegű dekoráció is – írja Vincze. 

Nicolae Ceausescu egyik kedvenc kifejezése az "együtt élő nemzetiségek közeledése" volt, amely Vincze Gábor szerint 

"bár valószínûleg kezdetben csak keveseknek tûnt fel az erõltetett asszimiláció eufémizált változata volt, hiszen a "közeledést" csak egyoldalú folyamatnak képzelték vagyis a kisebbségek a többségi néphez "közeledve" beolvadnak abba."


A "nemzetiségi megbékélés", a "történelmi sérelmeken való túllépés", az "ahol van egynek hely, elfér kettő is" andalító muzsikája a legkülönbözőbb hangszereken újra, meg újra felcsendül Bukarestből.

Ám ez a geil szövegű, édeskés nóta az elmúlt évtizedekben valahogy a végére mindig az erdélyi magyarság reqiemjébe váltott át.

A zenekar most is rázendített, s úgy tűnik, a brüszeli lidércekkel és a Sorosdémonnal szemben oly kérlelhetetlenül küzdő nagyonnemzeti kormány ezredszerre is végighallgattatja velünk ezt az ócska számot. 

(Fotó: Gyimes Skanzen Panzió/Facebook)