1456. július 22-én a Nándorfehérvárt - a mai Belgrádot - védő magyar hadak megsemmisítő, legendás vereséget mértek II. Mehmed török szultán seregeire. A keresztény győzelem kis híján öngyilkosságba kergette a fiatal török uralkodót.
A korabeli források szerint meglehetősen ambiciózus, művelt, ugyanakkor kegyetlenségéről hírhedt II. Mehmed török szultán már 1453-ban, mindössze 21 éves korában elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, uralmát kiterjeszti az európai keresztény világra is. Május 29-én seregeivel elfoglalta a haláltusáját vívó Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt, ettől kezdve pedig a nyugati királyságok biztosak lehettek benne, hogy csak idő kérdése, mikor vezeti hadait az ő birodalmaik ellen.
Az oszmán uralkodó joggal bízhatott abban, hogy hosszútávú terve sikerrel jár: az európai kontinens vezetői ugyanis - dacára III. Kallixtusz pápa minden igyekezetének - képtelenek voltak felismerni a veszélyt, és a Róma által meghirdetett, megelőző csapásnak szánt kereszteshadjárat helyett az egymás közti csatározásokkal voltak elfoglalva.
Pedig a hódító sereg már nagyon is készülődött Európa ellen. A szultán 1455 és 1456 telét teljes egészében a hadi előkészületeknek szentelte.
De nem csak a kontinens nem volt egységes, illetve mozdult nehezen a nyilvánvaló fenyegetés hatására: Magyarországon a különböző nemesi érdekcsoportok torzsalkodása és mesterkedése ülte diadalát, az egység helyett pedig az ország katonai vezetőjének, Hunyadi János főkapitánynak a politikai gyengítése lett a fő cél. Akár egy fontos végvár elvesztése árán is.
"Magyarország kulcsa": Nándorfehérvár
A déli végvár stratégiai fontossága megkérdőjelezhetetlen volt bárki számára, aki kicsit is tisztában volt a korabeli hadviselés jellemzőivel. Nándorfehérvár nem csak lényeges katonai erődítés volt, de komoly logisztikai központ is, amitől a törökök ivóvíz-utánpótlást és biztos szállítási útvonalat remélhettek.
A védők a hódító had méreteitől és összetételétől sem érezhették magukat nagyobb biztonságban. II. Mehmed 1456. május elején indult meg Európa, és elsősorban Magyarország ellen, a korabeli becslések szerint négyszázezres, valójában inkább 40 ezres seregével, amelyet nagyjából 30 ezres irreguláris erő kísért.
Az akkori török sereg legveszedelmesebb fegyverneme, ami már Konstantinápoly bevételében is komoly szerephez jutott, a tüzérség volt. Nándorfehérvár magas, ám vékony falai ellen kifejezetten halálosnak ígérkeztek a modern török ágyúk, melyeket érdekes módon a keresztény világ legjelesebb tűzmesterei kezeltek és irányítottak, akik jó pénzért álltak oszmán zsoldba.
A védők ehhez képest jócskán hátrányban voltak:
- a Szilágyi Mihály alatt szolgáló várvédők ereje mindössze 5–7000 emberre rúgott,
- Hunyadi János 10 ezer emberrel érkezett Szegedre, ahol még nagyjából kétezren csatlakoztak hozzá,
- Kapisztrán Szent János itáliai teológus, hitszónok, inkvizítor pedig 30–35 ezres keresztes sereget toborzott a szultán megállítására.
III. Kallixtusz pápa 1456 tavaszán már tudta, hogy a nyugati uralkodóktól semmit sem remélhet, ugyanakkor Magyarországról valótlan rémhírek érkeztek a török hadsereg méreteiről, és arról, hogy Hunyadi János hajlandó békét kötni és ezt a sereget Itália felé továbbengedni.
A pápa végső elkeseredésében égi segítségért fohászkodva adta ki 1456. június 29-én Bulla orationum imabulláját, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a reggeli és esti harangszó között "déltájban" háromszor kongassák meg a harangokat, "jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak".
A déli harangszó hivatalosan majd csak keresztény diadal hírül vételének első évfordulóján 1457. augusztus 6-án tette meg a pápa a győzelmet hirdető gesztussá.
Munkában az ostromgépek
A hosszadalmas ostrom július 4-én vette kezdetét. Huszonhét ostromágyú, hét mozsár és több száz kisebb ágyú okádta szakadatlanul a halált vár elszánt védőire. Thuróczi János krónikájában így emlékezett meg a tüzérség véres munkájáról:
"Éjjel-nappal dörögtek a hadigépek, rettenetes mennydörgésük egészen Szegedig elhallatszott. Úgy okádták a füstöt, hogy a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő borította el, és a lengedezőszellő kénbűzzel keveredett. Sem a forró nyári nap, sem a hűvös éjszaka sötétje nem nyújtott pihenést az ostromlottaknak, mert az ostromlók sem pihentek."
A törökök a földdel akarták egyenlővé tenni a falakat, hogy a végső roham során a védőknek már semmiféle fedezéke ne legyen. A szakadatlan ágyúzásnak 10 napon belül meg is lett az eredménye:
"Egymás után omlottak le a vár magas tornyai, ledőltek a védőfalak és a bástyák,amelyek addig az embereket oltalmazták. Most már a hatalmas kövek az embereket pusztították"
- áll a feljegyzésekben.
A védők veszteségei bár csekélyek voltak, ekkorra a pszichikai nyomás és a készletek apadása a váron belüli morált is alaposan megcsappantotta. Az elkeseredést csak tovább fokozta, hogy a törökök 200, egymáshoz láncolt hajójukkal teljesen elzárták a Dunát, így a védők a folyón sem számíthattak utánpótlásra vagy erősítésre.
Véres hullámokon jön a megváltás
Hunyadinak így először ezt az akadályt kellett felszámolnia, amihez úgy tűnt, hogy még a környékbeli szerb hajósoktól szerzett száznál is több dereglye és sajka, illetve néhány magyar hajó is kevés lesz. A hajózárnál július 14-én kibontakozó, több mint öt órás ütközetről a török Szeád-ed Din a következőket jegyezte föl:
"A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mező tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdő bátrak a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál."
Fordulatot a Nándorfehérvár alatt állomásozó negyven naszád megjelenése hozott, melyekkel a vár szerb katonaságának hajózásban járatos része hátba támadta a szárazföldi csapatok által nem biztosított török erőket.
Krisztus megszolgálja a bizalmat
A hajózár felszámolásával megnyílt az út a felmentő sereg előtt, és míg Kapisztrán a Száva bal partján vert tábort, addig Hunyadi seregével az éj leple alatt csatlakozott a védőkhöz, akikhez a krónika szerint a következő szavakat intézte:
"Ugyan mitől féltek? Vagy talán most láttok először törököt? Ezek azok, akiket olyan sokszor megszalasztottunk! Annyiszor láttátok már őket, miért éppen most zavar ez a látvány titeket? Bízzatok Krisztusban, akinek nevéért annyiszor öntöttük vérünket, és ismét győzni fogunk!"
Az elhúzódó ostrom miatt egyre rosszabb utánpótlási helyzetbe kerülő török sereg vezére végül július 21-én adta ki a parancsot a mindent eldöntő utolsó rohamra.
A szultán pasaságot és nagy jutalmat ígért azoknak a harcosoknak, akik kitűzik a lófarkas lobogót Nándorfehérvár bástyáira. Az estébe nyúló küzdelem során öt török zászló is lobogott már a vár fölött, amikor Dugovics Titusz, Hunyadi János kipróbált katonája állítólag egy török vitézt magával rántva megakadályozta az újabb hadi jelvény kitűzését (a történészek úgy valószínűsítik, hogy a források több magyar bajvívó alakját ötvözték az önfeláldozó fiktív hősben).
A karnyújtásnyira lévő diadal elmaradása megroppantotta a hódítók harci szellemét, a védőket viszont további kitartásra sarkallta.
Hunyadi már előzőleg friss erőket kért Kapisztrántól, és amikor a törökök hátában megjelentek a keresztesek felmentő csapatai, lovasságával rácsapott a vár belső udvarán harcoló janicsárokra.
!(youtube-video://gQAiPq0Rwqc)Az ütközet végül magyar győzelemmel végződött, július 22-én reggelre az utolsó törököt is kiszorították a városból. A nap folyamán a végletekig fanatizált keresztesek, bár harcértékük meg sem közelítette a még nagyon is erős ellenségét, spontán rohamot intéztek a szultáni tábor ellen, melyet Kapisztrán először megpróbált megakadályozni, majd az eseményekkel sodródva később saját maga vezetett.
A nem várt fordulat alkalmat adott Hunyadinak a török ágyúk elfoglalására és az egyre jobban pánikba eső török sereg teljes szétzilálására.
A szultán maga igyekezett az ellentámadás élére állni ötezer janicsárból álló testőrségével, ám miután párviadalban legyőzött egy magyar lovast, nyílvessző fúródott a combjába, amitől elveszítette az eszméletét.
Ez végleg megtörte a számbelileg még ekkor is fölényben lévő oszmán had harci szellemét, és a török sereg az éjszakába nyúló öldöklés elől - szinte teljes felszerelését hátrahagyva - sietősen elmenekült. Thuróczi így írja le, hogy reagált II. Mehmed miután magához tért:
"Mérget adjatok nekem, rögtön ölő mérget! Haljak meg inkább, semhogy ilyen gyalázattal térjek vissza országomba! De a szolgáknak volt eszük: nem adtak mérget a török császárnak. Ezért aztán a császár elgondolkozhatott azon, hogy elbizakodott elmével az egész földkerekségen uralkodni akart, s íme, paraszti kezek győzték le, amelyek eddig kapát és nem fegyvert forgattak. És aki sok trombita és dob hangja mellett, vidáman érkezett a vár alá, most az éjszaka csendjében, gyalázattal futott el."
"Ország koronája, lehulltál"
A jelentős diadalt azonban nem sikerült kiaknázni: Hunyadi nem vette üldözőbe a török sereget, és hiába kezdett egy Konstantinápolyt felszabadító kereszteshadjárat szervezésébe, augusztus 11-én pestisjárványban elhunyt.
Mikor Kapisztrán Szent János értesült harcostársa haláláról - akivel bár katonai téren sok mindenben nem értettek egyet, de mélyen tisztelték, illetve harcmodorukkal szerencsésen kiegészítették egymást -, a következőket mondta:
"Üdv, mennyei csillag, ország koronája, lehulltál."
Végül október 23-án, a fekete halálnak köszönhetően, ő is követte a sírba Hunyadit. Ezzel a nagyszabású törökellenes katonai akció lehetősége jó időre semmivé foszlott.
Ugyan a déli harangszó a mai napig emlékeztet a világraszóló diadalra, és a páratlan haditett megmutatta, hogy a keresztény világban van erő és elszántság, hogy megvédje magát a külső fenyegetésekkel szemben, ám az európai politikai helyzet arra is rávilágított, hogy a belső széttagoltság, a pillanatnyi birodalmi érdekek sokkal erősebbek a tenni akarásnál.
Az pedig már a jelenre nézve szomorú tanulság, hogy egy olyan történelmi eseményt, amelynek emléke közelebb hozhatná Közép-Európa népeit, nem csak nem kezel méltó helyén az utókor, de a szerb állam például egyenesen meggyaláz azzal, hogy
Ezzel pitiáner a lépéssel a szomszédos állam nem csak a magyarságot és a mi történelmi erőfeszítéseinket veszi semmibe, hanem azokét a szerb vitézekét is, akik a magyar katonákkal vállvetve harcoltak, szenvedtek és diadalmaskodtak Hunyadi, Szilágyi és Kapisztrán zászlaja alatt.
A török pasa emlékhelyének jutott hely a belgrádi várban, Hunyadi János szobrának nem | Alfahír
Július 22-én Áder János magyar köztársasági elnök, Aleksandar Vučićcsal közösen avatja majd fel Belgrád zimonyi városnegyedében Hunyadi János szobrát. A hír eddig akár örömteli is lehetne. Csakhogy az alkotást a korábbi ígéretekkel ellentétben egy félreeső helyre dugják el - írja a DélHír.