A rekkenő kinti hőség után mindenki megkönnyebbült, mikor a légkondicionált sárga villamos mosolyogva közeledett a lábuknál elterülő síneken. Két megállón át tartott a nyugalom, amikor három fiatal berobbant az ajtón, hangosan, zajongva, trágár beszélgetésbe kezdtek és a tömeg, mint a Serengeti gnú-csordája az oroszláncsalád előtt, szétvált körülöttük.
Míg a Freedom Call warriorjai üvöltöttek a fülemben, csak az arcokat fürkésztem. Lenéző, távolságtartó, megbotránkozó. A dal véget ért, én pedig az ajtó mellett elég erősen elgondolkodtam rajta, hogy megkockáztassak-e egy trackváltást, ezzel a biztos helyéről, a táskám mélyéről elmozdítva a telefonom. Hisz nem egyszer láttuk, hogyan mondhattak búcsút mobiljaiknak az ajtó mellett gyanútlanul szörfölő utasok. Előítélet? Lehet, alapja azonban mindenképp van.
Nem indítottam újabb dalt, de végül nem a félelem, hanem az elcsípett beszélgetésrészletek tartottak vissza.
„2500 egy napra, az nagyon kevés, tesó! Egész nap gürizel aztán ennyit adnak?”
-fakadt ki az idősebb srác, mire kiderült, hogy félreértés, 12 ezret kapnak egy napra, 2500 a szállás.
„Ja, az úgy már jó, bár a szállásra még ez is sok, tesa. Nekem van itt a 13-ban egy házam, abban tizenketten férnek el, egy estére egy ezrest kérek.”
-reagált a kapaszkodókon csimpaszkodó, láthatóan idősebb, a szürke póló alatt feszülő izmokkal rendelkező fiú. Le is szúrta a srácokat, milyen kis cingárak, miért nem edzenek ők is, hogyan védik így majd meg magukat. De még van idejük, csak 15 évesek. Még tanulhatnak, akár tőle is, hiszen láthatóan felnéznek rá. Nevetnek a sztorikon és isszák a szavait.
„Behozták simán a határon, de nem kristálynak hívják, meg nem is herbál, hanem turbó. Mondtam, húzzanak egy csíkot nekem. Húú… tesó! Három napig pörögtem. Ezeket használják, meg van még a nitro is, azzal lehet bírni.”
A két sovány fiú elmondása szerint még nem próbálták a szert, de csillogó szemekkel hallgattak és helyeseltek, majd a beszélgetésbe belefeledkezve hirtelen azon kapták magukat, hogy le kell szállniuk. Hős utca. Jellemző, gondoltam magamban, hol máshol szállhatnának le. Aztán jöttek is vissza a másik ajtótól, kiderült, hogy eltévesztették a megállót, még utaznak tovább.
„Azért, ha van meló, akkor szóljatok nekem is, de tudod, nekem sincs semmim. Szóval csak segédmunka. Tolom a talicskát, viszem a vizet, meg ilyenek…”
Lazán hangzott, de hallatszott mögötte a kétség, a kilátástalanság. Az arc apró, éppen csak észrevehető rezdülései pedig azt mutatták, hogy noha ő az erősebb, az idősebb, az, akit a fiúknak követni kéne, mégis vágyik arra, ami a srácoknak most/már/még megvan. Nincsen drog, de van munka.
A Puskásnál elillant a tömeg, a fiú leült, elővette a fülest meg a mobilt, aztán amint egy idős hölgy felszállt már pattant is fel, hogy átadja a helyét. Ismét a kapaszkodókon függött, feje a ritmusra mozgott, halkan, de hallhatóan ismételte a szöveget. A villamoson kicserélődött társaság újra távolabb állt és megvető pillantásokat intézett felé.
Én elgondolkodtam, hogy egy félórás út alatt, hogyan jutottam el a megvető pillantástól a sajnálatig. Hogy az a fiú, aki még talán éppen alulról súrolja a nagykorúság határát, miért kell, hogy keménynek mutatkozzon, és egy talán a szíve mélyén általa is ellenzett életvitelt propagáljon fiatalabb társainak. Mi lesz a srácokból, ha épp kifut a munka és nem ők tudják behozni a haverjukat, hanem a haverjuk viszi bele őket a drogbizniszbe. És mi lesz a társadalmunkkal, ha hagyjuk egyre mélyebbre süllyedni ezt a réteget?