2002-ben szavaztam először, s rettenetesen szorítottam az akkor még többé-kevésbé tényleg polgári értékeket képviselő Fidesznek. 2018-ban már azt reméltem ugyanennyire, hogy az országot Közép-Ázsiába áttolni akaró, polgáriból alpárivá váló Orbán-rezsimet le lehet váltani. Mindkét alkalommal keservesen csalódnom kellett – de egyik bukás után sem álltam be a bizonyíték nélkül csalást kiáltók kórusába. Világéletemben utáltam ugyanis a vesztes meccs után kivörösödött fejjel a bírót szidó edzőket. Különösen akkor repült a papucs a tévéhez, ha azoknak a vereségét akarták ilyen olcsón kimagyarázni, akiknek én szurkoltam. A kudarc utáni hiszti ugyanis a gyengék önigazoló menedéke – vagy azoké, akiknek a puszta pozícióvesztésen túl van mitől tartaniuk.
Akik hirtelen rádöbbennek, mennyi mindent engedtek meg maguknak, ameddig biztosak lehettek benne, hogy senki nem fogja őket számon kérni semmiért. Akiknek a számára már nem botlás, még csak nem is gondosan előkészített cselszövés, hanem a lélegzetvétel természetességével végzett napi rutin volt a lopás, a csalás, a sikkasztás. Akik egy idő után már nem csak nem akarták, de nem is tudták szétválasztani a közvagyont a saját tulajdonuktól.
Hány odafirkantott aláírásra, hány két Chivas Regal, meg egy csík kóla között okosba' lezsírozott közbeszerzésre, mennyi szövevényes ingatlantrükkre, üzleti titok mögé rejtett megbízási szerződésre kellene most emlékezni! Hány és hány millió forintnyi egzotikus szigetek fiktív cégszámláira kimentett, haverok zsebébe át-keresztbe-és visszafolyatott közpénz , mennyi, fülledt éjszakákon prostik bugyijába tömött, dílereknek csúsztatott, pultok mögé behajított köteg húszezres köszön most vissza az álmatlan éjszakákon!
És erre a számlára nem lehet részletfizetést kérni. Ezt egy összegben kell azonnal kiegyenlíteni. Itt csak egyetlen halasztásra van lehetőség: csalást kiáltani. Teljesen mindegy, mennyire megalapozott az óvás, mint, ahogyan az is, hogyan dönt végül a választási bizottság, vagy a bíróság.
Hogy minél több dokumentum mehessen a darálóba, mint Jászberényben, lehessen kicsempészni az éjszaka leple alatt, mint Újpesten, esetleg egyből átszállítani a bukott polgármester lakásába, mint a Várnegyedben.
És, ahol nem nyújtottak be panaszt, ott is minden másodpercet, minden lehetőséget megragadnak, hogy eltüntessék regnálásuk piszkos nyomait. Dunaújvárosban egy utolsó lopással még kivittek a városházáról három merevlemezt. Elvégre hosszú esztendőkön át kezelték úgy a várost, mintha a tulajdonuk lenne, három vincsi miért ne fért volna még bele?
Egy évtizednyi gyalázatot kell most kiradírozni az irattárakból, és a számítógépek memóriájából. Onnan talán sikerülhet is. De a lelkünkből már soha. Mert, amit most a bukásuk után tesznek, az nem más, mint beismerő vallomása mindannak, amit uralmuk idején legfeljebb csak sejthettünk róluk.
És ezt a bíróságoknak is mihamarabb ki kell mondania minden indokolt esetben. Azoknak, akik a nép bizalmából most a múltjukat végképp eltörölni igyekvők helyükre kerülnek, kutyakötelességük mostantól ezen dolgozni. Nekünk meg az, hogy e vallomásokat jól jegyezzük meg. No, meg azok is, akik egyelőre még nyugodtan alhatnak minden gazemberséggel töltött nap után. Vigyázó szemüket vessék nyomorultul kapkodó, szűkölve rettegő bűntársaikra.
Jó lesz beszerezni egy pár iratmegsemmisítőt. S még jobb lenne mostantól egy kicsit kevésbé mocskosul élni. Mert nincs az a daráló, amely az Úristen elől eltünteti a terhelő bizonyítékokat.