Mindannyian képmutatók vagyunk

Mindannyian képmutatók vagyunk

David Doiasvili a Nemzeti Színházban viszi színpadra Molière Tartuffe-jét. A sajtónyilvános próbán jártunk.

Akár saját szándékainkkal is képesek vagyunk szembemenni, ennek érdekében álarcot viselünk, nem saját magunkat adjuk – ez a fő üzenete a David Doiasvili rendezésében színpadra kerülő Tartuffe-nek. A grúz direktor Molière vígjátékából nagyon hatásos tragikomédiát alkotott. A csütörtöki sajtópróbán az Alfahír is ott volt.

Képmutatás, farizeusság. A két kifejezés Molière Tartuffe-jének kulcskifejezése, és úgy a mű keletkezésekor, a XVII. század közepén, mint végig a világtörténelem folyamán ez egyik legvisszataszítóbb emberi viselkedés. Molière Tartuffe, ou l’Imposteur címmel látta el.

A grúz David Doiasvili a Cyrano és a Szentivánéji álom után harmadszor rendez a Nemzeti Színházban, és bár Molière szerint az eredeti mű vígjáték,

a grúz direktor kimondott szándéka szerint tragikomédiát láthatunk a színpadon.

Vagy a darab kronológiáját követve – ha szabad ilyen új fogalmat megalkotnunk – „komitragédiáról” van szó. A kétszer másfél órás előadást ugyanis pengeélesen elkülöníti egymástól a szünet. Az első kilencven perc hamisítatlan vígjátéki elemekkel igazi könnyed kikapcsolódást nyújt. A sziporkázó, néhol a helyzetkomikumra hajazó humort a jelmezek színes kavalkádja mellett a lámpapark adta fénytechnikai lehetőségek maradéktalan kihasználása, valamint a könnyed, a hiphopig terjedő zene is fokozza.

A büféből visszatérve a néző viszont szünet után mintha egy alapjaiban más előadást látna.

A fények sokkal vészjóslóbbak, a zenei betétek súlyosabbak, a színészek humorát a tragédiákra jellemző kontrasztos (az az érzésünk, néhol eltúlzott, már-már zavaróan éles) hangulatváltások váltják, de a leginkább szembeszökő a jelmezváltás: mindannyian koromfekete ruhában játsszák végig a második másfél órát, ez igaz Elmira (Ács Eszter) fehérneműjére is. (Az erotika is elég fajsúlyosan szerepel a darabban, és bár polgárpukkasztónak nevezhető, de egyáltalán nem öncélú annak megmutatása.)

Az „átöltözés” alól egyedül Tartuffe (Trill Zsolt) a kivétel, aki már kései, de nagyon hatásos belépőjekor is fekete ruhát visel. A néző pedig Orgon (Horváth Lajos Ottó) családjának bármelyik tagjával is szimpatizál, a második felvonásra épp a fekete egyenöltözet miatt Tartuffe-fé válik. Doiasvili rendezésében ugyanis az az alapfeltevés, hogy mindnyájan álarcot viselünk, szerepet játszunk, mindenkiben van legalább egy kevés képmutatás, imposztorság.

A grúz direktor nemcsak a fényekkel és a jelmezekkel bánik zseniálisan a darab során, hanem a modern technika lehetőségeit is kihasználja. Doiasvili a díszletet is maga tervezte, az Orgon-házat szimbolizáló homlokzat pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy kivetítsék rá a színfal mögött zajló eseményeket. (Ez is egyfajta képmutatás, ugye?) Továbbá a Nemzeti Színház nagyszínpadának technikáját is igénybe tudja venni ahhoz, hogy az Orgon család „elsüllyedését” vizuálisan megjelenítse.

A vizuális élményt tovább emeli, hogy

Doiasvili alaposan „megtornáztatja” a színészeket.

A darab koreográfiájának jelentős eleme, hogy a szereplők sokat mozognak (akár a nézőtéren is), a díszlet egyik központi elemét képező asztal kis túlzással egy tornaszekrény terhelését kapja, de Trillék játszi könnyedséggel ugrálnak föl-le, mely légiessé teszi az amúgy nehéz művet.

Ki kell emelni, hogy a darabban tökéletesen érvényesül a csehovi puska elve: ha az első felvonásban megjelenik egy puska, akár csak egy pillanatra is, akkor annak a darab végéig el kell sülnie; ellenkező esetben a puskának nincs helye a dráma szövetében. A díszlet folyamatosan színpadon levő eleme egy állványos mikrofon, melyet a szereplők oly módon használnak, hogy maga is szinte szereplőként funkciónál. Ugyanígy fontos kellék Mariane (Barta Ágnes) játékmackója is.

A mű végén Molière – királyi ráhatásra – a deus ex machina módszerével oldotta meg a konfliktust: a képmutató, hipokrita Tartuffe elnyeri méltó büntetését, Orgonék élete pedig visszatérhet a normális kerékvágásba. Doiasvili szakít ezzel,

nincs deus ex machina,

és ez adja az igazi tragédiát, ami meg fogja döbbenteni a nézőt. De minek is kellene deus ex machina, mikor mindannyiunkban ott szunnyad valami Tartuffe-ből, ami miatt a világ felé nem a valódi énünket mutatjuk. Ahogy a rendező a Nemzeti magazinjának adott interjújában fogalmaz:

Hozzászoktunk ahhoz, hogy maszkokat, álarcokat hordjunk, hogy kompromisszumokat kössünk, hogy időnként a saját akaratunk ellenében cselekedjünk. Mi mást jelent a farizeusság, ha nem azt, hogy a saját szándékainkkal is képesek vagyunk szembemenni?

A Tartuffe-öt október 18-án (péntek) este mutatják be a Nemzeti Színház nagyszínpadán, a katarzis pedig garantálható. Képmutatás nélkül.

(Molière: Tartuffe. Nemzeti Színház. Ford.: Vas István. Rend.: David Doiasvili. Dramaturg: Kozma András. Szereplők: Trill Zsolt, Horváth Lajos Ottó, Ács Eszter, Nagy Mari, Szabó Sebestyén László, Barta Ágnes, Berettyán Nándor, Berettyán Sándor, Szűcs Nelli)

Tekintse meg Béli Balázs fotós kollégánk nagyszerű képgalériáját is!