Lukács Laciék nem vehetik el tőlünk a Tankcsapdát

Lukács Laciék nem vehetik el tőlünk a Tankcsapdát

Október 14-én jelent meg a Tankcsapda legújabb lemeze, a Liliput Hollywood – és olyan is lett. Persze most magamra vehetem majd Lukács Laci mérgelődő anyázását amiatt, hogy beleszólok alkotói szabadságába, de én inkább azt veszem magamra, amit az elmúlt húsz évben kaptam tőle; és ez nem a benzinkutas rock ’n’ roll, hanem a nőről leforduló füves rocker művészi énképe egy pár koszos tornacipőben, a sokadjára felszívódó csaját keresve. Vagy valami ilyesmi.

Hosszú évek egyre jobban elfajuló vitája az, hogy a Tankcsapda elárulta-e régi szellemiségét, szembe fordult-e azzal a világképpel amit a kilencvenes években felépített –és ami a zenekar sikerének magját jelentette-, vagy sem. Ám ezt a vitát első sorban az táplálja, hogy Lukács László frontember méltatlanul hisztérikusan reagál a kritikákra:

nem csak interjúkban, de dalszövegekben is rendszeresen belerúg azokba, akikbe a legkevésbé sem kellene.

Pedig a Tankcsapda énekese sokak szemében már 2006-ban, az aktuális miniszterelnökkel párhuzamban elmondta saját Őszödi beszédét a Mindenki vár valamit albumon hallható Nem kell semmi című számában, amikor 37 évesen képes volt azt énekelni, hogy

„leszarom a szobámat, nem csinálok rendet”.

Ha máskor nem, már itt megállj kellett volna parancsolni annak a célorientált szövegszerkesztésnek, amit Lukács éppen dalszerzésnek gondolt.

Mert kétségtelen, hogy miként az elmúlt tizenhat évben (én legalábbis megengedően az Élni vagy égni után éreztem a finist) nem született a kilencvenes éveket idéző őszinteséggel album, úgy nem csak a jó-, hanem a tiszta zenét is kezdtük elveszíteni: a néppánkosodás útjára lépő Tankcsapda ma már nem a mi zenénk, és nem is akar az lenni.

Ez a zenekar már a benzinkútra beálló, kilencvenötöst tankoló családanya partidrogja, ami legfeljebb arra való, hogy egy péntek esti összejövetelen, társasjáték közben néhány korty Bailey’s mámorában a visszafogott lakossági rockra éhezők hallgassanak valami menő zenét, amire meg lehet csinálni a rosszul tartott metálvillás szelfiket az Instagramra.

Persze, a jelenséggel semmi gond, csak azt szomorú látni, ha egy zenekart nem direkt erre hoztak létre (van ilyen), hanem magától jutott ide. A Tankcsapda történetében ugyanis az az elkeserítően fájó, hogy ma már egy olajtársaság (Mol Zrt.) a fő szponzora egy 1995-ben még pocakos piócákról és nagytőkés hatalomról író bandának, miközben az erőszakos hatalmat védő szemét média is átalakult egy mosolygós, díszletes, jól fizető partnerré.

Lukácsék egy Blikknek adott interjújukban többek között arról beszéltek, hogy ők „úgy általában sem egy múltba révedő zenekar”, szóval nem kell hasonlítgatni a korszakokat, mert mindben őket látjuk. Csakhogy ez a megnyilvánulás kísértetiesen hasonlít egy klasszikus fociválogatott-nyilatkozatra, miután a riporter értetlenül kérdezi meg, hogyan lehetett kikapni Andorrától, de jobb lenne ha nem tenné, mert a meccs végét jelző sípszó után önmarcangolás helyett azonnal a felejtés és az építkezés időszaka kezdődik.

Ám magasabb labdát adott Fejes Tamás dobos, aki szerint onnantól kezdve, hogy megfelelési kényszer vagy alkotói kényszer van egy művészen, hiteltelenné válik a dolog, hiszen valakinek meg akar felelni.

Persze a kiszólás nem másnak, mint a csalódott rajongóknak szólt.

Pedig az alkotói kényszer legnagyobb táplálója az önmagában cenzúrát jelentő szponzori jelenlét, hiszen a zenekar nem írhat olyan szövegeket, amik csorbát ejthetnek egy milliméterre kiszámolt nagyvállalati PR-tevékenységen.

A valóságban az alkotói kényszer miatt nem a kritikusokra kell mérgesnek lenni, hanem az Erzsébet-híd budai hídfőjére, a lemezeket terjesztő olajvállalatra, az Opeltől kapott ajándék autóra, a tisztára rendezett tévés szereplésekre, magyarul önmagában arra a marketingtevékenységre, ami az őszinte fanatikusokat szürke tömegekre, meg sokszorosára nőtt bevételekre cserélte. Röviden: a Tankcsapdának nem a rajongóktól kellene féltenie magát, hanem a szponzoraitól – húsz éve ezt még evidenciának is tartották volna, igaz, akkor a csajok még egy Cadillac hátsó ülésén kalandoztak, mára Opel jutott nekik.

De térjünk át a lemezre.

A Liliput Hollywood már a megjelenése napján platina lemez lett – ami persze visszaigazolásként is értelmezhető lenne, ha a platina lemez az online korban nem 4000 eladott CD-t, vagyis üres marketingfogást jelentene. Mi több, CD-n túli élményként pendrájvon is megkaphatjuk az albumot –menő-, ráadásul ennek dögcédula alakja van –rock-, szóval elő a pontgyűjtő füzeteket, ezt meg kell vennünk! Na, akkor merüljünk el benne.

1.

Az első szám (A világ posztol) első soránál le kellett állítanom a zenét, mert az akusztikus gitárra énekelt „A világ pusztul, mindenki posztol” akkora közhely volt, hogy lelki szemeim előtt megjelent egy naplementés fotóra Comic Sans betűtípussal írt bölcsesség valamilyen random facebookos nyugdíjascsoportból.

Aztán nem kímél a dal folytatása sem, ami felnyitja a szemünket, hogy „Az egyik a digitális válság, a másik meg a rizskását – főzi) – ám hiába a bölcsesség, nekem legfeljebb az egyetemi éveket idézte fel a dalszöveg, ilyen Bevezetés a digitális válság korszakába 1. – (2 kredit) stílusban.

2.

Majd jön a Szevasz öcsém című szám, amiben Lukács arról énekel, hogy milyen piákat inna szívesen, mindezt azért, hogy elmondhassa kit (minket) miért (ezért a cikkért) utál, majd pár versszakkal később le is leplezi magát, hogy

A sok fasz meg elemez,

Hogy milyen a lemez.

Igen, teszi ezt egy olyan dalban, aminek videoklipjében egy rózsadombi családanyát kisgyerekek előtt vetkőztet ki magából ez a szipiszupi-liliputi rakenroll. Egyébként a szám egészen fülbemászó, bár ha az alkohol- és drogfogyasztás ironizálásáról akarunk beszélni, akkor inkább hallgassuk meg a Junkiestől a Drog az rossz-t, azt a dalt pont odáig húzták, amíg röhejes helyett csak humoros lett.

3.

Aztán jön a címében sokat ígérő Megölni engem című dal, ami talán élvezetesnek hat azok számára, akik még sosem hallották az 1992-es A legjobb méreg című albumot és rajta a Gyűrd össze a lepedőt! című dalt, merthogy a kettő nagyjából ugyanaz, csak utóbbi sokkal jobb. Még a repülő és a csizma is maradt, mindössze a szöveg ment át művészi keretezésből MTI-féle távirati stílusba.

4.

A Gyűlölet a régi című szám szinte már meglepően mély gondolatokat akar átadni az élet értékéről és megéléséről, egy üde foltként beszélhetünk róla, de itt sem ártott volna a megírása után rögtön kihúzni azt a kezdő sort, hogy „Akinek az életcélja a robbantás - Annak nem rockbandás: a pólója”, mert ez rendkívül komolytalanul hat a gyönyörű, „Van, aki feláldozta érettünk - Az egyetlen fiát - Van, akinek a lábai előtt - Ott hever az egész világ” sorokhoz, vagy a címadó „Mert az ember az új - De a gyűlölet a régi” gondolatához.

5.

Az album ötödik száma az Ülj le mellém, ami borzasztó címötlet volt, hiszen mindenkinek a Mennyország tourist-ot juttatja eszébe (pláne a Google-nek, ami azt is hozza be rá). Mindenesetre a nóta leginkább az Örökké tart világát idézi, amivel nincs különösebb gond, csak kicsit feltűnő.

6.

És akkor most érünk el az egyik, ha nem a legérdekesebb dalhoz, a Pattanások és szemüvegek-hez, amiben egy ideig azt érezni, hogy Lukács lelki muníciót akar adni a szerinte elesettebb, csúnyácskább pattanásosoknak és/vagy szemüvegeseknek ahhoz, hogy merjenek csajozni. Majd egy pillanat alatt párhuzamba állítja az önhibájukon kívüli dolgoktól hátrányban lévőket az igénytelenekkel (műbőr szandák, hasitasik előre!), végül ugyanezen analógiát követve a kegyelemdöfést megadja bő százezer embernek is (Rendőrök, postások, vasutasok előre!). Nem tudom, hogy ez a dal mégis mi a fenét akart elérni, mert a pozitív felütésből egy átgondolatan és sértő katyvasz lett.

7.

Az album címadó, hetedik dala, a Liliput Hollywood a többinél korrektebb, a harminc éves életműről és a közelgő elmúlásról szól, van ebben koszos másodosztályú vonatfülke, pálinkának adott lelki bánat és némi hazafias gondolat is (a Liliput Hollywood valójában a nagyvilági sztárélet olcsó utánzata, az így is szerethető Magyarország metaforája).

8.

Az album egyik legjobban sikerült alkotása a nyolcadik dal, az Amit a vér kíván, ami igazából egy klasszikus bulizene, némileg visszaidézi a régi „csak gyere te és én és akkor majd jó lesz” érzéseket, kár a rögzítős részért, az egy kicsit megtöri a lendületet, koncerten pedig könnyen kinyírhatja a számot, ha egyáltalán be merik vállalni.

9.

A Hívjuk inkább úgy című szám szövegében szép, teljesen korrekt az egész, bár az egyik legfontosabb riff nekem rögtön eszembe juttatta a Paramore-tól a crushcrushcrush-t, de nem mondom, hogy ezt másnak is egyértelműen bele kell hallania. Mindenképpen kiemelkedő dal erről a lemezről.

10.

A korong utolsó helyén szereplő Nincsenek szavak két elhunyt rajongó emlékére íródott, és szerencsére méltó is ehhez: talán ez a legszebb szövegvilággal, legjobb riffekkel, fülnek legkedvesebb folyamatossággal és kellő tördeléssel ellátott nóta. Szép gesztus volt a zenekartól, minőségében pedig szerencsére el is távolodik a lemez színvonalától, ami számomra abszolút a tipikus, egyszer hallgatható kategória lett.

Már megszoktuk.

Összefoglalva elég sajnálatos, hogy ma már a Tankcsapda nem az –és vélhetően soha nem is lesz az-, aminek mi megszerettük. Ez már a családbarát rockpopulizmus, a köztévé-kompatibilis bólogatás, egy olyan világ, ami pont úgy árulja el a rockszakmát, mint a lelátói popcorn zabálása a labdarúgást – és persze itt is az ultrák a szemetek.

A legrosszabb az egészben, hogy továbbra sem tudok őszintén mérges lenni arra a zenekarra, aminek most egymás után hallgattam meg rosszabbnál rosszabb, esetenként kicsit jobb számait (miközben ismét célzottan sértegettek a dalszövegben), mert a tudatom alól ismét előmásztak, majd dúdolgatásra késztettek a kilencvenes évek zsenialitásai. És ez az, amit Lukács László nem vehet el tőlünk, ez a mi Tankcsapdánk.

Ezt még ember tervezte, és az Isten sem végezhet vele.