Szijjártó büszke Rákosiék külpolitikájára

Szijjártó büszke Rákosiék külpolitikájára

Szijjártó Péter Sanghajban Hungcsiao Nemzetközi Gazdasági Fórumon járt, ahol a teljesen felesleges, de legalább ordasan ízléstelen talpnyalás csodálatosan szép példáját szolgáltatta.

A külgazdasági és külügyminiszter bejelentette, hogy

a magyar 5G hálózatot a Huawei fogja kiépíteni.

Már az is jelzésértékű, hogy egy kémkedéssel megvádolt kínai cég a magyar kormány stratégiai partnere lehet - de, ha a projektben partnerként közreműködő brit Vodafone-nak, és Deutsche Telekomnak nem büdös a friss, ropogós yüan, akkor nekünk sincs okunk finnyáskodni. 

A gond nem is ezzel van. Hanem azzal, amit az MTI tudósítása szerint Szijjártó a kereskedelmi, pénzügyi és technológiai együttműködés szorgalmazásán túl talált mondani. Mégpediglen azt, hogy 

"Magyarország büszke arra, hogy a 70 évvel ezelőtt az elsők között ismerte el a Kínai Népköztársaságot."

Na, most ezt a szép kerek jubileumot meg lehet ünnepelni, elvégre a diplomáciai kapcsolatfelvételek minden ehhez hasonló évfordulójáról szokás megemlékezni. Ezzel a világon semmi baj nincsen, ezt megemlíteni kötelező udvariassági kör. De Lenin szakállára, 

mi a bánatért vagyunk külön büszkék rá, hogy a riválisait nem sokkal korábban eltaposó sztálinista magyar vezetés üdvözölte, hogy a kínai sztálinista vezetésnek is sikerült ez a mutatvány?

Nota bene: Mao vezér nem is volt hálátlan, 1956-ban az elsők között sietett a szabadságharcot vérbe fojtó Kádárék segítségére. 

Ami engem illet, nem szokásom kiborulni azon, ha a magyar kormány diktatórikus vezetésű országokkal tárgyal, és még csak azt sem gondolom, hogy e rezsimek viselt dolgait nekünk kellene kicsapni eléjük a fehér asztalra. (Kivéve mondjuk, ha a nemzetközi jogot lábbal tipró hódító háborút folytatnak némi etnikai tisztogatással dúsítva, mint a csütörtökön érkező Erdogan. De még őt se lenne sok értelme számon kérni, nyíltan támogatni azonban gazemberség.)

Kínával jóban lenni világgazdasági egyszeregy, amelyből akár még komoly haszna is lehet egy országnak. (Ha mondjuk nem kínai hitelből épít kínai cégekkel 2400 év alatt megtérülő befektetéssel vasútvonalat.) Ehhez pontosan annyi szükséges, amennyit a Földkerekség összes épeszű politikai vezetője meg szokott tenni, ha a Mennyei Birodalomban jár: szépeket kell mondani az országról, annak szorgos és okos (amúgy tényleg módfelett dolgos és tanulékony) népéről, jó, nagy közös üzleteket kell kilátásba helyezni, és lehetőleg minél jobbakat kötni.

Ennyi. A rendszert nem kell dicsérni. Nem is várják el, ahogyan ők sem szoktak ódákat zengeni a nyugati polgári demokráciákról.

Hülyén is állna a Kínai Kommunista Párt vezetőinek. Ahogyan az ő rezsimjük előtti hasra borulás is pocsékul áll egy európai politikusnak. Pláne, ha nem is a mostani, hanem a hetven évvel ezelőtti állapotokra büszke. 

Kína ma ugyan közel sem demokrácia, de villámgyorsan fejlődő ország, amelynél számtalan sokkal rosszabb hely is létezik a világon. De 1949-ben, és utána még nagyon hosszú ideig nem nagyon volt. Mao rusztikus ízekkel fűszerezett szupersztálinista lázálmánál kevés rettenetesebb dolgot produkált a 20. század. A ma is sok helyről ránk köszönő Nagy Kormányos képe még véletlenül sem nosztalgiát takar. Sokkal inkább az ország újjáalapítójaként mitikus magasságokba emelkedett atyafigura előtti tisztelgés ez, azzal az inkább csak suttogva kimondott igazsággal, hogy Istennek hála ezen is túl vagyunk.

A magyar diplomáciának 2019-ben kötelessége jóban lenni Kínával. 1949-ben szégyen volt.

2019-ben pedig ezzel büszkélkedni annál is rosszabb: az országot lejárató ostobaság.