Igényes könyvkülönlegesség készült az utolsó aranysarkantyús vitézekről

Olvasási idő kb 7 perc
tari.tamas [at] alfahir.hu

December 5-én került sor Sallay Gergely Pál és dr. Szentváry-Lukács János könyvének bemutatójára a Hadtörténeti Múzeum dísztermében. A IV. Károly aranysarkantyús vitézei, 1916 nyugodtan nevezhető hiánypótló szakmai munkának, de az egyszeri történelemrajongó sem fog csalódni benne.

A zsúfolásig megtelt teremben dr. Kovács Vilmos ezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka köszöntötte az érdeklődőket, majd a könyv rövid méltatása után át is adta a szót dr. Makai Ágnes történész-muzeológusnak.

Dr. Makai Ágnes
Dr. Makai Ágnes

Az intézet nyugalmazott igazgatóhelyettese bemutató előadásában hangsúlyozta, hogy bár a kötet címe lényregetörő és tárgyilagos, titokzatos is egyben, hiszen azokban, akik nem ismerik a történelem eme szeletét, fölkelti az érdeklődést az iránt, kik is azok az aranysarkantyús vitézek.

Makai Ágnes a királykoronázások témáját kutató kiváló történész, Bartoniek Emma munkássága alapján mutatta be az uralkodók trónra lépése és a lovagi eszmények közti szimbolikus kapcsolatot, majd az aranysarkantyús vitézek avatásának hagyományát.

A német-római császároktól eredeztethető, II. Ulászlótól egészen IV. Károlyig élő szokásnak, mint elmondta, nem voltak formai követelményei, ahogy azt sem kötötték ki, hányan részesülhetnek az elismerésben. A jellemzően a királyt és a hazát fegyverrel szolgáló arisztokrácia soraiból kikerülő vitézeknek sem lovagrendjük, sem megkülönböztető rendjelük nem volt, kiérdemelt címükön kívül más nem fűzte őket egymáshoz.

Az előadó emlékeztetett egy rendhagyó avatásra: III. Károly a Rákóczi-szabadságharcot követően nem akart botrányt előidézni, így sem a korábbi lázadó kurucok, sem az ellenük harcoló osztrákok soraiból nem avatott aranysarkantyús vitézeket, ehelyett csupa pénzügyi tisztviselőt tüntetett ki a ritka megtiszteltetéssel.

Az 1916-os vitézavatás több dologban is eltért az előző korok lovaggá ütéseitől, melyek részben tudatos szándék, részben a körülmények szerencsétlen összjátéka miatt alakultak így.

Utóbbi kategóriába a jelöltek kiválasztása körüli botrányok, a hadiállapotból fakadó anyaghiány, az időszűke és az ebből is eredő szervezési nehézségek sorolhatók.

A trónra lépő uralkodó kérése az volt, hogy rangra és származásra való tekintet nélkül a legtöbb kitüntetéssel rendelkező katonák sorából kerüljön ki az az 50 fő – ebből végül eggyel több lett –, akit a koronázáson Szent István kardjával lovaggá üt.

Az idő szűkössége és a logisztikai nehézségek miatt ugyanakkor a szervezőbizottság a listát nem tudta a Károly által megfogalmazott kívánalmaknak megfelelően összeállítani. Az arisztokráciát sok kritika érte, amiért főleg a felső osztályból kerültek ki a vitézjelöltek, de azt sem fogadta egyöntetű lelkesedés, hogy a többi fegyvernemhez képest jelentős túlsúlyban volt a tüzérség és főleg a lovasság – a kitüntetettek között 30 huszár, dragonyos vagy ulánus szerepelt.

Bár némi részrehajlás Makai Ágnes szerint is megfigyelhető volt a procedúrában, ám a történész hangsúlyozta:

"Ha több idő jutott volna a szervezésre, biztos a társadalom szélesebb rétegeiből kerülhettek volna ki a kitüntetettek. De ha valaki arisztokrataként önként kiment a harctérre, és otthagyta a fél lábát, vagy életveszélyes gyomorsebet kapott, akkor is kiérdemelte ezt a megtiszteltetést, ha édesapja volt a király személye körüli miniszter, vagy ő maga Tisza-rokon volt."

Ellenpéldaként említette ugyanakkor, hogy a korban már ismert háborús hősnek számító Vén Zoltán hadnagy egyszerű néptanító volt, érdemei miatt mégis az avatottak közé került; majd a két világháború között egész az ezredesi rendokozatig vitte.

Az előadó gróf Bánffy Miklós, a koronázás szervezőjének emlékirataiból hosszan idézte a vitézavatásra vonatkozó, a könyvben is megtalálható részt, majd elárulta, hogy őt a könyvben szereplő életrajzok fogták a legjobban:

"A mesébe illő, egyedi alkalomra ötletszerűen összehozott emberek további sorsa messze túlmutat az aranysarkantyús tündérmesén. Bennük rejlik a XX. század további, jókora részének igen ellentmondásos történelme."

Makai Ágnes záró gondolataiban hangsúlyozta:

"Ezzel a könyvvel a jelenleg elérhető legpontosabb, legkorrektebb munka született meg erről a témáról."

Dr. Kovács Vilmos, dr. Szentváry-Lukács János és Sallay Gergely Pál
Dr. Kovács Vilmos, dr. Szentváry-Lukács János és Sallay Gergely Pál

Megállapításával pedig mindenki egyetérthet, aki a kezébe veszi a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiadásában megjelent könyvet.

Az első, ami a IV. Károly aranysarkantyús vitézei, 1916 kapcsán feltűnik, hogy mennyire igényes és olvasóbarát. Már a kiadvány formátuma és megjelenése is inkább egy ünnepi albumot idéz, mint egy történelmi szakmunkát.

A kemény táblás borítón a koronázás napján a Mátyás-templom mellett álló vitézekről készült híres képet (illetve a csoportkép egyik felét), és az aranysarkantyúsok végül csak elkészült rendjelét varázsolta Renkó Marcsi, akinek munkáját a könyv elképesztően elegáns dizájnja dicséri.

Külön ki kell emelni Szikits Péter különböző katonai kitüntetésekről és alakulatjelvényekről készített tárgyfotóit, melyek remek illusztrációként szolgálnak a könyv témájához és érzékletesen bemutatják, milyen elismerésben részesültek az aranysarkantyús vitézi címre érdemes katonák. Illetve emelik az amúgy is remekül kiválasztott és összeállított archív képanyag értékét.

A könyv felépítése egyébként kifejezetten logikus: a vitézzé avatási hagyományok rövid felvázolása után az 1916-os koronázásról és az avatásról szóló, részletesebb fejezetet, melyet a vitézek életrajza, végül pedig az aranysarkantyús vitézi rendjel bemutatása követ.

A koronázásra végül különböző okokból el nem jutott kitüntetetteket is bemutató életrajzok mellett a légérdekfeszítőbb rész a kiválasztási procedúrát és a vitézek rokoni kapcsolatait részletező alfejezet, amely dr. Szentváry-Lukács János érdeme.

A statisztikai adatokkal, ábrákkal, táblázatokkal megtámogatott rész igazán sokoldalú szociológiai mélyfúrás, melyre tökéletesen rímelnek az akkori politikai élet és sajtónyilvánosság reakcióit bemutató idézetek.

Szerencsére a könyv kapcsán sokkal kevesebb negatívumról beszélhetünk az általában megszokottakhoz képest. Szerkesztési hibát csak nagyon elvétve találni, látszik hogy Závodi Szilvia kitett magáért ezen a téren.

Dr. Makai Ágnes, dr. Kovács Vilmos és dr. Szentváry-Lukács János
Dr. Makai Ágnes, dr. Kovács Vilmos és dr. Szentváry-Lukács János

A legkomolyabb hiányosság inkább szubjektív és érzelmi, mintsem szakmai természetű: az információra és érdekességekre mindig éhes olvasó talán kissé kevesellheti majd az így is informatív és lebilincselő életrajzok terjedelmét.

Bár a kötetben is szerepel, illetve a bemutatón Sallay Gergely Pál is kifejtette, miért voltak kénytelenek arányos korlátok közé szorítani az egyes vitézi életutak bemutatását, az érthető és indokolható forráshiány mellett is lehetett volna talán több helyet szentelni azoknak, akiknek története adatgazdagabb formában maradt fönn.

Ezzel együtt is mindenkinek csak ajánlani tudjuk ezt a megjelenésében és tartalmában is rendkívül egyedi, színvonalas és letehetetlen olvasmányt. Kifejezetten örömteli, hogy egy ilyen sokrétű, alapos, szakmai és mégis gyönyörködtető munkával sikerült méltó emléket állítani az aranysarkantyús vitézeknek.

A rend nélküli lovagok - Kik voltak az aranysarkantyús vitézek?

Az aranysarkantyús vitéz a magyar királykoronázások után Szent István király kardjának érintésével felavatott lovagok megnevezése és rangja, avatásuk hagyománya pedig egész a középkorig nyúlik vissza: a források az Anjou-uralkodók idején említik először a közjogi aktust, de arra is utalnak, hogy az már az Árpád-ház idején is része volt a koronázási ceremóniának.