Ez már nem Szabó Magda Matulája – karácsony a fóti gyermekközpontban

Negyedszerre rendezték meg a LélekFÓTozó napot a fóti gyermekvárosban, amin a Billerbeck Kft. meghívásából mi is részt vehettünk. A Károlyi István Gyermekközpontban bohóc fogadta a kis vendégeket a karácsonyi ünnepségen, ahol a kézműveskedhettek is. Az otthonban nevelkedő gyermekeket előadóművészek szórakoztatták, de kürtőskalács sütésre is lehetőségük nyílt.

Rengeteg önkéntes gondoskodott arról, hogy a gyermekek egy napra valóságos forgatagban érezzék magukat. Állatsimogató, matricagyár, és még munkaerő-közvetítő is felvonult a lassan hagyománnyá váló rendezvényen.

Merthogy a központba nemcsak szülők nélkül nevelkedő gyermekeket fogadnak be – ők aránylag kevesen is vannak –, hanem menedékkérő, fogyatékkal élő és olyan speciális nevelési igényű fiatalokat, akiknek az ellátását a család nem tudja biztosítani.

Az ünnepek közeledtével sokak fejében felmerülhet a kérdés, vajon hogyan érezheti magát ilyenkor egy gyermek, akinek nincs családja, vagy nem élheti velük mindennapjait. Az otthonokban is tudják, hogy a család és szeretet ünnepe a bentlakó gyermekekre is erősen hat érzelmileg, így mindent megpróbálnak megadni ahhoz, hogy önfeledt lehessen a karácsonyuk.

Több tucat szakember, gyermekfelügyelő segít a fiataloknak, akikkel annyira szoros kötődés alakult ki, hogy kérdésünkre az intézmény igazgatója adott felvilágosítást, hogy nem családok érkeznek a rendezvényre, hanem főként gondozók és gondozottak. És persze azok, akik úgy érzik, hogy itt kell lenniük, hogy mosolyt csaljanak az otthonban élő kicsik arcára.

„Legalább a kiskorúakat próbáljuk meg úgy kezelni, hogy az emberhez méltó legyen!”

A LélekFÓTozó nap résztvevői gazdálkodók, hiteles emberek és cégek, akik egész évben haszonnal járó tevékenységet végeznek, hogy aztán itt összegyűljenek és valami hasznosat is csináljanak – ezt már a rendezvény ötletgazdája, Vermes Péter mondja, aki civilben egy textilipari cég, a Billerbeck ügyvezetője.

Az üzletember már négy éve vesz részt aktívan a szervezésben. Azt mondja, hogy öt éve, a migrációs válság alatt jött az ötlet, amikor azt látta, hogy a gyűlöletkampánynak azok a kiskorúak is a célpontjai voltak, akik valóban háború elől menekültek és itt helyezték el őket.

„Legalább a kiskorúakat próbáljuk meg úgy kezelni, hogy az emberhez méltó legyen az ő szempontjából, de a miénkből is!”

– fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy mi indította el az első rendezvény megszervezésében. Aminek aztán a tartalma kicsit más irányt vett:

„Itt voltak együtt a srácok, a hátrányos helyzetűek, a mozgássérültek, a viselkedészavarosak, a kísérő nélküli idegenek, minden gyerek, aki kilóg a sorból. Akiket a társadalom tagjai vagy figyelemre sem méltatnak, vagy ha igen, akkor abban nincs sok köszönet.”

Nekik kellett egy olyan napot megszervezni, ahol valóban jól érezhetik magukat és rengeteg olyan dolgot kipróbálhatnak, amit egyébként a hétköznapokban nem tehetnek meg. Vermes szerint ők csupán egy üde színfolt, és ezzel egy kicsit a saját lelkiismeretüket is istápolják.

Ahogy korábban, úgy az idén is több önként jelentkezőt vissza kellett utasítani azok közül, akik a gyermekeket szórakoztatták volna valamilyen formában, mert akkora volt a túljelentkezés, hogy egyszerűen nem fértek volna be. Világméretű svájci textilgyártó cég is van a kint levők között, ahogy a több száz kilométerre levő Tótkomlós szeretetszolgálata is évek óta kürtőskaláccsal dobja fel a programot.

Vermes a gyermekközpont jövőjével kapcsolatos kérdésre azt mondja, hogy ez nem az ő dolga, de nem érti, hogy egy ilyen otthont miért kellene bezárni. Az biztos, hogy egy ilyen erejű civil összefogás példaértékű az országban.

 

Az integráció már itt kezdődik

„A legrosszabb, hogy három éve lebeg fölöttünk a kard. Mindig megjelenik valami a sajtóban, de nekünk nincs információnk semmiről, nem tudjuk, hogy alakul a jövőnk, csak az biztos, hogy a munkánkat maradéktalanul el kell látnunk”

– fűzi hozzá Kádas István, az intézmény igazgatója, aki kérdésünkre elmondta, hogy az otthon bezárása esetén hátrány érné a gyermekeket, hiszen elvesztenék a már kiépített, jól működő rendszert és sok esetben a főváros közelsége sem pótolható. Fót ugyanis nem egy zárt hely, sok gyermek jár Budapestre iskolába. A kísérő nélküliek itt tanulhatják a magyart, mint idegen nyelvet, a mozgáskorlátozottaknak a speciális iskolákba pedig olyan szállítást alakítottak ki, amivel teljes életet élhetnek.

„Óriási előny, hogy 15 perc alatt szinte minden elérhető, speciális iskolák vagy a gyermekklinika.”

Kádas elmondása szerint a gyerekeknek sokat jelent, hogy olyan viszonyt sikerült kialakítani a Heim Pál Gyermekkórház egyik szakemberével, hogy ha szükség van rá, akkor nem félve, kényszernek élik meg az osztályon töltött időt, hanem mint Gyuszi bá' vendégei. A szakértelem és közvetlenség pedig nagyon fontos.

„Annyi szakember nincs, ahány probléma, de mi azért próbálunk lépést tartani. Ebben nagyon nagy előnyünk, hogy itt vagyunk egy olyan város mellett, amiben minden elérhető, ami Magyarországon elérhető.”

Az elmúlt hét évből, amit az intézmény élén töltött, az igazgató csak egy olyan esetet tudott felidézni, amikor elsőre leküzdhetetlennek tűnő probléma állta útjukat. Nem tudtak megérteni egy kísérő nélkül érkezett gyereket. Általában szerencsés helyzetben vannak a kapcsolat kialakításával, mert az érkezettek valamilyen szinten beszélik az egykori gyarmattartójuk nyelvét, ez általában az angol, így meg is van a közvetítő nyelv. Ez a fiú azonban egy mandinka törzsből származott és egy szót sem értett semmilyen más nyelven. Végül egy másik gyerek segített megérteni, aki le tudta fordítani a mandinkát urdura, amit már megértett egy kolléga és angolul közvetítette. A menedékkérő gyerekeknek mégsem a kommunikáció, inkább a traumafeldolgozás a legnehezebb feladatuk.

„Sokszor csak ültek itt a horgászpadokon és nézték nézték a vizet”

– emlékszik vissza az igazgató azokra az évekre, mikor még sok 14 év alatti menekült érkezett hozzájuk. Főként háborús övezetekből, Afganisztánból, Irakból, Pakisztánból, Szíriából jöttek, poszttraumás tünetekkel. 2011 óta ezen gyermekek ellátása már nem menekültügyi eljárásban történik, hanem a gyermekvédelemnek kell gondoskodnia róluk.

„Mi nem is teszünk különbséget gyerek és gyerek között. És szerencsére ők sem egymás közt.”

Talán mindannyian érzik, hogy valamiben különböznek a társadalom nagy részétől és ez nagyobb elfogadást szül közöttük. Kádas egyik kedves emléke ennek példázására, mikor sétálás közben látta, ahogy egy kísérő nélküli tolja egy három végtaghiányos fiú kerekesszékét, aki épp nem a legszebb szavakkal próbálja neki megtanítani a magyar nyelv rejtelmeit.

A kísérő nélkül hazánkba érkezett gyermekek az igazgató szerint egyébként is nyitottak, és amennyire ő látja, sokkal inkább érezhető közöttük a síita-szunnita ellentét, mint a muszlim-keresztény. De valójában ez is elenyésző, mire Magyarországra érnek, általában külsőségekben és érdeklődésben is jobban kötődnek a nyugati világhoz, ha pedig már volt valami kapcsolatuk odahaza az iskolarendszerrel, akkor a tanulás sem okoz nekik nehézséget. Még a nagy hullám idején érkeztek problémásabb gyerekek, akiknek beilleszkedésében azonban nagy segítség volt a korábban érkező, de még utógondozottként az intézményben élő fiatalok fellépése, akik elmagyarázták,

„hogy ebben az országban jó nekünk, nincs semmi, amit verekedéssel kellene elintézni.”

Volt, aki már első évben koszorúzni ment március 15-én és legtöbben hálásak, ha megkapják az oltalmazotti státuszt vagy az állampolgárságot, „még akkor is, ha ittlétem alatt egy olyannal sem találkoztam, akinek Magyarország lett volna a célállomása.”

Mára egyébként ritkábban és lényegesen kevesebb kísérő nélküli gyerek érkezik hazánkba és a kezdeti időkhöz képest a családegyesítés is gyorsabban megy, gyorsabban derítik föl, hogy kinek van hozzátartozója valahol. Idén az intézmény 30 gyereket adott át valamelyik európai, főként német hatóságnak, mert sikerült megtalálni a rokonaikat. Ha ilyen, vagy kiutasítás történik, akkor az otthonnak ezzel kapcsolatban csak annyi a feladata, hogy oda vigyék a gyereket, ahová a hatóságok mondják, addig is pedig teremtsék meg nekik a biztos háttért, amit a család hiánya okoz.

„Nyilván egy családot nem lehet pótolni, de az a fajta zárt, puritán világ, mint ami anno megragadt az emberekben, az az intézménykép, mint amit Szabó Magda Matulája mutatott, már a múlté.”

1997-ben egy olyan komoly változás indult meg a gyerekvédelemben, hogy talán már csak egy-két központi intézményben van belső iskola, a lakók kijárnak és sokkal szabadabbak, sokkal inkább integrálódnak, így fel tudnak készülni az életre.

 

Mi vár rájuk a nagyvilágban?

A Fóton élő, főként a a különleges ellátási igényű gyermekek esetén felmerült bennünk a kérdés, hogy mi lesz velük, ha betöltik a 18. életévüket, hiszen az intézményben megkapott ellátás és infrastruktúra megteremtése a legtöbb személy számára elérhetetlennek tűnik. Az intézmény vezetője is rámutatott, hogy e téren valóban nehéz helyzetben vannak a felnőttkorba lépők. Ha csak testi fogyatékosságuk van, akkor általában önálló életet kezdenek vagy visszakerülnek a családjaikhoz. Amennyiben azonban ehhez valamilyen más fogyatékosság is társul, akkor szociális intézményben kell nekik helyet találni, ami meglehetősen nehéz ma Magyarországon, mert legyen szó akár állami, akár egyéb fenntartásúról mind telt házasak.

De vannak nagyon pozitív példák is, például van olyan kerekesszékes lakójuk, aki épp egy UNESCO-pályázat segítségével egy fogyatékkal élők életét segítő applikációt tervez, vagy olyan fiatal, akinek hiába ajánlottak munkát az intézményben, az ismeretlen ellenére inkább ment máshová, mert a munkaerőpiacon többet kínáltak neki.

A rendezvény ötletgazdája, a Billerbeck ilyen téren is segítséget nyújt az intézménynek. Néhány éve ugyanis felajánlották, hogy diákmunka keretében biztosítanának állást néhány gyermeknek. Most is vannak többen a cég alkalmazásában.

„Ez valóban nagy segítség és lehetőség. Volt olyan nagyon problémás lakónk, akiben a munka, a rendes életre való remény eredményezett olyan jellemváltozást, hogy rendes, dolgos ember lett belőle. Ez is feladatunk, hogy a gondozásunkra nevelésünkre bízottak hátrányaikat leküzdve, de legalábbis azokat  jelentősen csökkentve távozzanak a gyermekközpontunkból, ha ellátásuk véget ér.”