Kovács Attila Zoltán: „A többszörös elhallgatottság nehezítette meg, hogy előrelépés történjen Wass Albert munkásságának megítélésében”

Olvasási idő kb 23 perc
Tari Tamás
tari.tamas [at] alfahir.hu

Miért fontos, hogy újabb Wass Albert-életműsorozat jelenjen meg a magyar könyvpiacon, amikor a rendszerváltás óta több széria is forgalomban van? Miért tartják Budapest főpolgármesterétől kezdve az egyszerű olvasókig sokan még mindig nácinak az erdélyi grófot, és változtathat-e ezen az, hogy a művei minden eddiginél autentikusabb formában kerülnek a magyar olvasók elé? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Kovács Attila Zoltán irodalomtörténésszel, irodalomkutatóval, a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének elnökével, illetve az Erdélyi Szalon és a Szépmíves Könyvek Kiadó vezetőjével.

Karácsony Gergely kapni fog a Wass Albert-sorozatból?

Gondolkodtunk már rajta, hogy el kellene postázni neki, de dolgozik bennem a kisördög, így lehet, hogy csak a PDF-et fogja megkapni. Annak, aki úgysem olvassa el, nem feltétlenül érné meg elküldeni a könyveket, a főpolgármesterből pedig nem nézem ki, hogy akár egyszer is a kezébe venné.

„Az egész Wass-recepció lényege egyébként épp ez: hajlandóak vagyunk-e elolvasni a műveket, vagy sem, előítélettel viseltetünk-e a szerző iránt, vagy sem?”

Én váltig azon az állásponton vagyok, hogy előbb mindenkinek olvasni kellene, és csak aztán ítélkezni. Tapasztalatom szerint az íróval kapcsolatos vádaskodások a tapasztalás és a megértés helyett mindig a politikai platformok által diktált álláspontokból indulnak ki. Ez így volt 1946-tól 1989-ig, és sajnos napjainkig is ugyanez a képlet, főleg a liberális oldalon, illetve ott, ahol kútba esett a két világháború közti időszakról való tudás.

Egy kezemen meg tudom számolni azokat az irodalomtörténészeket és filológusokat, akik érdemben foglalkoztak a Wass-életművel, és két kezem sem elég azok számához, akiktől érdemi viták helyett csak sárdobálásra futja. Én kiadóként, Wass-kutatóként annyit tehetek, hogy az autentikus szövegek mentén közlöm az eredeti műveket, az ostoba vitákat pedig meghagyom másoknak.

A megfelelő recepció hiányának köszönhető, hogy sokan a mai napig nácinak bélyegzik az írót?

Illetve irredentának, románellenesnek, antikommunistának. Ugyanazok a frázisok ismétlődnek az ominózus 1946-os per óta. A márciusi koncepciós eljárássorozat idején egyébként számos erdélyi magyar arisztokratát ítéltek el: Bethleneket, Telekieket, Degenfeldeket, a mezőségi Béldy család tagjait és még sokakat. Magában a perben mintegy 60 fő szerepelt, számtalan hamis tanúvallomással együtt, melyek rendre ellentmondanak egymásnak.
A történetnek annyi alapja van, hogy 1940 szeptemberében a magyar hadsereg valóban gyilkosságokat hajtott végre épp a Wass-birtokokon. De ma már ismerjük a részleteket:

„Sem Wass Endre, sem Wass Albert nem érintett a Csordás Gergely hadnagy által kiadott parancsok végrehajtásában. Az egész eljárás semmi másról nem szólt, csak a magyar ingó és ingatlan vagyon elkobzásáról.”

Még az én gyerekkoromban, a '70-es években Kolozsváron is az volt a szokás, hogyha iskolát vagy bármilyen intézményt alapítottak, vagy csak kellett valamihez épület, akkor mindig találtak erre a célra egy régi magyar ingatlant, amit lenyúlhatott a rendszer. Miután '89-ben áttelepültünk Magyarországra, nekünk is jó 20 évet kellett harcolnunk nagyapám kolozsvári házáért, pedig azt még a régi kommunizmus bitorolta el az 1948-as államosításkor. Aztán a derék Funar idején az állam megpróbálta hamis okiratokkal ellopni az egész ingatlanegyüttest. Ez pontosan az, amiről Márai is értekezett a naplóiban: a kommunisták megvédték a zsákmányt.

A náci bélyeg amúgy nem az omboztelki eseményekhez kötődik igazán, hanem ahhoz, hogy Wass 1943-tól a magyar hadseregben szolgált a háború végéig, amikor Sopronon keresztül elhagyta Magyarországot. Eleinte épp a fasiszta román rendszer sütötte rá a nácizmus vádját, amiért a Magyar Királyi Honvédségben harcolt, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a kérdést, hogy magyarként mégis hol máshol kellett volna szolgálnia?

„Talán a román hadseregben, amelyik egymillió katonával masírozott a Wehrmacht mellett a szovjetek ellen és a németekkel együtt követett el tömeggyilkosságokat Kárpátaljától Odesszáig?”

Az írónál nyilván a német háborús kitüntetés is belejátszik a diskurzusba, amit egy katonai mentőakcióért kapott, melynek a részletei szintén ismertek. Aki kételkedik, az olvasson és kutasson a tények után, hamar megleli majd a válaszokat. Minden egyéb csupán hamis legendagyártás:a kézfogás Hitlerrel, a Hitler-kép a szobájában, a náci párttagsági igazolvány. A magyar sajtó egy része mégis pofátlanul elsütötte ezeket.

A perre visszatérve: a koncepciós eljárásban nem a módszer volt az egyedi, hanem a hozzá társuló, célzott magyarellenesség, ami még Felvidéken vagy Délvidéken sem volt ennyire kirívó ekkoriban, illetve máshogyan nyilvánult meg. Hogy az elítéltek sorába Wass Albert is bekerült, az egyáltalán nem meglepő, hiszen a mezőségi tóvidék – Omboztelke, Vasasszentgothárd, Cege– az ő családjának tulajdonában volt.

„A földek elkobzásához politikai alapot kellett találnia a román hatalomnak, ami az esetek 99 százalékában, így Wass Albertnél is hiányzott. Ezért kreáltak egyet.”

Hogy mennyire álltak erős lábakon a vádak, illetve mennyire volt megalapozott a jogi intézkedés, azt az olyan beszédes mozzanatok is jól jelzik, mint hogy az eredeti periratokban, bírósági jegyzőkönyvekben a gróf nevét is ceruzával, utólag kanyarították oda a vádlotti lista legvégére.

Akkor téves alapokon nyugszik az a közkeletű felfogás, ami elítélt háborús bűnösként tartja számon Wass Albertet?

Teljes mértékben. A második világháború után a magyar sajtórecepció egy az egyben átvette a román irredenta politikatörténet idevágó toposzait, és ebben a mai napig nincs változás.Holott politikailag már Németországban átvilágították Wasst a szövetségesek, aztán Amerikában még kétszer átvizsgálták: először akkor, amikor állampolgárságért folyamodott, később pedig a román titkosszolgálat kiadatási kérelme miatt a ’70-es években. De nyilvánvaló volt, hogy az író nem követett el semmit, így a kiadatását is megtagadták.

A Rákosi-korszakban 3300 ’45 előtti művet és szerzőt tett indexre a kommunista államvezetés, ebben értelemszerűen Wass Albert is benne volt, az írásaival így a szocializmusban egyáltalán nem foglalkoztak, társadalmi értékelése pedig elmaradt.

„De ugyanígy tabutéma volt itthon a másik nagy irodalmi közeg, amelyben Wass alkotott: az emigráció.”

Ezzel kapcsolatban Magyarországon legfeljebb Borbándi Gyula könyvét (A magyar emigráció életrajza 1945–1985) ismerhetik az olvasók, ami nem ad teljes képet arról a színtérről, bár jó alap. Minden mást ki kell kutatni. Wass közírói, kiadói, írói tevékenységét már jól ismerjük, innen nézve valóban az emigráció egyik vezéralakja volt, aki az amerikai döntéshozók elé tára Ceauşescu politikájának ördögi arcát. (A románok ezt nem is bocsájtották meg neki, hiszen például emiatt bukták el az amerikai vámkedvezményeiket.)

„Ez a többszörös elhallgatottság nehezítette meg, hogy előrelépés történjen Wass Albert munkásságának megítélésében.”

A rendszerváltás után a baloldal a már jól ismert lózungokat vette elő Wass-sal kapcsolatban, és kialakult a mai kettősség:

„Míg ők a lejárt szavatosságú vádakat hangoztatják, addig a nemzeti oldal kritika nélkül magasztalja az írót.”

A kortárs irodalmárok és ítészek nagy része a kommunista rendszer politikai döntését hajlamos szakmai alapú irodalomtudományi, művészettörténeti értékítéletként értelmezni vagy annak beállítani, és másodrendű lektűrírónak titulálni Wasst. Az Erdélyi Szalon által most útjára indított életműsorozat mennyiben változtathat ezen a kialakult felfogáson?

A probléma eléggé összetett. A két világháború közötti aranykort követően – ekkor Wass az Erdélyi Helikon írói közül is az egyik legtermékenyebbnek számított – a rendszerváltás után a Wass-műveknek volt egy újabb reneszánsza mind Magyarországon, mind pedig Erdélyben.

Az olvasók alig várták az újabb köteteket, holott semmiféle koncepció nem vezette az akkori kiadókat, összevissza jelentek a könyvek, remekművek és kevésbé sikerült darabok egyaránt, ráadásul kivitelezésüket és szövegüket tekintve is pocsék formában.

Ezek alapján történetek az értékelések, újraértékelések, és igen plasztikusan kimutatható, hogy mely művek milyen recepciót vontak maguk után:

„A remekműveket csend övezte a baloldali kritikusok körében, a kevésbé sikerült kiadványoknál – mint például az Egyedül a világ ellen – viszont örömtáncot jártak, hogy lám, milyen gyengécske művei vannak az írónak. Ezek a véleményformálók tehát direkt tematizálták az életművet.”

Majd erre rárakódott az antikommunista regények szereplőjellemzése, és amikor a műbeli zsidó származású magyar vagy román figurákról a történetben kiderült, hogy árulók, csalók vagy magyargyűlölők,akkor egyből előkerült az antiszemita vád az író ellen. Ezt megfűszerezték a háborús bűnösség román álláspontjával, illetve náci vádakkal, és kész is volt a balliberális Wass-portré.

Az eleve elzárkózó baloldal értékítéletét ráadásul az sem befolyásolja pozitívan, hogy a konzervatív jobboldal olykor túlskandálja Wass javarészt Trianon-recepción alapuló szövegeit. Így pláne nem fogják a kezükbe venni az író könyveit, az acsarkodás pedig csak tovább mélyíti a két politikai oldal közötti árkot.

Karácsony Gergelynek szeretettel: Irodalomtörténeti mérföldkövekkel jelenik meg az új Wass Albert-sorozat

Karácsony Gergelynek szeretettel: Irodalomtörténeti mérföldkövekkel jelenik meg az új Wass Albert-sorozat

A recepcióról még annyit, hogy mivel Wass politikai értelemben mindig is előretolt helyőrség volt az erdélyi írók között, az életmű megítélése többnyire e szerepén átszűrődve alakult ki. Erdélyben 1945 után az új magyar írók, köztük sok kommunista köpönyegforgató, megtagadták az Erdélyi Helikon hagyományait. Magyarországon pedig csak kiragadott részleteket hajlandóak értelmezni Wass írásaiból, ami kivétel nélkül torz eredményeket szül. De Herczeg Ferencet is lektűrnek bélyegzik, Szabó Dezsőt őrült víziók rögzítőjeként tartják számon, és még sorolhatnám a többi butaságot.

„Wass Albert munkássága óriási életmű, majd hét évtizedes pályaív, aminek természetesen hullámvölgyei is vannak – aki ezt tagadja, az ugyanúgy hamisít. Viszont az egyetemes értékeit nem lehet elvitatni vagy félremagyarázni.”

Az író olyan szeletét mutatta meg a korabeli erdélyi hétköznapoknak, ami másutt aligha olvasható. Aki ismeri a Farkasveremtől a Kard és kaszáig futó ívet, vagyis kerekítve az 1930 és 1970 közötti évtizedek alkotásait, érti, tudja mindezt.

Ami a magyarországi kiadást illeti, az olvasók számára azért sem volt egyszerű a helyzet, mert rögtön két sorozat is rivalizált egymással: a fényképes, színes borítós Kráter-féle és a fekete borítójú Mentor-széria – a Duna International középszerű, Mentor-másolat kiadásával most inkább nem is foglalkoznék.

A szövegek tekintetében ráadásul mindkét sorozatban elég nagy problémák merültek föl: egymástól vettek át bizonytalan eredetű szövegeket, a publicisztikai kötetek néha inkább paródiákra emlékezetnek (jelöletlen írásokkal vagy többféle jelöléssel ugyanazon cím alatt, másutt egész kötetek jelentek meg cím nélküli szövegekkel), de például Tőkés László nevét is önkényesen kihúzták A Bodzás-atyai kőtemplom című novellából, ami nonszensz.

„Bármelyik 1990 utáni sorozatot vetjük össze a régi kiadványokkal, nyilvánvaló lesz, hogy markáns különbségek vannak az eredeti és az új szövegek között. A filológus énem pedig nem elnéző az ilyesmikkel szemben.Én kb. 15 évvel ezelőtt voltam kint Floridában, Astor Parkban, Deeland-ben, Leesburg-ben, ahol sok irodalmi anyagot gyűjtöttem, majd Wass Albert valamennyi angolul írt könyvét le is fordítottam.”

Az eddigi megjelenésekhez képest az Erdélyi Szalon autentikus szövegeket közöl, az életműben összetartozó regényeket egy kötetbe fűzzük, időrendben, vagyis 1934-től haladunk az emigráció felé, nem pedig fordítva. A minőség tekintetében az 1945 előtt Wass Albert köteteit is megjelentető Erdélyi Helikon vagy Révai kötetei az irányadók számunkra.

A korábbi kiadásokról még egy gondolat. Mindössze két kötet akadt, amire nem állnak a fenti megállapítások: a Wass Albert igazsága, illetve a Voltam című önéletrajz a Szabad Tér Kiadótól. Előbbi a most általunk is boncolgatott kérdésekkel foglalkozik. Utóbbinak pedig az az érdekessége, hogy az író által összegyűjtött, az életmű többi darabjánál is személyesebbnek gondolt szövegeit tartalmazza, melyeket a szerző „önéletrajznak” titulált; vagyis tulajdonképpen egy lazán összekapcsolódó novellafüzérről van szó.

Hasonló jellegű különlegességek várhatók az Erdélyi Szalontól is?

Igen, több összeállítás szerepel a tervekben, a Voltam 2020-ban várható, de vannak újdonságok is: sok-sok évvel ezelőtt készült egy komplex novella-összeállítás, aztán rendszerezett közírói gyűjtemény, továbbá mintegy 140-150 levél várja, hogy megjelenhessen.

Aztán ott van az Elvész a nyom, aminek kétféle lezárása van eredetileg, de a magyar olvasók csak az egyiket ismerik, mi viszont a teljes verziót megjelentetjük. De az Amerikában írt Eliza regény fordítása is frissül; azt még 2003-ban fordítottam, de pár évvel ezelőtt nekiálltam csiszolgatni. És persze a szigorú főszerkesztő, Szepessy Kata szinkronolvassa az összes készülő kéziratot az eredeti első közlésekkel, mert csak azok jelentenek biztos pontot.

Az életmű jellemzően vitákat kavaró darabjai miatt nincs önben némi félsz?

Egyáltalán nincs; kéne, hogy legyen? Az Elvész a nyomot szokta leginkább piszkálni a baloldal, mivel annak van egy negatív színben feltüntetett zsidó szereplője, az antikommunizmust viszont nem volna szabad összemosni az antiszemitizmussal. A kritikák valahogy mindig ilyen finom csúsztatásokkal, vélt igazságokkal operálnak, és egy-egy szereplő jellemzésében látják beigazolódni az antiszemitizmus rémképét.Ez dilettáns bizonyítási kényszer, ugyanis Wassnak egyetlen antiszemita mondata sincs. Persze, a műveibe bele lehet magyarázni erőltetett áthallásokat, de kis túlzással bármelyik irodalmi szövegbe bele lehet látni ilyen dolgokat.

„Ezzel szemben Márai naplója tele van antiszemita sorokkal, amikor az amerikai sajtót vagy irodalmi életet ábrázolja, Kosztolányi publicisztikájának egy részéről is kiderült már ugyanez, de Móricz naplója is mellbevágóan kendőzetlen a témában.”

A patkányok honfoglalása kapcsán is csak csúsztatásról van szó?

Az a másik írás, amit előszeretettel rángatnak elő Wasstól. Ott van egy komoly hiányosság:egyszerűen nem értik, hogy miről szól.

„Az nem egy antiszemita novella, hanem Erdély román megszállásának metaforikus elbeszélése.”

Most inkább nem nevezném meg, ki volt az az irodalomtörténész, aki 30 évvel ezelőtt kitalálta azt a kamuértelmezést, hogy ez egy zsidóellenes írás. A lényeg, hogy az illető a nagyváradi deportálásokkal mosta össze a szöveget, mivel akkoriban megjelent egy újságcikk arról, hogy akik megszöktek, vagy kimaradtak a vagonírozásokból, a városban bujkálnak. A híradás egyébként három nappal a Wass-novella előtt jelent meg; meglehetősen életszerűtlen feltevés, hogy a gróf azon melegében leült, és egy újságcikk hatására antiszemita novellát írt. Ráadásul mindezt egy olyan szerkesztőségben, ahol zsidó munkatársai is voltak. Egyéb írásaiból azt is tudjuk, hogy az ilyen kérdéseknek egyébként sem tulajdonított jelentőséget, ahogy fogalmazott:

„Erdélyiek voltunk és magyarok – román megszállás alatt.”

Az említett irodalomtörténész viszont összekapcsolta a kettőt, és úgy magyarázta, mintha ezeknek a bujkáló zsidóknak a története jelenne meg az Ellenzékben leközölt írásban.

„Mindenki jobban járt volna, ha még egyszer, kicsit figyelmesebben elolvassa a novellát, mert akkor talán ő is látta volna, hogy a magyar arisztokrácia által Erdélybe behozott, a magyarnál és a szásznál szervilisebb román lumpenproletariátus hatalomba vezető útját mutatja be.”

Az, hogy egy szöveg 1944-ben jelent meg, nem jelenti automatikusan azt, hogy csak a zsidóságról szólhat. Ez a félremagyarázás egyébként kiválóan erősíti a legnagyobb román politikai marketing és PR sikert, ami abból áll, hogy a Nyugattal el tudták feledtetni a nemrég rehabilitált fasiszta tömeggyilkos Antonescu alakját és a román holokauszt 600 ezer áldozatát. Mindezt úgy, hogy Romániában a mai napig érvényben vannak a háború utáni koncepciós perek ítéletei.

Említette, hogy milyen megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie családjának Erdélyben, önt ez motiválta, hogy behatóbban foglalkozzon Wass Albert életművével?

Az egészben van egy nagyon erős személyes szál. Ott nőttem fel szinte, ahol Wass Albert, Kolozsváron ugyanabba az utcába jártunk iskolába – persze, jó pár évtizedes különbséggel –, családunk egyik ága Székre vezet, tehát a Mezőség-élményünk is közös. Fiatalon már olvastam a könyveit, kutatóként pedig Erdély két világháború közötti korszakával foglalkozom hosszú idő óta.

Bár 30 éve Magyarországon élek, azt tervezem, hogy egyszer hazaköltözöm Kolozsvárra vagy a család másik eredethelyére, ahonnan a családi armális származik: a Kovászna melletti Lemhénybe. Édesapám, aki szimfonikus zenész volt, meglehetősen konzervatív szellemi légkörben nevelt, viszont itt hiába vagyok ugyanolyan nyelvi és kulturális közegben, elvileg az egy és oszthatatlan magyar hagyományban, ugyanazt a politikai dichotómiában játszódó életet élem, mint mindenki más.

Persze, az is igaz, hogy az erdélyi magyarokat most nagyon favorizálja a magyarországi politika, de ezzel pont az ellenkezőjét érik el a másik oldalon, és a neoliberális platform egyre Erdély-ellenesebb, pedig azt gondoltuk, hogy 2004. december 5-nél már nincs lejjebb.

„Erdélyben egyébként is nagy szükség van a kultúrmisszióra, de emellett látom, hogy szakmailag itt is igen komoly hiátussal küzd az irodalomtudomány.”

Ilyen szempontból pedig mindegy, hogy az erdélyi vagy a felvidéki irodalomról van szó – én mindkettővel foglalkozom –, a vádaskodások és a sárdobálás örök jellemzője, hogy tudáshiány áll mögöttük. A bécsi döntések, a nagy politikai rendszerek vagy a helytörténeti ismeretek kapcsán a közbeszédben és a közösségi médiában is megfigyelhető, hogy alapvető információk hiányában fröcsögnek a fotelkommentelők, akik egyébként a tudatos félrevezetés primer fogyasztói.Ebben a közegben az első világháborút megelőző időszaktól kezdve – ahonnan számítva datálható a nagy történelmi hazugságok kora – nincs valós történelmi tükör.

„Ezek alapján bátran állíthatom, hogy a csonkaországban a kommunizmus sokkal nagyobb szellemi pusztítást végzett, mint a környező országok hasonló rezsimjei együttvéve.”

Ebben a megközelítésben Wass Albert egyébként még a szerencsésebb írók közé tartozik, a Trianon-nemzedékben találunk olyan szerzőket, akiknek az életművét negyed annyian sem ismerik, mint az övét, pedig már évekkel ezelőtt kiadtam őket:Vécsey Zoltánt, Tamás Mihályt, Szombathy Viktort és Szenteleky Kornélt is fontos lenne, hogy a kezükbe vegyék az olvasók. Kassa cseh megszállását például még Márai sem tudta úgy visszaadni, mint Vécsey.

Az Erdélyi Szalonnal ennek a szellemi pusztításnak és hiátusnak üzen hadat?

Egyrészt van ennek egy szakmai oldala. 20 éve kutatok mindenféle XX. századi témát, a szentendrei házam jószerivel olyan, mint egy levéltár: az irodalomtörténeten túl foglalkozom állambiztonsági és hírszerzési iratokkal, nagyon sokrétű az eddig felhalmozott anyag, több százra rúg a potenciálisan kiadásra váró anyagok száma.

„De kétségtelenül ott van ebben a munkába a missziós jelleg is: hadat üzenni ennek az űrnek.”

Sőt, egy időben kifejezetten megcéloztam az „űrön belüli űrt”: a magyarországi proletárdiktatúra 133 napját. Ha van a magyar történelemben fehér folt, akkor ez a korszak abszolút annak számít. Ezzel kapcsolatban elég sok kiadvány jelenik majd meg tőlünk, köztük egy volt miniszter visszaemlékezése, ami egy amerikai kiadáson alapszik, illetve van a tarsolyomban egy dokumentarista megközelítésű MTA-s anyag is, elképesztő képekkel.

De érkezik majd egy 1915-ös balkáni háborús napló is.

Az erdélyi irodalom terén is rengeteg kiadatlan mű található nálunk, például Nyirő Józseftől, Kós Károlytól, amelyekből biztosan készül kötet. Ez viszont nem újdonság, hiszen én már az MTA-n is ezzel a témával foglalkoztam 20 évvel ezelőtt, ez a művelődéstörténeti vonal mozgatja leginkább a fantáziámat, a Magyar Művészeti Akadémián ma is Bánffy-kutatásaimmal foglalkozom „főállásban”.

Hadtörténet témában nemrég jelent meg Szádeczky-Kardoss Lajos könyve, Az oláhok Erdélybe törése és kiveretésük – 1916-1917, aminek külön érdekessége, hogy nem szerepel a szerző hivatalos bibliográfiájában sem.

„Könyvkiadóként ismert, pontosabban ismertnek gondolt életműveket is érdemes átbogarászni, mert bármikor kiderülhet, hogy vannak vakfoltok egy-egy író munkásságában.”

Az első világháború kapcsán érdemes nagy hangsúlyt fektetni mind az előzményekre, mind az utóéletére. A Szépmíves Kiadóval nagyon sok memoárt adtam ki erről a korszakról – Andrássytól, Windisch-Gratztől, Telekitől, Batthyány Tivadartól, Bánffy Miklóstól, Zichy Eleonórától –, amelyek műfajukból eredően ugyan nagyon szubjektívek, mégis meglehetősen egy irányba mutatva rajzolnak ki egy, a közhiedelemben élőtől különböző képet.

És ha már itt tartunk, akkor azt is fel lehetne tárni, miért különbözik, torzít ennyire például a hivatalos történelemoktatás a valósághoz képest bizonyos kérdésekben, és ez miért nem változott az elmúlt 80 év alatt. Az, hogy én Erdélyben cenzúrázott könyvekből tanultam, az nem ad okot különösebb csodálkozásra, de a csonkaországi oktatásszemlélet ebből a szempontból még sötétebbnek mondható. Az pedig külön szomorú, hogy ha az ember szembemegy a „kánonnal”, akkor bizonyíthatja a saját igazát akárhány dokumentummal, akkor is őrültnek fogják bélyegezni.

Érdekes, hogy ezt mondja, amikor a kormány részéről épp most zajlik egy meglehetősen vonalas kultúrharc a témában, aminek vezéralakjai pont azt ígérgetik évek óta, hogy majd megváltoztatják a kánont. Lehet ez cél, illetve kell-e egyáltalán, hogy ez cél legyen?

„Mindig abból van a baj, ha a politika rátelepszik erre a kérdésre, teljesen mindegy, hogy ez milyen előjellel történik.”

Akár a mostani kultúrkampfot, a Gyurcsány-, a Horn-, az MDF-érát, a Kádár-korszakot vagy Rákosiékat nézzük, azt látjuk, hogy amikor a politika megpróbálja felülről irányítani az irodalomtörténeti-művelődéstörténeti vonalat, biztos kudarcra van ítélve.

Az irodalom belső mechanizmusai, mozgásai, a művek útja sosem tud egy irányított, mesterséges koncepcióba beilleszkedni, de ez igaz a színházra is. Ez a tapasztalat.

Az más kérdés, hogy a kultúrpolitikában mindig megjelenik az, hogy éppen mi van előtérbe tolva és mit szorítanak hátrébb. Ráadásul ez is több síkon mozog: van, amit a politika, van, amit az olvasói igények helyeznek a középpontba, de ezen belül is van például, ami magas irodalmi érdeklődés, és van, ami a bulváréhség hatására lesz népszerű. Ezek a mozgások pedig mindig fölvetik egy-egy művel kapcsolatban a kérdést, hogy akkor az most szépirodalom-e, joggal foglal-e el vezető helyet, kortárs irodalom-e, vagy klasszikus, illetve valódi értéket képvisel-e, vagy sem? Ez egy hallatlanul bonyolult és összetett dolog, de egyáltalán nem Magyarország-specifikus, hanem globális trend.

„Az viszont teljesen nyilvánvaló, hogy erőszakkal ezen a szisztémán semmit sem lehet keresztül verni. A kommunistáknak sem sikerült, pedig fél évszázadon át próbálkoztak vele.”

Ha már mindenáron kultúrharcot akar valaki, akkor azt a gagyi, a bárgyú, a hamisító, torzító művek és irányvonalak ellen lenne értelme vívni. De sajnos be kell látni, hogy a gyakorlatban egy minőségelvű kánon kialakítása megvalósíthatatlan.A kánon alakításához mindenekelőtt a művekre, azok megjelentetésére van szükség, a többit majd eldönti az idő, mert a kanonizáció nem egy vezérelvű megközelítés.

Annak ellenére sem az, hogy a Kárpát-medencében az elmúlt 100 évben mindig voltak kísérletek arra, hogy azzá tegyék.

A másik nagy hiba, amit el kellene kerülni, és ami a mai napig komoly félreértéseket okoz, az az írói életművek és az életutak összemosása. Ez nemzetközi téren sem egyedi jelenség, nyugaton és keleten is hódít ez a hibás gyakorlat.

„Pedig egy életmű értékét sohasem az életút milyenségéből kell levezetni. Ez csak amolyan XX. századi alulnézet-kísérlet, korábban senki nem foglalkozott ilyesmivel.”

Hiánypótló történelmi munka újrakiadása jelent meg az 1916-os román árulásról és Erdély felszabadításáról

Az idő lánctalpai lassan, de csak túlgördültek az első világháború százéves évfordulóján, a centenárium kapcsán pedig remek történelmi kiadványok láttak napvilágot, ám az 1916-os román árulás, és annak következményei kapcsán kínzóan kevés kiadványt emelhet le a könyvesboltok polcairól az ember.

 

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!

Friss

1
1
Mást látunk a színpadon, és más zajlik a függönyök mögött. Vélemény.