Az együttműködés mellett egymással is versenyezniük kell az ellenzéki pártoknak 2020-ban

Az együttműködés mellett egymással is versenyezniük kell az ellenzéki pártoknak 2020-ban

Egy évvel ezelőtt lesújtóbb hangulatú évértékelőt írtam volna a magyar belpolitikai viszonyokról, ha billentyűzetet ragadok, ám akkor adós maradtam a saját összegzésemmel. Mostani visszatekintésemet azért is tartom fontosnak, mert egyben előremutatásként is szolgál a 2020-as évre.

Az ellenzék reményt kapott 2019-ben

A 2018-as országgyűlési választás eredménye kiütéses győzelemmel ért fel az újabb kétharmadot szerző Fidesz számára, míg a parlamentbe jutott ellenzéki pártokat a vereség érzése mély belső válságba taszította. Fájdalmas szakadásokkal, önmarcangoló viaskodásokkal, meghatározó személyi veszteségekkel, és persze a Fidesz túlerejével kellett megküzdenie az ellenzéknek. Hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy az egyes pártok stabilizálják a helyzetüket, majd az ellenzéki megosztottságot egyfajta együttműködésbe kovácsolják.

A 2019-es tavaszi európai parlamenti választást még egyértelműen sikerként könyvelhette el a kormányoldal, de az ellenzék is erőre kapott, igaz, hogy ez az erőviszonyok átalakulásával járt. Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciója váratlanul előretört, az ellenzéki rangsor kullogója az élre került (és a közvélemény-kutatások szerint egyelőre is őrzi helyét), az országgyűlési megmérettetésen parlamenten kívül maradt Momentum pedig az európai parlamenti választásnak köszönhetően vált megkérdőjelezhetetlen politikai tényezővé. A Jobbik, az MSZP és az LMP súlya a tavaly áprilisi eredményeikhez képest csökkent, az őszi önkormányzati választás azonban igazolta jelentőségüket a Fidesszel szembeni ellenzéki együttműködésben.

A 2019-es év legfontosabb tanulsága az ellenzéki pártok számára az, hogy egyedül nem megy, csak együtt van esély. Ezzel szemben a Fidesz hosszú évek óta az első komolyabb vereségeit szenvedte el (elbukta Budapestet, több fővárosi kerületet, illetve megyei jogú települést is elveszített), és először érezte meg annak veszélyét, hogy egyedül (a KDNP nem számít önálló politikai entitásnak) már kevés lehet.

Az önkormányzati választás után a hogyan tovább mindegyik párt legfontosabb kérdése. Új helyzet van a magyar politikában. Noha továbbra sem beszélhetünk kiegyenlített viszonyokról, az ellenzék felállt a padlóról, és a remény erőt adott a pártoknak. A Fidesz még mindig a legerősebb párt, erőforrások tekintetében a hatalom abszolút birtokosa, de a fásultság, az elbizonytalanodás és a kapkodás újabb hibákat szülhet, melyeket kész kihasználni az ellenzék. A Fidesznek és az ellenzékének is sorsdöntő feladvány, hogy 2022-ig kitarthat-e az ellenzéki pártok együttműködése, illetve az milyen formában valósulhat meg a következő országgyűlési választáson.

Az „orbánozáson” túl közös jövőkép kell

Bár tavaly nem írtam évértékelőt, de idén februárban „Beszéljünk őszintén az ellenzék gyengeségeiről és hiányosságairól is” címmel közöltem véleménycikket azzal a céllal, hogy reakciót provokáljak ki, vitát kezdeményezzek, már folyamatban lévő vitákhoz szóljak hozzá, megfogalmazzam az általam fontosnak vélt irányjelzőket az ellenzéket illetően. Kénytelen vagyok elismerni, kudarcot vallottam. Minden egyes gondolatom visszhang nélkül maradt. Most, 2020 előszobájában úgy érzem nem haszontalan megismételnem, hogy miként is láttam az ellenzék helyzetét.

Februárban azt írtam: az ellenzéki oldalon nincs kohéziót teremteni tudó erő, több szereplőből áll, és egyik sem elég domináns ahhoz, hogy versenytársa lehessen a kormányoldalnak. Ezt a problémát részben feloldotta az alapjaiban létrejövő ellenzéki együttműködés. Az viszont továbbra is hiányosságot jelent, hogy az ellenzéknek nincs kidolgozott, koncepcionális jövőképe, programja.

„Az ellenzék azt követeli a leghangosabban, hogy Orbánnak buknia kell, mert O1G, mert diktatúra van, korrupció van, nincs jogállam, alacsony az életszínvonal, létbizonytalanság van, ezért sokan elhagyják az országot. De mi történne azután, hogy Orbán megbukik? Milyen kormány állna fel? Ügyek mentén látunk hajlandóságot együttműködésre az ellenzéki pártok között, mi történne akkor, ha a kormányalakítás közelébe kerülnének?”

- tettem fel év elején a kérdéseimet, amelyek egyre többször elhangzanak értelmiségi találkozókon is, ahol az ellenzék jövőjét szokták megvitatni. Arra is felhívtam a figyelmet, hogy önmagában az „orbánozás” (akkoriban az O1G-zés futott) elégtelen, sőt, bizonyos szempontból kontraproduktív. Idéztem Tölgyessy Péter jogász-politológus a Hegymenetben (Osiris Kiadó, Budapest, 2017) megjelent Kompország reményei című értekezését, amelyben azt írta: a folytonos „orbánozás” elbutítja az ellenzéket.

„Nem érvelnek a rendszer intézkedéseivel szemben, hanem felmutatják haragjukat. Az ellenzéken belül csaknem szükségképpen beindul a versengés az egyre élesebb minősítések kimondásának dicsőségéért. A végén már alig marad helye az emberi szónak, csak a tiltakozás gesztusa marad, amely akár az artikulálatlan füttyszóig juthat”

- fogalmazott Tölgyessy. És mit írt még? Szerinte a közéleti szembenállás gyorsulóan eszkalálódik, ezzel egyre kevesebb tér marad a polgári nyilvánosság racionálisan érvelő, a nyilvánvaló tényeket tudomásul vevő diszkussziójának, és a kölcsönös gyűlöletnyilvánítás uralja majd a hazai közbeszédet. Az indulatok mozgósítják a miniszterelnök híveit is, és a Fidesz eltökélt táborában igazolhatja a hatalom akár durván jogkorlátozó ellencsapásait.

Hát nem pontosan itt tartunk? Hadházy Ákos „A lónak a faszát!” feliratú táblájától egyenes út vezetett a képviselői jogok csorbítását célzó parlamenti jogszabályokig. De ebbe a sorba állítható az is, hogy Sümeg fideszes önkormányzati képviselője magából kivetkőzve Jakab Péternek a Facebookon nyilvánosan azt írta: „Egy igazi faszszopó vagy, idióta.”

Mi jöhet még ezután? Politikusok esnek egymásnak ököllel? Drámaian eszkalálná a választók egymáshoz való hozzáállását, az erőszak csak még súlyosabb erőszakot szülne. Ez senkinek nem lehet az érdeke.

Annak firtatása, hogy mikor kezdődött ez a közéleti mélyrepülés, vagy ki kezdte a sárdobálózást, ezen a szinten már teljesen lényegtelen. Szükségszerűbb lenne, hogy

az ellenzék a tartalomra koncentráljon, és az együttműködésen túl a kormányváltást követő helyzetre is legyenek kész válaszok.

Ellenzéki főszereplő(k) kell(enek)

Azt már a 2018-as országgyűlési választás után is leszögeztem, hogy főszereplő nélkül nincs ellenzéki megújulás, vagyis olyan vezetőre van szükség, aki pólusképző erővel rendelkezik. Ha ugyanis nincs tehetséges közvetítő egy új politikai alternatíva és az elégedetlen vagy változásra hajlamos választók között, nem tud koherens kormányváltó erő létrejönni, és pontosan addig jut az ellenzék, mint a legutóbbi országgyűlési választáson. Ma már élénk diskurzus folyik arról - és ez lesz 2020 egyik kérdése is, amit 2022-ig tisztázni kell - , hogy hány miniszterelnök-jelöltje legyen az ellenzéknek, egyáltalán ki alkalmas erre a feladatra, kit/kiket fogadnak el a pártok, na és a szavazók.

Korábban azt írtam,

a politikát karakterek formálják, alakítják és viszik győzelemre, tehát kell valaki, aki meg tud személyesíteni, el tud adni, el tud vinni a hátán egy politikai irányvonalat, aki kapcsolatot képes teremteni a választókkal. Aki ért a nyelvükön, aki elég jó kommunikátor ahhoz, hogy határozottan megfogalmazza a kérdéseiket, és azokra válaszokat adjon.

Akinek erős a támogatottsága, az formálhatja az ellenzéket

A miniszterelnök-jelölt(ek) kiválasztását nagy mértékben fogja befolyásolni az egyes ellenzéki szereplők érdekérvényesítő ereje, amit a százalékban mérhető támogatottság határoz meg. A Magyar Hangban november végén megjelent publicisztikám („Az együttműködés alap, a generációváltás szükségszerű”) annak kapcsán született, hogy a budapesti ellenzéki siker farvizén olyan szereplők is pozícióhoz jutottak a fővárosban, akik a 2010-ben megbukott, el nem számoltatott balliberális kormányzat alkotóelemei voltak (Draskovics Tibor, Havas Szófia, Gál J. Zoltán, vagy a főpolgármester-helyettesi székbe ültetett Gy. Németh Erzsébet).

Annak a véleményemnek adtam „magyar hangot”, hogy bármennyire is eredményes volt az összellenzékiség az önkormányzati választáson, ha távolabb tekintünk egy esetleges kormányváltásnál, akkor muszáj feltenni a kérdést: kiknek adnánk lehetőséget az Orbán-kormány utáni idők plurális társadalmának felépítéséhez?

Egy politikai generációváltás mellett érveltem, és rámutattam:

a 2022-re formálódó ellenzéki együttműködésben azoknak a pártoknak lesz helyzeti előnye, amelyek a legerősebb pozícióba kerülnek ahhoz, hogy egy koordinált jelöltállításnál az akaratukat érvényesítsék..

Ebből a versengésből akkor szoríthatóak ki az óbaloldali szereplők (MSZP, DK, 2010 előtti kormányzás balliberális figurái), ha a politikai generációváltásban érdekelt erők megtalálják a saját hangjukat. Ehhez meg kell határozniuk magukat a pártoknak, és az együttműködés mellett szükséges vállalniuk értékbeli konfliktusokat is.

Az elmúlt egy évben többször is kifejtettem, hogy

karakterekre épülő, karakteres politizálással, világos irányjelzőkkel és értékközösségek létrehozásával erősíthető egy párt biztos szavazói bázisa, ami nélkül nincs erős érdekérvényesítés az ellenzékben.

Márpedig az erőviszonyok fényében fog eldőlni 2022-re, hogy az ellenzéknek hány listája, hány miniszterelnök-jelöltje, milyen programja lesz, valamint kik indulhatnak az egy az egy ellen felállás szerint a kormányoldallal szemben a választókerületekben. Az előttünk álló 2020 - ami az együttműködés mellett az ellenzéken belüli versenyzés éve is lesz - minden bizonnyal közelebb fog vinni ezen kérdések megválaszolásához.