Az önkormányzati választások óta eltelt időszakban megszaporodtak a Fideszen és a párt holdudvarán belüli kritikák, míg a pártvezetés igyekszik relativizálni a problémát („pontozásos vagy kiütéses győzelem”). Az egyes kritikák mögött azonban eltérő motivációk és különböző típusú, értékvilágú karakterek húzódnak.
A kormányzati politika újrahangolása egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik, amit nem lehet megspórolni némi „fiatalítással” vagy néhány választókerületi vezető leváltásával. Jelzésértékű ugyanakkor, hogy a legtöbb bírálat nem a kormányzati teljesítményre vonatkozik, hanem bizonyos értékek és a reális helyzetfelismerés hiányát kéri számon.
Az elmúlt hónapokban élénk diskurzus indult arról, hogy a Fidesz országos választásokon aratott győzelmi sorozatának megtörése, az ellenzéki szereplők stratégiaváltása, és részben e tényezők nyomán a közhangulat lassú változása 2022-re helyzetbe hozhatja-e az ellenzéket a kormányváltáshoz.
A kormányoldalon egy értékelési folyamat indult meg, amit a pártvezetés jól felfogott szándéka ellenére sem lehetett a „műhely négy fala között” tartani; mind kormányközeli véleményformálók, mind jobboldali értelmiségiek, mind perifériára szorult vagy alacsonyabb szervezeti szinten működő pártpolitikusok előálltak saját helyzetértékelésükkel. Közülük a „leghangosabbnak” kétségkívül azok érződnek, akik egykor pozíciójukat és bizalmi viszonyukat tekintve közel álltak a kormányfőhöz, míg ma mellékvágányról bírálják a főáramot (Navracsics Tibor) vagy éppen igyekeznek visszacsatlakozni hozzá (Lázár János).
Az egyik fő kérdés, ami már az idei évben eldőlhet, hogy az orbáni politika mind hazai, mind európai összefüggésben mennyire képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, a sokáig élvezett predomináns vagy hegemón pozíció mennyire kényelmesítette el, tette jelentős innovációra képtelenné a kormányt és kormánypártokat. Egyáltalán lehetséges-e az újrahangolás a jelenlegi irányvonal mentén és személyi struktúrában, vagy azoknak lesz igaza, akik bizonyos, párton belüli érdekcsoportok háttérbe szorításának szükségességét vélelmezik ehhez, esetleg arról beszélnek, hogy maga Orbán Viktor is „öregszik”.
„Nem jó, de nem is tragikus” – szólhatna a Fideszes diagnózis; ismét van ellenfél, így teljesítménykényszer is.
Erre a teljesítménykényszerre persze két irányból is lehet válaszkísérletet adni. Egyfelől újabb kommunikációs csodafegyvert keresve (2015-ben a migrációs téma mentőövet dobott a támogatottságából veszítő Fidesznek, amiről időközben kiderült, mekkora potenciál van benne) a jelenlegi struktúra megtartása mellett. Másfelől változtatva a kormányzati szereplők stílusán, a kormányzati működés általános gyakorlatán, ha kell, a kormány személyi összetételén, és közpolitikai válaszokkal felelni a szakpolitikai természetű, egyre közkeletűbb problémafelvetésekre (oktatás, egészségügy, bérpolitika, stb.). Az utóbbi válaszlehetőség jóval összetettebb, jóval kockázatosabb politikai szempontból, de egyre kevésbé tűnik megspórolhatónak.
A Fidesz szempontjából tehát a hangsúly a hatékonyságnövelésen és igazolhatóságon lesz – legyen szó propagandakiadásokról, a politikai zsákmányrendszer működtetéséről, sikerkommunikációról vagy éppen az ágazati problémák tűzoltásszerű kezeléséről.
A politikai pragmatizmus a hatalom gyakorlóinak demokratikus meggyőződésből fakadó önmérséklete és hatékony intézményi fékek nélkül minden egyéb szempont és megoldási tervezet elé helyezi az egyszerű, korábban bevált hatalomtechnikai eszközöket.
Stumpf István volt alkotmánybíró, az első Orbán-kormány kancelláriaminisztere „morális értelemben vett kormányváltó hangulatról” beszél (miközben nem érzékeli a kormánypártok által leírt vargabetűket, és ennek kétségkívül kiábrándító igazságát). Egy parafrázissal válaszolhatnánk az aggodalmára: amit ő morális megingásnak tart, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.
Navracsics Tibor és Lázár János esetében más a helyzet. Lázárt – politikusi működése a példa – nem értékbeli választóvonalak késztetik kormánykritikára, hanem személyes ambíciói. Számára megtérülést jelentene, ha Orbán ismét felemelné őt (közel tartva magához egyik fő kritikusát, bevonva őt a kormányzati felelősségbe), de az utódlásra való pozicionálás távlati perspektíváját sem veti el (hiszen ha törekvései nem járnak sikerrel, politikai értelemben úgyis kevés veszítenivalója marad).
Navracsics uniós biztosként sodródott messzire a Fidesz főáramától, és esett ki a kormányfő kegyeiből (noha Orbán bizalma már korábban megingott benne). Ő - a mellőzöttségből fakadó nyilvánvaló sértődöttségén túl – főként értékalapú kritikával illeti a jelenlegi kormányzati politikát, ráadásul egy neuralgikus pontot érint: a Fidesz viszonyát az Európai Néppárthoz és a mérsékelt jobboldali politikához.
A „pártvezetés nincsen tisztában a valódi helyzettel” jellegű bírálatok valójában veszélyesebbek, mint a kormányzati politika értelmiségi vagy értékelvű kritikái. Orbán Viktor vezetői alkalmasságát, az erősen centralizált Fidesz visszacsatolásokra való érzékenységét kérdőjelezik meg.
A győzhetetlenség mítoszának lerombolása pedig a „vezérkultusz” végét hozhatja. Utóbbitól még távol állunk. Amíg vezérszerepek tekintetében nincs valódi alternatíva, a jelenlegi pártelnök-miniszterelnök uralja pártját és a kormányzati politikát, valamint képes engedelmességre szorítani a gazdasági holdudvart, addig a vezetői alkalmasság megítélése nem fog utódlási kérdésként felmerülni. Ettől függetlenül a választók véleményt mondanak majd erről is.
A Fidesznek ugyanakkor nem érdeke, hogy egyfajta társadalmi párbeszéd induljon a kormányzati politika stratégiai újragondolásáról. Az sem érdeke, hogy újabb bel- és külpolitikai kudarcok (időközi választási vereség, Néppártból való kényszerű távozás, stb.) tartósan befolyásolják a közhangulatot, növeljék a kormányzattal szembeni elégedetlenséget, ezáltal is javítva az ellenzék pozícióit. Persze, a jelenlegi helyzet nemcsak a kormányoldalon okoz fejtörést; az egyes ellenzéki pártok sem feltétlenül rendelkeznek azzal a stratégiává érlelt koncepcióval, ami a kormánypártok sebezhetőségének helyzeti előnyeit ki tudná aknázni – amíg ez a helyzet fennáll.
Egyre több szereplő (köztük jómagam is) fogalmazza meg azt a tézist, hogy a 2020-as év politikai történései és tanulságai nagyban befolyásolják azt, hogy a ciklus második felében milyen politikai mozgástérrel rendelkeznek majd az egyes politikai szereplők, és reálisan milyen várakozásokkal állhatnak majd rajtvonalhoz a 2022-es választáson.
A véleménycikk szerzője politológus.