Trianon 100: „Mindenkit sokkszerűen ért az, hogy Magyarországnak milyen sorsot szánnak a nagyhatalmak” – Interjú Hatos Pál történésszel

Hatos Pál
Alfahír-grafika

Milyen okok vezettek a száz évvel ezelőtti trianoni országcsonkításhoz? A háború előtti, alatti és utáni kormányok előtt milyen diplomáciai lehetőségek álltak? Milyen volt a külhonba szakadt magyarság élete az utódállamokban, majd a „kis magyar világ” idején? Hatos Pál történésszel, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézet vezetőjével beszélgettünk.

Magyarország Trianon előtt egy többnemzetiségű ország volt. Hogyan nézett ki Magyarország demográfiai, illetve nemzetiségi térképe?

A történelmi Magyarországon az utolsó népszámlálást 1910-ben tartották. Eszerint a népszámlálás szerint a magyarság aránya az előző fél évszázadhoz képest folyamatosan növekedett, és 54 százalékos volt – Horvátország nélkül számítva. A növekedés az asszimilációnak volt köszönhető, leginkább a németség és a zsidóság rohamos magyarosodása állt a kedvező trendek mögött. Míg a városok magyarosodtak, addig a falvak esetében ez nem ilyen egyértelmű, mind Erdélyben – különösen a Mezőségen, tehát a történelmi Erdély középpontjában a románság –, mind a Felvidéken a szlovákság sok-sok száz falut „hódított el”, lett a domináns nemzetiség, bár először csak a nyelvváltás történt meg. Magyarország enyhén magyar többségű, de azért markánsan soknemzetiségű ország volt a világháború kitörésekor. Amíg a németek, illetve a zsidóság magyarsághoz való csatlakozása viszonylag problémamentesnek látszott (a hazai zsidók nagy részének egyébként sem volt nemzeti tudata), más nemzetiségek esete sokkal bonyolultabb volt: a szlovákság egy része kétségtelenül magyarosodott, a másik része viszont, különösen a keleti Felvidéken, magyar vagy éppen ruszin területeket vett birtokába nemzetiségileg. Ahol pedig az asszimiláció teljes csődöt vallott, az az egy kompakt tömbben lévő dél-magyarországi szerbek, illetve a románság közösségei voltak Erdélyben, illetve a Partiumban. Kimondható: gyakorlatilag kudarcot vallott a román, illetve szerb paraszti társadalmat illetően fél évszázadon át gyakorolt magyarosítási erőfeszítések mindegyike.

Ez a nemzetiségi vezetőkre is igaz volt?

Talán meglepőnek hangzik, de a nemzetiségi elitek általában alapos magyar műveltséggel is rendelkeztek. Fordítva ez nem volt igaz. Sem Tisza István, sem Jászi Oszkár nem tudott románul – igaz, a nyelvzseni Apponyi Albert tudott szlovákul is. A román, a szlovák és a szerb nemzetiségi vezetők tehát szinte mind beszéltek magyarul, anyanyelvi szinten, s fejből idézték Petőfit, Aranyt, de ez a magyar műveltség nemhogy közelítette, inkább távolította őket a magyaroktól.

A XX. század fordulójától egyre ellenségesebben viselkedtek a dualista Magyarország berendezkedésével szemben,

ám nyílt elszakadási törekvéseket nem nagyon hangoztattak. Elsősorban inkább a nemzetiségi sérelmeiket, illetve a politikai jogok hiányát tematizálták, vagy a magyarokkal nem rokonszenvező Ferenc Ferdinánd trónörökös birodalomátalakító törekvéseiben kerestek támaszt. Ahhoz, hogy az elszakadás valóban szóba jöjjön, az első világháborús vereség kellett, és az, hogy a győztes nagyhatalmak az első világháborúnak a végén – tehát nem az elején! – véglegesen elhatározták az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlasztását, megsemmisítését. Tehát egy olyan helyzet alakult ki, amiben a nemzetiségieknél azt láthattuk, hogy a magyar állameszméhez igazából nem csatlakoztak, de azzal nincsenek nyílt harcban. Polgárháborús helyzet sehol nem bontakozott ki, bár voltak néha halálos összecsapásokkal is járó provokációk, s magyar részről diszkrimináció, lesajnálás – s nem egyszer hatósági erőszak is. Azt is tudjuk, hogy a románok mögött már ott állt a Román Királyság, az Óromán Királyság, a szerbek mögött Szerbia, miközben például a ruszinok között az orosz propaganda terjedt. Tehát voltak külső hatalmak által is bátorított kezdeményezések, illetve támogatás arra, hogy minél élesebben foglalkozzanak ezzel a dologgal.

A "Big Four": Lloyd George brit, Orlando olasz, Clemenceau francia miniszterelnök, illetve Wilson amerikai elnök (b-j)

Önálló külpolitika nélkül

A hazai külpolitika helyzete milyen volt? Hogyan állt a kérdéshez?

Nem volt önálló magyar külpolitika, de bőven voltak sajnos külpolitikai illúziók. Az Osztrák–Magyar Monarchia részeként Magyarország nem önállóan állt, nem független Magyarország volt, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia dualista partnereként szerepelt. Ez egy sajátos szerkezetből állt: közös volt a király, közösek voltak a stratégiai ügyek, vagyis a külügyek, illetve a hadügyek és az ezeket finanszírozó pénzügyek. De mind a Monarchia nyugati, mind a budapesti központú keleti részén parlament és felelős kormány működött. Még egyszer:

a külpolitikánkat nem mi irányítottuk, és végzetesnek bizonyult, hogy ez a külpolitika egyre inkább a kizárólagos német szövetségben kristályosodott ki.

Az első világháborúba már mint a központi hatalmak tagja lépett be az Osztrák–Magyar Monarchia és ezen belül Magyarország is.

Említette, hogy a nemzetiségek a nemzetiségi jogokat hiányolták. Magyarországnak milyen volt a nemzetiségi politikája? Ellenséges volt velük szemben vagy pedig próbálta azért idomulni hozzájuk?

A nagy reformkori nemzedék által megfogalmazott nemzetiségi törvény mindjárt a kiegyezést követő évben, 1868-ban széles körű kulturális és oktatási jogokat garantált, de leszögezte, hogy Magyarországon csak egy politikai nemzet létezik: a magyar. Ez a nacionalizmus korában, vagyis a nemzeti ébredés korában már akkor is kevés volt a nemzetiségek számára. Ők kérték, sőt követelték azt is, hogy politikai nemzetként is vegyék figyelembe őket. A súlyosabb probléma az volt, hogy ettől

az Eötvös József és Deák Ferenc által alkotott liberális koncepciótól a következő kormányok a következő fél évszázadban eltávolodtak, egyre szűkmarkúbbak voltak,

és egyre inkább próbálták a magyarosodás egyedüli útja mellett letenni a voksot. Az viszont, hogy széles körű, átfogó nemzetiségi elnyomás lett volna, inkább retorika, mint a valóság, a dualista magyar állam szabadelvű volt, s ne felejtsük el, ha olyan nagy lett volna az elnyomás, akkor nemhogy növekedett volna bizonyos esetekben a nemzetiségiek arányszáma, hanem meredeken csökkent volna. Tény és való, hogy főleg az 1900-as évektől fogva a román és szlovák értelmiségiek valós nemzetiségi sérelmek garmadájával tudtak jelentkezni külföldön, s bizony elég sikeresen. De ismétlem: kenyértörésre az első világháborúig nem került sor. Az is igaz, hogy a magyar politikai elit viszonylag későn ébredt. Tisza István az első világháború előestéjén próbált tárgyalásokat kezdeményezni a magyarországi románság képviselőivel, de ez a tárgyalás igazából nem túl sokat tudott volna adni. Ő országgyűlési képviselői helyeket, több helyi irányítást, főispáni széket ígért volna meg, ezzel szemben Nagy-Románia álma nyilvánvalóan sokkal vonzóbb volt a hazai román értelmiség számára. A szegény anyagi és műveltségi körülmények között élő románság nagy tömegei ugyan apolitikusak voltak, de azt is tudni kell, hogy

könnyű volt a szociális elégedetlenséget nemzetiségi mezbe öltöztetni.

Hiszen a román vagy szlovák többségű falvakban is nagyon gyakran magyar volt a földesúr, a nagybirtokos, és amikor az ő lovakkal, tehenekkel teli istállójára mutattak, akkor az egyszerű román és szlovák földművesnek úgy lehetett beállítani, hogy ez a magyar. Tehát ami a franciáknak sikerült a XVIII-XIX. század fordulóján, hogy a nacionalizmus és liberalizmus a soknemzetiségű Franciaországot egy egységes francia nemzetté tette, az a terv fél, egy évszázaddal később megbukott Magyarországon. Mégis azok a vádak, kritikák – származhattak akár belülről, akár kívülről – amelyek egy nagy, mindent átfogó elnyomásról szólnak, egyáltalán nem állják meg a helyüket, a mindennapi életben a nemzetiségek élhették a maguk életét.

A nemzetiségek külföldön kifejtett propagandája hogyan mutatkozott meg, és milyen hatással volt a magyar politikumra?

A századfordulótól kezdve egyre több olyan tudósítás jutott el külföldre, amely a magyar úri elnyomásról tájékoztatta az európai közvéleményt. Főként Franciaországban és Nagy-Britanniában aratott sikert. Ez utóbbi országgal kapcsolatban Jeszenszky Gézának van is egy külön monográfiája, Az elveszett presztízs. Ez a kitűnő és ma is igen aktuális mű feltárja azt a folyamatot, amelynek során Kossuth nemzete, amely a szabadság bajnoka volt az angol közvélemény számára 1848 elbukott forradalma után nagyon sokáig, hogyan lett az 1900-as évektől kezdve egyfajta elnyomó nemzetté Seton-Watson és társai félelmetes erejű politikai propagandája nyomán. Tehát a nemzetközi közvéleményben erős negatív magyarságkép élt, s ez nem korlátozódott az „ellentáborra.” Németországban sem szerették a magyarokat. A fiatal Ravasz László, a későbbi református püspök, aki az 1900-as évek elején Berlinben volt ösztöndíjas, azt jegyezte fel, hogy a vezető német professzorok a magyarokat nem titkolt antiszemitizmussal a zsidókkal, másrészt pedig hogy a barbár keletiekkel azonosítják.

Tehát volt a külföldi közvéleményben egy egyértelmű negatív fordulat – s ez a magyarság számára sajnos észrevétlen maradt.

Mindez azonban nem lett volna elegendő a történelmi Magyarország szétveréséhez, hogyha az Osztrák–Magyar Monarchia egzisztenciája, azaz léte nem került volna veszélybe. Márpedig a Monarchia hadserege – köztük a magyarok, de a horvátok is – meglepően jól teljesítettek négy évig a front lövészárkaiban egy olyan slamposnak elkönyvelt birodalom katonáiként, amely egészen 1913-ig többet költött sörre és dohányra, mint fegyverkezésre. Bár a világháború során rendkívül felértékelődött a kezdetben jelentéktelen nemzetiségi emigráció politikai presztízse, Woodrow Wilson amerikai elnök nevezetes pontjai sem foglalták magukban a nemzeti önrendelkezésen túlmutató törekvéseket.

Robert William Seton-Watson, a Magyarország elleni propaganda egyik vezéralakja

Mikor jelent meg az elszakadás konkrét igénye a nemzetiségek részéről?

1918 tavaszán, amikor az antant hatalmak számára világossá vált, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem fog különbékét kötni Németország hátában, illetve nem tud Németországra olyan hatást gyakorolni, amely egyenrangú lenne, csak akkor adtak az antant nagyhatalmai zöld utat a nemzetiségi elképzeléseknek. 1918 kora nyarán ismerik el az emigráns csehszlovák kormányt, és kevéssé köztudott, az Egyesült Államok csak meglepően későn, a német fegyverszünetet megelőző napokban nyilatkozott először az Erdélyre vonatkozó román követelések jogosságáról. Ne felejtsük el, hogy Románia eredetileg, 1914-ben még a központi hatalmak szövetségese volt, de 1916-ban – ugyanúgy, mint a megelőző évben Olaszország – elszakadt a központi hatalmaktól, és megtámadta az antant szövetségében Erdélyt. A központi hatalmak német segítséggel viszonylag gyorsan visszaverték ezt a támadást, sőt a román fővárost, Bukarestet is elfoglalták, majd 1918 tavaszán különbékére kényszerítették, amely elvileg semmissé tette azokat a feltételeket, amelyeket Románia remélt egy antant győzelem esetén. Azonban úgy alakult geopolitikai helyzet, hogy az első világháború végén az Osztrák–Magyar Monarchia szétbomlásával a francia és az angol politika is úgy találta, hogy a győzteseket kell kielégíteni: nem vették figyelembe, hogy Románia eljátszotta azt a jogát, hogy területi törekvéseit érvényesítse, mert ez nem állt érdekükben. Hangsúlyoznám tehát, hogy

viszonylag későn vált véglegessé, hogy az utódállamok Magyarország és a Monarchia osztrák területéből jelentős részeket kihasíthatnak maguknak.

A központi hatalmak katonái bevonulnak Bukarestbe 1916-ban

A dilemma: független Magyarország vagy történelmi Magyarország?

A magyar politikát ez a zöld jelzés mennyire lepte meg? Számítottak rá, hogy országcsonkítás várható?

Voltak félelmek, szorongások, de a váratlanság megdöbbentő érzésével – és gyorsaságával! – csapott le a magyar közvéleményre. Ahogy Apáthy István, nemzetközi hírű kolozsvári egyetemi tanár, zoológus, elkötelezett magyar hazafi írta, csak 1918 őszén derült ki az, hogy a független Magyarország küszöbéről a történelmi Magyarország sírboltjába vezet. Az 1848-as eszmények nevében fellépő magyar ellenzék, amelyet egyébként a magyar etnikum döntő többsége támogatott, boldogtalannak tartotta az Ausztriával való házasságot.

Magyar függetlenséget akart, de ezt a magyar függetlenséget összekapcsolta a területi integritással, és nem vette figyelembe Deák Ferencnek a fél évszázaddal korábbi intését, hogy ez a kettő együtt nem megy.

Tehát váratlanul ért mindenkit Károlyi Mihálytól elkezdve Wekerle Sándorig, és bizonyos értelemben Tisza István is meglepődött, amikor 1918. október második felében megtudta a románoknak nyújtott antant ígéreteknek Tiszáig nyúló kiterjedését.

Sokkszerű volt.

Trianon jórészt nem 1920-ban következett be, a június 4-i aláírás igazából csak szentesített valamit, ami már de facto nagyrészt addigra létrejött. Mégpedig azt, hogy összeomlott a hadsereg és az Osztrák–Magyar Monarchia, és 1918 őszétől szinte akadály nélkül előrenyomultak a románok, a szerbek és a csehek is. A szerbek megszállták a Délvidéket, Újvidéket, Szabadkát, sőt Pécset és Baját is. Aztán a románok: 1918 szomorú karácsonyán vonultak be kincses Kolozsvárra, Mátyás szülővárosába az igen rosszul felszerelt, rendetlen román csapatok. Mint egy filmben a rémületes jelenetek pergett tovább a film: a szilvesztert megelőző, illetve a rá következő napokban Kassa és Pozsony is csehszlovák kézre jutott. Egyedül a vesztes Ausztria felől nem fenyegetett veszély. Kevesen tudják, bár tudunk a Lajta-Bánságról, de egészen 1921 őszéig a ma Burgenlandnak nevezett terület Nyugat-Magyarországként megmaradt Magyarország tényleges fennhatósága alatt.

Szomorú karácsony Kolozsvárott: a román katonák bevonulása 1918-ban

1918 őszén jelentős fordulat következett a belpolitikában. Károlyi Mihály kormánya hogyan reagált az ellenséges előrenyomulásokra?

Egyetlen magyar kormány nem ismerte el a fegyverrel szerzett területrablásokat. Károlyi Mihály az őszirózsás forradalommal került hatalomra, de

több mint négy és fél hónapos szerencsétlen kormányzása alatt egyetlenegyszer sem tett olyan nyilatkozatot, amelyben bármi fajta területfeladást kilátásba helyezett volna.

Ő a pacifizmus álmát dédelgette, ez abból származott, hogy látta, mit hozott a világháború hihetetlen mészárszéke: 660 ezer magyar katona halt meg értelmetlenül, magyar fiúk, magyar testvérek, magyar vőlegények és – szemben minden legendával – azt is látta,

a kifáradt magyar baka nem akart, nem tudott tovább harcolni. A magyar alakulatoknak alig egy harmada jutott rendben haza a csataterekről.

De ezeknek a többsége is azért őrizte meg fegyelmét, mert az addig barátságosnak vélt osztrák, szlovén, horvát területek hirtelen ellenségesek és életveszélyesek lettek. A káosz uralkodott 1918 őszén, és ehhez a káoszhoz gyakorlatlan, naiv politika társult. A felfegyverkezés elmaradt, fegyveres önvédelemre azonban itt-ott került sor. Ennek a hősi eposza a Székely Hadosztály megszervezése, de vegyük figyelembe, hogy fénykorában az is alig számolt 8 ezer embert. Mégis 1919 januárjától a csucsai fronton őrizte a határt egészen az 1919. áprilisi támadásokig.

Károlyi Mihály a Székely Hadosztály katonái előtt

1919 márciusában kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A Vörös Hadsereg viszont csöppet sem volt pacifista.

1919. március 21-én Budapesten kommunista fordulat következett be, Kun Béláék vették át a hatalmat. Sem a baloldali, sem a jobboldali történetírás nem szerette hangsúlyozni, hogy ez

egy nemzeti pánikhangulatban fogant.

Károlyi Mihály nem volt hajlandó tudomásul venni a Vix-jegyzéket, hogy további területeket adjon át Romániának, és – ismerős a szó manapság is – a „keleti orientációt” választotta. Azt gondolta, hogy a világforradalom győztes alakulatai megóvják az utódállamok imperializmusától Magyarországot, tehát hogy a kommunista fordulatban – erre Herczeg Ferenc vagy mások írásait is idézhetjük – igenis volt egyfajta nemzeti reménység, ami persze gyorsan szertefoszlott. Herczeg azt remélte a bolsevik hatalomátvételkor, hogy „keményebb gerincű rendszer” jön, amely „meg fog váltani minket attól a gyalázattól, hogy az országból csak az a miénk, ami nem kell sem a tótnak, sem az oláhnak”. Ténylegesen egyedül ez a bolsevik kormány volt az, amely de facto államhatalomként fegyveres akciót indított területek visszaszerzésére, eleinte nem is sikertelenül. A Stromfeld Aurél vezetésével – aki kiváló vezérkari ezredesként végigharcolta a világháborút – megszervezett magyar csapatok elérték a magyar–lengyel határt. Elfoglalták Kassát, Eperjest, nyugaton Érsekújvárig, Selmecbányáig jutottak, és már azon riadoztak a frissen berendezkedett csehszlovák zsupánok, hogy ki kell üríteniük Pozsonyt. De aztán amikor Clemenceau francia miniszterelnök ultimátumot intézett, Kun Bélában mégis a világforradalmi illúziók kerekedtek felül, úgy gondolta, hogy ha engedelmeskedik, akkor a románok is visszaadják a megszállt Tiszántúlt. Amikor az ebben foglalt ígéreteket az antant nem fogadta meg, akkor július közepén Kun Béla a Tiszántúl felszabadítására adott parancsot, ez a szánalmasan kivitelezett tiszántúli hadjárat azonban nagyon hamar összeomlott.

A románok pedig ellentámadásba lendültek, bevonultak Budapestre is. Ennek milyen történelmi részleteit ismerjük?

Kevésbé ismert, hogy nem Horthy Miklós és sajnos nem a Nemzeti Hadsereg döntötte meg a kommunizmust, hanem azok a román szuronyok, amelyek kétszer annyi ideig zsarnokoskodtak a magyar Alföldön, mint amennyi ideig Kun Béla bolsevik ámokfutása tartott Budapesten. Hegedűs Lóránt, Bethlen István pénzügyminisztere, Tisza István egykori leghívebb tanácsadója írta meg, hogy

a román megszállás pénzügyileg hétszer akkora kárt okozott Magyarországnak, mint a bolsevizmus.

Bár ma már a vannak erre irányuló ígéretes új kutatási eredmények, de ez az időszak még mindig fekete lyuk: még mindig azt látjuk, hogy 1919-ben a bolsevizmus mekkora kárt okozott, emellett nem látjuk azt, hogy a magyar Alföldet milyen hihetetlenül, milyen kegyetlenül és milyen szisztematikusan rabolták ki a román csapatok. Ennek köszönhető az a paradoxon is, hogy miközben a szegedi kormány mellett Horthy Miklós elkezdte szervezni 1919 júliusában az antibolsevista Nemzeti Hadsereget, nem nagyon jelentkeztek ide katonának, addig a néhány órára a románoktól megtisztított Szentesen két óra alatt kétezren jelentkeztek a Vörös Hadseregbe, hogy harcoljanak a megszállók ellen.

A következő magyar kormányra maradt a béketárgyalások lefolytatásának és aláírásának keresztje.

Horthy Miklósnak és Bethlen Istvánnak tehát a tárgyalások maradtak, ők a maradék Magyarországot akarták először a kommunista sokkból újjáépíteni, és igazából visszatértek ahhoz, hogy tárgyalások alapján próbálták a magyar igazat érvényesíteni. Ismeretes Apponyi Albertnek a párizsi békekonferencián a francia nyelven elmondott 1920 januári beszéde, ugyancsak közismert Teleki Pálnak és munkatársainak a nagyszabású, nagyon átfogó, mennyiségében is lenyűgöző méretű anyaga, amit összeállítottak, csak

sajnos addigra – igazából 1919 első hónapjaira – már eldőltek a határok.

Tehát a bolsevizmus érdemben nem sokat rontott a magyar feltételeken. A határfeltételeket Ausztria esetében módosították – megkapta Burgenlandot –, de ez is inkább azért történt, hogy Ausztriát ezzel is eltántorítsák a Németországhoz való csatlakozásról. Tehát Apponyi Albert és Teleki Pál, valamint Bethlen István 1920-ban Párizsban megpróbált történeti-földrajzi érveléssel a Trianonban készülő igazságtalanság ellen tiltakozni. Történészek közül többen azt mondják, hogy ha nem a Szent István-i Magyarország eszméje lebeg a szemünk előtt, hanem diplomatikusabban a határ menti területek visszaszerzésére fordítják érvkészletüket, akkor esetlegesen angol támogatással – erre utaló jelek voltak a brit miniszterelnök részéről – talán valamivel kedvezőbb helyzetet érhettek volna el. Talán. Megtudni nem fogjuk már soha. Ami biztos volt – és ezt magyar tárgyalódelegáció is tudta –, hogy a történelmi országterület egészének megtartása még Horvátország nélkül is teljesen reménytelen – mégis, a nyilvánosság előtt ezt hangoztatták.

Teleki Pál híres vörös térképe

Nemzeti gyász

A magyar társadalom hogyan fogadta azt, hogy az ország elveszítette területének kétharmadát, lakosságának pedig több mint felét?

Tudni kell, hogy 1918-20-ban

baloldali és jobboldali, keresztény és zsidó egyaránt gyászolt a Trianonban bekövetkezett dolgokért: mindenkit sokkszerűen ért az, hogy Magyarországnak milyen sorsot szánnak a nagyhatalmak.

Senki sem tudott napirendre térni afelett az igazságtalanság felett, hogy nem az önrendelkezési jog, hanem a cinikus nagyhatalmi számítás és rövidlátó érdek döntött. Az érdekek szemüvegén keresztül nem látszott a baljós történelmi jövő. Párizsban nem tulajdonítottak jelentőséget annak az ellentmondásnak, hogy a nemzeti elvre hivatkozva

megsemmisítettek egy jól funkcionáló soknemzetiségű birodalmat, és létrehoztak helyette két soknemzetiségű, nyomorult kis államot, amely azóta szintén eltűnt a történelem süllyesztőjében: Csehszlovákiát és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot.

Ezek ugyanis maguk sem voltak a nemzetállamok. Ennek a berendezkedésnek a szándéka mögött biztonsági megfontolások álltak: a kommunista Szovjet-Oroszország és Németország megfékezése volt a cél. A leszállóágba került, de időlegesen dicsőséget arató francia és angol nagyhatalom győzedelmeskedett az akkoriban vesztesnek kikiáltott Szovjet-Oroszország és Németország fölött. Naivitás volt. Németország, Hitler és a náci mozgalom húsz évvel később önmaga erejéből semmisítette meg a versailles-i rendet, majd 1945-ben a német vereséget követte a szovjet hegemónia, a francia Közép-Európa kártyavárként omlott össze kevesebb mint másfél évtized alatt. Ahogy azt Szekfű Gyula írta 1947-ben: a második világháború végén győztes és vesztes ugyanazt kapta a Dunavölgyében, a vasfüggöny mögötti totális elnyomást.  Mindez azonban mégis történészi okoskodás. Rajtunk kívül szinte mindenkinek 1918-20 pozitív üzenetet hordoz: a nemzeti újjászületést. Ideértve Lengyelországot is, amelyet ugye a XVIII. század végén megsemmisítettek, s 1918-ban születik újjá. A balti államok is ekkor lettek függetlenek. És természetesen a románok, a csehek, sőt a szlovákok is ünneplik ezt az időszakot, hiszen létrejött Nagy-Románia, létrejött az önálló Csehszlovákia is. Ezért nagyon nehéz nekünk a saját veszteségünket megélnünk, amely azóta is determinálja a magyar történelmi gondolkodást. Mert

ekkora veszteség nem érte a török kor, a három részre szakadt hódoltság kora óta a magyar nemzetet. Azóta is kísérti és sem hagyja békén a magyar gondolkodást ez a döntés, illetve az azt megelőző események,

de „külföldön szinte mindenki számára idegenül cseng a magyar panasz”.

Lengyel katonai parádé Krakkóban a függetlenné válás után (1918. november)

Volt-e más lehetősége a magyar diplomáciának, mint aláírni ezt a diktátumot? Mondhattak volna vétót?

Nem nagyon, bár felmerült. Teleki és Apponyi is felvetette. Bethlen István viszont tudta, aligha van más út, lehet még rosszabb is. Négy és fél éves gyilkos világháború és egy azt követő kvázi polgárháborús helyzet után kellett az országot rendbe rakni.

Éhezés volt, jegyrendszer volt, nem volt szén, nem voltak nyersanyagok.

Károlyi és Kun Béla kormányának is az volt a legnagyobb nehézsége, hogy blokád volt: nem jöhetett be a zsír, az élelmiszer, a szén. Nem működhettek a vasutak, nem lehetett fűteni a lakásokat. Tehát valójában – ahogy azt Teleki Pál meg is fogalmazta – az éhezés várt volna az országra, és

nem lehetett és nem is lett volna értelme kockáztatni tovább.

Sokszor elfelejtik azok, akik a nemzeti önvédelmet mondják, hogy a román vagy a cseh hadsereg folyamatosan kapta az utánpótlást az élelmiszert, ezt Magyarország nem kapta meg abban a döntő korszakban, amikor elvesztettük a magyar területeket. Trianon elfogadásával Horthy Miklós és Bethlen István felelős államférfiként cselekedett.

Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd a békediktátum aláírása után

A cél: elérni a trianoni igazságtalanság orvoslását

A társadalom és a politika azonban nem nyugodott bele a diktátumba. Ez mennyire befolyásolta a Horthy-korszak külpolitikáját?

Az egész későbbi,

a két világháború közötti magyar politikát egyetlen cél mozgatta: a revízió, elérni a trianoni igazságtalanság orvoslását.

Tragikus az, hogy ezt nem egy ugyanilyen európai szintű megegyezéssel, hanem Hitler és Mussolini segítségével és csak részben sikerült elérni: az úgynevezett bécsi döntésekkel 1938-ban és 1940-ben. 1938 őszén visszatért a Felvidék magyarok lakta része Kassától Érsekújvárig, egyedül Pozsonyt hagyták az akkor először önálló szlovák állam kezén. Sőt, 1939-ben Kárpátalját is visszafoglalták a magyar csapatok, s ennek az akciónak döntő szerepe volt abban, hogy Lengyelországgal létrejött a közös határ, amelyen keresztül aztán lengyelek tízezrei menekültek a nácik elől, amikor 1939 szeptemberében Németország megtámadta Lengyelországot. 1940 szeptemberében került sor az észak-erdélyi bevonulásra, mikor a második bécsi döntés visszaadta a magyar Székelyföldet és a hozzá vezető döntően román lakosságú folyosót benne Kolozsvárral, Marosvásárhellyel. Sajnos ezeket a döntéseket az újabb világháborús vereség végül megsemmisítette. Azért azt se felejtsük el, hogy a két világháború közötti magyar politika igen furcsán, igen öngyilkos és gyilkos módon viselkedett: a zsidótörvényeket behoztuk Erdélybe is, behoztuk Kárpátaljára, olyan helyekre, ahol a magyarság nem jelentéktelen része a magyar kultúrához hű zsidókból állt. 1944 vészterhes tavaszán már Romániában kerestek menedéket a deportálásra szánt erdélyi zsidók. Már aki tudott. Az önvizsgálatra is megvan tehát minden okunk: ez is Trianon…

A Pesti Hírlap revíziós plakátja

Tegyük fel, hogy a világháborút a központi hatalmak nyerik! Akkor hogyan alakulhatott volna a Monarchia és Magyarország sorsa?

Nagyon fontos az egész dolognak a külpolitikai konstellációja: Magyarországnak nem lehetett önálló külpolitikája az Osztrák–Magyar Monarchiában, a német szövetségnek igazából nem volt alternatívája. Ahogy a tőzsdén sokszor szokták viszontbiztosítással az egyes akciókat kvázi biztosítani, ilyesfajta külpolitikai választási lehetőséggel, Romániával és Olaszországgal ellentétben, Magyarország nem rendelkezett. Tisza István is eléggé aggódott az első világháború idején, hogy mi lesz, hogyha a németek nyernek: vajon az nem egy német egyeduralmát hoz el? Arra is vannak bizonyítékok, hogy

a német szövetséges egyáltalán nem gondolta megváltoztathatatlannak azt, hogy Erdély Magyarország birtokában marad,

akkor sem, amikor 1916 őszén kisegítették gyengélkedő szövetségesüket a román támadásból. Trianon egyik fontos oka: a megelőző években nem volt önálló külpolitikai tér. Paradox módon 1914 tavaszán éppen Károlyi Mihály volt az – akit akkoriban nacionalista politikusnak tartottak –, aki Oroszországba készült, hogy egyfajta orosz–magyar közeledést valósítson meg. Ami ma történik, kicsit hasonlatos Károlyi akkori megfontolásaihoz: a német Európa túlsúlyával szemben legyünk az orosz nagyhatalom barátai is! Ez aztán elmaradt, de az biztos, hogy

ez a fajta külpolitikai elszigeteltség, az önálló magyar külpolitika hiánya, ennek következtében egy hamis biztonságérzet szintén hozzájárulhatott ahhoz, hogy ilyen katasztrofálisan alakult a történelmi Magyarország sorsa, illetve a történelmi Magyarországból a független Magyarországba való átalakulás.

Elszakítva

A wilsoni elvek között szerepelt azért a nemzeti önrendelkezés megtartása. Az utódállamok, amelyek szintén többnemzetiségűek voltak, mennyire tartották be ezeket az előírásokat?

A versailles-i békerendszernek igen jelentős kisebbségvédelmi klauzulái is voltak. Ezek önmaguktól már nem voltak olyan átfogóak, mint azt Wilson elnök mondta, jellemző módon az Egyesült Államok nem is írta alá ezeket az egyezményeket, tehát kivonult a versailles-i békerendszerből. Ezek bizonyos fajta védelmet nyújtottak a magyar kisebbségeknek, de ezeket különböző mértékben tartották be: Romániában kevésbé, Csehszlovákiában a leginkább. De mindenütt sor került a magyar tulajdonviszonyok, tehát földbirtokreform kapcsán a magyar középrétegek elszegényítésére.

A békeszerződésbe bekerült kisebbségvédelmi rendelkezések sajnos nem garantálták azt, hogy a magyar kisebbség megfelelő módon tudjon kulturális és nemzeti életet élni az új uralom alatt.

Bár mindenütt megszervezték a magyar politikai érdekképviseleti fórumokat, a pártokat, szervezeteket, azért a magyar közvélemény döntő része az elszakított területeken 1920 és 1945 között nem mondott le arról, hogy vissza fog állni valamikor a korábbi rendszer. A revízió nem csak anyaországi álom volt, a kis magyar világ négy, illetve hat éve több évtizedig adott erőt a magyar identitás melletti kitartásra 1945 és 1989 között. Még akkor is – ma talán furcsának tűnik – jelentősen baloldali volt mind a csehszlovákiai, mind a romániai magyarság közérzülete ahhoz képest, ami az anyaországban volt. Ezzel olyan konzervatív politikusok is tisztában voltak, mint Teleki Pál vagy a nagy tekintélynek örvendő Ravasz László dunamelléki református püspök, aki maga is Erdélyből származott, és aki Teleki Pált is figyelmeztette az 1940 őszi bevonuláskor, hogy 1919-ben „a legizzóbb magyarok várták a vörös hadsereget, amiről csak azt tudták, hogy magyar”, s hogy Erdélyben a toleranciának nagyobb hagyománya van. Sajnos nem hallgattak rá. A visszatért Felvidékre és Erdélybe özönlött anyaországi hivatalnokok arroganciája sokszor csalódást okozott a magyaroknak is. Még inkább a románoknak, szlovákoknak. 1940 őszén voltak magyar részről elkövetett komoly románellenes atrocitások, gyilkosságok is, a román politikusokat egyszerűen áttették a határon ahelyett, hogy tárgyaltak volna velük. Tehát azt lehet mondani Márai Sándor szavaival, hogy ez az egész részleges revízió, a kis magyar világ 1940-44 között nem volt egyéb: ajándék a végzettől. Neki ez a végzetes ajándék szülővárosa visszatérése volt, amelyet lelkesen fogadott: Kassa, s ahonnan aztán felesége családját elvitték a kassai magyar zsidókkal együtt Auschwitzba.

Ratosnya (Erdély) várja a visszatérést

Az anyaországon kívül rekedt magyarság baloldali érzelme miben nyilvánult meg?

Például létezhettek szocialista vagy éppen kommunista befolyás alatt álló lapok, szerveződések – gondolok itt a kolozsvári Korunkra vagy a csehszlovákiai Sarló mozgalomra. Meg általában véve is egy demokratikusabb közhangulatot éltek meg – főképpen Csehszlovákiára gondolok ebben a tekintetben –, mint ami Magyarországon uralkodott, ahol ugye a kormánypárt – hiába voltak választások – leválthatatlan volt. Azt is látni kell, hogy sokan, akik megégették magukat 1918-19-ben, azok Erdélybe vagy éppen a Felvidékre menekültek, és ott éltek vagy politizáltak. Én nem mondom, hogy általában baloldaliak voltak, de jelentős baloldali mozgalmak léteztek, és a közhangulat – főképp a felvidéki magyarság körében – bizonyosan nem az a fajta konzervativizmus volt, mint ami az anyaországon belül uralkodott.

Egy aktuális kérdés: 2020-ban van-e realitása Trianon revíziójának, illetve mennyire van realitása az autonómia lehetőségének?

Úgy gondolom, hogy

az autonómiákért küzdeni kell, mert az egy olyan eszme és egy olyan gyakorlat, amely nemcsak a magyarokkal vezethet el a méltányos lelki kiengesztelődéshez is, hanem nemzetközileg is ajánlható modell bármilyen multietnikus, multikulturális környezetben.

Ha ezt részben vagy egészben megvalósítják, lehetővé tudja tenni azt, hogy egy őshonos kisebbség – mert a magyarok ezeken a területeken egy gazdag történelmi hagyomány örököseiként ma őshonos kisebbségként élnek – teljes értékű kulturális és nemzeti életet tudjon élni. Annak, hogy Trianon fegyveres revíziójára sor kerüljön, semmiféle realitása nincsen.

(A képek forrása: Fortepan, Wikipedia)