Te meghalnál a hazádért?

Az aradi vértanúk kivégzése

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

 

„mint a jó bor, jó, ha a hazaszeretet is érik”

Élni vagy halni a hazáért? Szívünkbe van vésve jól Petőfi Nemzeti dalja, amiben a lánglelkű költő sehonnai bitang embernek nevez mindenkit – mindenkit! –, aki a hazáért meg nem hal. Az életünk csak rongy a haza becsületével szemben. De létezik egy másik megközelítés is, Zrínyi Miklósé, akinek szavait talán nem ismerik annyian, de azért közszájon forog az is: „Szép és dicsőséges dolog a hazáért meghalni. Még szebb a hazáért élni.” Így október 6-án, az aradi tizenhárom és első, mártír miniszterelnökünk emléknapján elmélkedjünk kicsit azon, mi mit tennénk, és mit teszünk a hazánkért?

Zrínyi Miklós idézett sorai a Ne bántsd a magyart kezdetű írásának mottója, de még tartozik a két mondat közé egy harmadik is: „Szép és dicsőséges dolog a hazáért meghalni. A halál még a menekülő férfit is eléri. Még szebb a hazáért élni.”. Így még inkább kidomborodik a különbség a Petőfi-féle és a Zrínyi-féle gondolkodás között. Tinédzserként úgy nőttem fel, hogy legszívesebben a szabadságharcaink közepette találtam volna magam a barikádok élén, és úgy tekintettem életemre a haza ügyével szemben, mint Petőfi, egy eldobandó rongyra. Ezért vált szinte személyes evangéliumommá a Rettenthetetlen című film is, és ezen keresztül érintette meg a szívem később az igazi evangélium is, Jézus kérlelhetetlen hűsége mindhalálig. Hiába a média minden új tüneménye, azt gondolom, minden nemzedék fiataljai körében sokan vannak, akik ugyanezzel a vehemenciával futnak neki életüknek, és ez szép.

Azonban, mint a jó bor, jó, ha a hazaszeretet is érik, ahogy a személyiségünk is. Vagy ahogy a szőlőszem, ha már Petőfit idéztem.

Idő kell ahhoz, nekem legalább is idő kellett, hogy felfogjam saját életem értékét. Olyan életet kell élni, hogy azt tényleg áldozat legyen „odadobni”.

És ne odadobjuk azt az életet, hanem inkább adjuk! Ahhoz pedig már egyfajta bölcsesség kell, hogy felismerjük, úgy kell a hazát szolgálni, hogy ne kelljen – senkinek se! – az életét adni érte.

Pár évvel ezelőtt készült egy rövid videó arról, amikor a Parlamentben gyanútlanul bóklászó politikusainknak azt a kérdést szögezték, hogy ő meghalna-e a hazáért. Természetesen egy ilyen nyilvános szereplés alkalmával egyetlen politikus sem merte kategorikusan kijelenteni azt, hogy nem, de így is tanulságos válaszok születtek. Engem leginkább – hiába vagyok ellenzéki – Csepreghy Nándor, akkori államtitkár válasza érintett meg. Ő éppen erre a kettősségre hívta fel a figyelmet, hogy nyilván sokan rávágják az igent, ha ezt a kérdést nekik szegezik, más helyzet az, amikor ez a dilemma valóban felmerül. Talán az ő válasza volt éppen ezért a legőszintébb, mert azt mondta, elméletileg igen, meghalna a hazáért, de hozzátette azt, hogy reméli, gyakorlatilag is lenne hozzá bátorsága.

Az aradi tizenháromnak és Batthyány Lajosnak volt. És még sokaknak volt „bús magyar” történelmünk során. Abból él a nemzetünk, az ő bátorságukból táplálkozik a mi hazaszeretetünk. De a hazáért való önfeláldozásról szóló döntés nem csak egy olyan történelmileg rendkívüli pillanatban érhet utol bennünket, amikor valóban az életben maradásról vagy a halálunkról döntünk. Az is bátorság és döntési helyzet, amikor a haza szolgálatáért a biztos karrieremet, a kényelmemet, mások tetszését kockáztatom. Áldozat a közösség ellen vétett bűneinkkel szembenéző nyilvános, őszinte vallomás. Kezet fogni valakivel, aki nem a mi szekértáborunk tagja. Szabadidőnket, pénzünket hazánk elesettjeire, vagy a közélet tisztaságára fordítani. Tisztességgel dolgozni, tanulni, szeretteinkkel minőségi időt tölteni. Teljes életet élni. Ez mind-mind a haza szolgálata, hiszen Magyarország gazdagodik azáltal, ha mi boldog és másokat is boldogító életre törekszünk. Ha egész életünket szeretetből fakadóan éljük, akkor áldozatot is könnyebben hozunk, egyszersmind olyan hellyé szeretjük ezt a pár négyzetkilómétert itt a földgolyón, ahol nem lesz keserű a világ. II. János Pál pápa szavaival élve a szeretet civilizációját építjük.

Ahogy most a hazaszereteten gondolkodom, rácsodálkoztam egy izgalmas fogalmi különbségre. Nem tudom, hogy más így érzi-e ezt, hiszen hiába a nyelvtanilag azonos nyelv, kicsit mindenki másként használja az anyanyelvét. A szóismétlések elkerülése miatt a hazaszeretet és a haza szolgálata helyett a haza építését akartam volna írni, de éreztem, hogy ez nem igazán értelmes. Rengetegszer használom az országépítés kifejezését, és milyen furcsa, bár a hazát és az országot sokszor szinonimaként felcseréljük egymással, a haza mégis valami más. Örök. Azt nem lehet építeni, mert már felépült. Ott van a szívünk mélyén. Tamási Áron ismert idézete, hogy azért élünk a világon, hogy otthonra találjunk benne, így kicsit többletértelmet nyer. A haza nem valahol van, amit meg kell találni. A haza a szívünkben van. A haza az, ahol társainkkal, testvéreinkkel egyek vagyunk, és ahol ismernek minket. A mi hazánk a mennyben van, mondja Szent Pál. Igaz, de ennek a mennynek része a mi magyar valónk is. Az az igazi hazaszeretet, ha Magyarországot úgy építjük, hogy az egyre inkább a mennyei haza arcát öltse magára.