Demeter Szilárd és az ő kis belső hangja

Demeter Szilárd
Demeter Szilárd PIM igazgató
facebook

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

 

Bizonytalan vagyok annak megítélésében, hogy Demeter Szilárd borzasztó publicisztikáját egy súlyát tekintve elméretezett gumicsontnak szánta-e a szerző, avagy pusztán nagyot akart mondani, piros pontokért versenyezve a doktor miniszterelnök úr által vezetett jegyzettömbben. Bárhogyan is van, fontos sokat beszélnünk Demeter írásáról akkor is, ha már sok szó esett róla a közbeszédben. Nem azért tartom fontosnak beszélni róla, mert ez a téma kényelmetlen a kormánynak, és érdekemben áll a kormány számára kényelmetlen témákról beszélni, hanem azért tartom fontosnak, mert fontos. Mert tetten kell érni ezt a jelenséget. És mert nem lehetünk következmények nélküli ország.

Egyelőre úgy fest, azok vagyunk. Következmény nélküliek. Hiszen – utalva Bajnai Gordon figyelmeztetésére – Demeter Szilárd még ma is kormánybiztos és az egyik legfontosabb magyar kulturális intézmény vezetője. Ebből azt az aggasztó következtetést vonhatjuk le, hogy a mai magyar kormány azonosul Demeter Szilárd álláspontjával. Az eredeti cikk már nem olvasható el, így azok – köztük én – akik a hétvégét kevesebb közéleti hírek fogyasztásával töltik, már nem találkozhatnak az eredeti szöveggel. Érzékletes, beszédes, és mindenekelőtt fájó idézetek azért fennmaradtak az éterben belőle: „Európa Soros György gázkamrája: a multikulturális nyitott társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz, ami az európai életformára halálos. […] Soros György a liberális Führer. A liberárja hadserege pedig szolgaibb módon isteníti, mint anno Hitlert a sajátjai.” Egyelőre úgy fest, ezek a mondatok a magyar kormány mondatai is, és ezért a szégyennél valami rosszabbat, rémületet érzek. A rémület nem az ellen szól, amire egy másik borzasztó cikk Demeter Szilárd védelmében gondol, mely szerint én attól tartok, hogy a kormány náci volna. A rémület az én felelősségem miatt jelenik meg bennem. Olyan súlyos Demeter írása, hogy óhatatlanul felmerül az a kérdés, vajon megtettem-e mindent azért, hogy ilyen cikkek ne születhessenek meg hazámban?

Tanulságos Demeter Szilárd védekezése is. Mikor még nem vonta vissza publicisztikáját (ami számomra értelmezhetetlen fogalom), és még védeni próbálta szövegét, már akkor is úgy reagált a Mazsihisznek, hogy a holokauszt-emlékezet egyik legfontosabb zsidó szerzőjére, Hannah Arendtre hivatkozott. Mikor pedig írása visszavonásával együtt Facebook-oldala törlését is bejelentette, akkor pedig külön hangsúlyozta, hogy nemrég ott Kertész Imre idézetet osztott meg.
Ez arra emlékeztet engem, amikor még az Echo TV-ből tiltottak le kormánypárti megmondóembereket Jakab Péter jákobpéterezése miatt. Mivel ezt a szélesebb publikum Jakab vállalt zsidó származásának szóló zsidózásként értelmezte, ezért a csatorna azonnal lépett és szigorúan járt el. Az antiszemitizmussal szembeni zéró tolerancia hangsúlyozása fontos vezércsillaga a kormánynak, mert ennek köpenye mögött engedheti meg magának a sorosozás burkolt antiszemitizmusát. Ambrózy Áron volt az egyike ezen megmondóembereknek, aki jákobozott, és akit akkor kitiltottak a csatornáról (azóta a Pesti TV-ben újra láthatjuk, hallhatjuk őt). Ő erre a kitiltásra konkrétan nem reagált, de Facebook-oldalán akkor egy olyan képet tett magáról közzé, ahol héber feliratos Trump-pólóban van, mögötte a falon pedig a héber alefbét, azaz abc látható.

Mind Demeter, mind Ambrózy tudatosan azt akarták ezzel a kommunikációval üzenni, hogy ők nem antiszemiták, és ez a gondolkodás őszintén, a hétköznapok folyamán is távol áll tőlük. Ennek ellenére ütöttek meg mégis olyan hangot, ami ezzel ellentéteset üzen, és ami – feltehetően – saját tudatosan vállalt identitásukkal is ellentétes.

Jóhiszeműen viszonyulva Demeter Szilárdhoz, azt gondolom, hogy megrendítette szavainak a hatása. Indirekt önigazolásából is ezt olvasom ki. Ő, aki betéve ismeri Hannah Arendtet, és Kertész Imre idézet miatt tiltja le a Facebook, nem lehet náci?! Mégis olyan dolgot tett, amivel az áldozatok emlékét sértette meg. Fájó tapasztalat. Fájó tapasztalat lehet megélni azt is, ahogy egyik pillanatról a másikra kellemetlenné válunk a saját táborunkban is. Az ilyen krízisélményekből fakadhatnak megtérések, megtisztulások, felismerések, ha az illetőben kellő nyitottság van hozzá.

Demeter Szilárd most ráébredhetne arra, hogy az ő vállalt identitása és a tettei már régen nincsenek összhangban egymással. Ráébredhetne arra, hogy bár tudatosan Magyarországért, Európáért és a benne lakó polgárokért aggódik, valójában elköteleződéséből kifakult a lélek.

Elköteleződése üres képmutatás, ahol visszájára fordul az eredeti szándék. Hiszen ha valóban az ember, tehát az európai, a magyar, a zsidó ember állna Demeter és véleményközössége középpontjában, akkor fel sem merülne az, hogy politikai ellenfelünket gázkamraállítónak nevezzük. Nemcsak Demeternek nem, hanem az Origo szerkesztőségének sem, aki szó nélkül közölte cikkét. És nem ellenzéki térfélről és zsidó szervezetek részéről tiltakoztak volna ellene elsőként, hanem saját baráti köre rázta volna föl Demetert, hogy „ne viccelj, ezt nem gondolhatod komolyan?!”

Megadja Gábor cikkében – stílusa legyen bármennyire polgárpukkasztó is – joggal veti fel, hogy bezzeg Orbánt a Magyar Narancs hasonlíthatta Hitlerhez, akkor senki meg nem pisszent, de Sorost nem lehet, ő szent tehén. Igaza van Megadjának abban, hogy a túlzó párhuzamok rombolóak. Orbán nem Hitler. Az orbáni rendszer embertelensége nem mérhető a Hitler által felépített rendszer embertelenségéhez, és az ilyen túlzás épp súlytalanná teszi azt a kritikát, amely megalapozottan bírálja erkölcsileg a NER-t. A Magyar Narancs címlapja ezért túlzó volt valóban, de ha nyitottan hasonlítaná össze Megadja a Magyar Narancs címlapját és Demeter hosszan és szenvedéllyel fejtegetett Soros-Hitler párhuzamát érezné, hogy az utóbbi sokkal többet mondott, sokkal mélyebbre megy.

Egy Hitler-bajusz az egy unalmas és túlzó geg, de hosszan fejtegetni a zsidóság leírhatatlan szenvedését, a gázkamrák működését, és a gonoszság túlburjánzását, majd ezzel azonosítani (!) az Európai Unió jelen működését, az menthetetlen!

A kettő nem azonos szintű! És ez a fájó, hogy a lelkiismeret finom csengője nem szólalt meg akkor, amikor Demeter az idézett sorokat fogalmazta. Tudta, hogy erős lesz, sejtette, hogy szólni fog, ezért is írta, de az az érzéke már elerőtlenedett benne, mint a ritkán használt izom, hogy rosszat tesz.

Sokan leírták már azt, miért is fájdalmas mindaz, ami a Demeter cikkben megjelent. Valaki vagy érzi ezt a határt vagy nem. Ahhoz hasonlítható, amiről a Mel Gibson-féle Passióban Pilátus és párja, Claudia beszélget. Az a párbeszéd kulcsjelenet a filmben. A gondterhelt Pilátus faggatja párját, aki feltehetően már az őskeresztények közösségéhez tartozott, hogy meghallja-e az igazságot, felismeri-e, ha hallja. Claudia azt válaszolja, hogy igen, és hozzáteszi a súlyos ítéletet, azt, hogy ha az igazságot Pilátus nem hallja meg, nem ismeri fel, akkor ezt soha senki nem fogja tudni neki elmondani.

Hitünk szerint az igazság felismerésére mindenki képes, csak ezt a halk jelzést elnyomhatjuk magunkban. Most lehetőséget kapott a kormánypárti véleményközösség arra, hogy ezt a halk hangot felhangosítsa. Jó volna, ha ebből a fájdalomból és ebből a sokkból megtérés fakadna. És remélem, hogy lesznek az én ellenzéki véleményközösségemből is olyan hangok, akik képesek lesznek majd ezt a megtérést bátorítani.

Nem arra van szükségünk ugyanis, hogy Demeter Szilárd eltűnjön örökre a közéletből, hanem arra van szükségünk, hogy se ő, se senki, soha többé ne tartsa elfogadhatónak ezt a beszédet. És ne azért ne, mert tiltakozást szül, hanem azért, mert egész egyszerűen romboló.

A halk hangra tanuljunk meg odafigyelni, és ne a hangos megmondásokra!