(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Koronavírus-válság van. Naponta százszámra hunynak el honfitársaink szükségtelenül, mert elkerülhető lett volna haláluk. Ez a válság nemcsak Magyarországot, hanem az Európai Uniót is érinti, mégsem tud a válságkezeléssel foglalkozni, mert költségvetését vétóval fenyegetik. A Brexit tárgyalások pedig aggasztóan állnak. A magyar belpolitikát ebben a helyzetben mégis milyen kérdés tartja lázban és tűzben? Hogy Orbán Viktor győzött-e ma is?
...és jönnek az uniós szakértők.
A brüsszeli intézményrendszert érintő tudásuk akkora, hogy roskadozik tartani Atlasz. Szakértelmüket nem mételyezi a hazai mocsár. Mindig bátran megállapítják, hogy Orbán Viktor győzött, különösen akkor, ha vesztett. Éles szemüket nem homályosítja el a látás. Nincs annál édesebb gyönyör a számukra, mint szembemenni az ellenzékkel, a mucsai bőgatyás népségnél csak akcentusában különböző körúti kockaköves kovászkeltetőkkel. Ők azok, akik a Fidesz-ellenzéki jó-rossz harcot egy csavarral átcserélik. Náluk a Fidesz/ellenzék egy oldalra kerül, és őket úgy jellemeznék, mint akik az egyedfejlődésükben a homo erectus szintjén megmaradtak. Felosztásukban a jó, a homo sapiens sapiens önmaguk lesz, és mindaz a pár töredéknyi ember, akik velük tökéletesen egyetért.
Nincs irgalom számodra, kedves olvasó, mert az ő szemükben te már csak DK-s szalaggal átkötött, narancsszínű zsákba csomagolt krumplit osztogató pártaktivista lehetsz, ha nem értesz velük tökéletesen egyet.
A magyar közbeszédben sokan félreértik, mit jelent az, hogy önálló véleménnyel rendelkezni. Azt gondolják, hogy az egyéni vélemény kialakítása az az, ha senkivel nem értek egyet, vagy ha senkiére nem hasonlít a véleményem. Tény, hogy figyelemfelkeltőbb és feltűnőbb mindenkivel megpróbálni szembe haladni a sztrádán, de egy idő után az a sáv is benépesül. Az őszinte egyéni vélemény ezzel szemben nem azt jelenti, hogy elütök a többiektől, hanem azt, ha azonosulok a saját véleményemmel, ha tudom, miért gondolom azt, amit, elismerve esetleges elfogultságaimat.
Az már régen nem őszinte egyéni vélemény, ha azt másokhoz igazítom, akkor sem, ha épp eltérni akarok „a” tömegtől. Amely tömeget sok esetben éppen ezek a véleményvezérek konstruálnak meg. Akik ugyanis állandóan szekértáborokkal hadakoznak, számukra létszükséglet, hogy létezzenek szekértáborok, hiszen identitásukat arra alapozzák, hogy szembemennek velük. Ezek a véleményvezérek rendre azt a képet festik fel önmagukról, pontosabban az attitűdjükről, hogy bátorság amit csinálnak, hiszen magukra vonják a célba vett szekértáborok dühét. Azt valóban magukra vonják, de ez önmagában nem nagy teljesítmény.
Valójában azok, akik békében vannak önmagukkal, ismerik saját gyarlóságaikat, és kellő alázat van bennük ahhoz, hogy tudják, egy gyufaszállal sem jobbak azoknál, akiket hajlamosak lenézni, őket nem riasztja meg az, ha valakivel véletlenül egyetértenek. Mert tényleg nem másokhoz igazítják gondolkodásukat, hanem a szívükhöz. Sokan lebecsülik annak az önismereti munkának a súlyát, küzdelmét és bátorságát, aminek köszönhetően képes leszek felvállalni a saját véleményem. Az igazság nem egy portéka, hogy azt bárki birtokolja. Csak véleményem lehet, de igazam soha. De véleményem van, még akkor is, ha csak pislogok, mint hal a szatyorban.
Nyilván, amiről fogalmunk sincs, arról nem tudunk véleményt kialakítani, de amint egy dologgal megismerkedünk, amint egy dologról értesülünk, ahhoz azonnal elkezdünk valamiképpen viszonyulni. Ez akkor is így lesz, ha azt mondom, hogy nem érdekel, vagy nem akarok-nem merek véleményt megfogalmazni. Amíg emberek vagyunk, addig fogunk valamiképp viszonyulni a minket körülvevő világhoz. Ebben a valamiképp viszonyulásban viszont nincs jó vagy rossz, csak tudatos van, vagy nem tudatos.
Dicséretes az a küzdelem, amit sok közéleti véleményformáló a szekértábor-mentalitás felszámolásáért vív, de ezt is lehet túlzásba vinni. Túlzásba lehet vinni úgy, ha már nem a szekértábor-mentalitás ellen küzdők, hanem a szekértáborok feltételezett tagjai ellen. Ugyanabba a hibába csúszik bele az illető. Teljesen mindegy ugyanis, hogy mi mentén osztom fel az embereket, amíg éles határvonallal felosztom. Mindegy, hogy a sorosisták vagy a DK-s nyugdíjasok a démonjaim, vagy összesítve: a szekértábor-logika szerint gondolkodók, mindegyik egy címke. És mind elcsúszik azon, hogy a véleményükkel azonosítjuk az embereket. Márpedig amíg a véleményükkel azonosítjuk a honfitársainkat, addig marad a hideg polgárháború hazánkban.
Nagyon messze jutottam onnan, hogy akkor most Orbán Viktor győzött-e, vagy az ellenzék, vagy csak Merkel, aki immáron nyugodtan vonulhat nyugdíjba. Messzi jutottam, mert nem ez a lényeges kérdés. Kontinensünk és hazánk sorskérdéseit nem az alkotja, hogy „ki nyert”. Ez a kérdés maradjon meg a sporté, ez a futball világába való, amit nagyon szerethet miniszterelnökünk, de attól még a politika ennél többről szól. Igen, igen, tudom, a sport se „csak’” sport. Én is szeretem űzni is, nézni is, és együtt üvölteni honfitársaimmal a Himnuszt vagy az Éjjel soha nem érhet végetet, de ha a sport több mint csak sport, mennyivel inkább több a politika annál, hogy ki nyer egy vita végén. Még annál is több, hogy kinek lesz a végén több szavazata, mert végeredményben mégiscsak az a kérdés, hogy boldogabbak lesznek-e hazánk polgárai, „megy-é előre majdan fajzatom”?
A magyar közbeszédre és vitakultúránkra vonatkozóan arra a kérdésre, hogy ki nyerte az EU költségvetés-vétó kormányelrántós játékot, a helyes válasz az, hogy többféle helyes válasz létezik.
Ezzel nem a jól ismert „egyrészt-másrészt” felelősséghárítás mögé bújok. Azért mondom azt, hogy többféle helyes válasz létezik, mert erre a kérdésre többféle létezik, ez ugyanis megközelítés függő. Aki számára az már győzelem, hogy Orbán Viktor egy morzsányi alkura is rá tudta venni az EU nevű monstrumot, ő nevezheti győztesnek Orbánt. Aki számára az a győzelem, hogy létezik jogállami kritériumrendszer, amiről korábban a magyar miniszterelnök hallani sem akart, most meg tudomásul veszi, ő is okkal ünnepel. Aki pedig Merkelt látta győztesnek, mert kettévágta a gordiuszi csomót, ez is racionális. És még ezek a válaszok is variálhatók, csak példákat soroltam.
Az a lényeges kérdés ezzel szemben, hogy a magyar és az európai polgárok győztek-e. De ahhoz, hogy egy ilyen fajsúlyos kérdésre érdemben válaszoljunk, kötelességünk megvallani saját elfogultságainkat, mert különben csak visszasüllyedünk a sport vagy szekértábor logikába. Abba a logikába, amelynek a lényege az, hogy ki győzött. Mert hiába győzött Orbán, hiába győzött az ellenzék, vagy hiába Merkel, ha a magyar és az Unió többi polgára rajta vesztett.
A politikának ugyanis egy olyan csapatjátéknak kell lennie, amelynek a végén mindkét csapatnak győztesen kellene távoznia a pályáról. Akkor játszottak a játékosok jól. De ez persze szürreális, ha a futballszurkoló-szekértábor mentalitás szerint gondolkodunk. Ezért kell levenni a stoplis cipőt, ha a közéleti kérdések talajára érünk. Lehet bármelyikünk Fradi- vagy UTE-, Fidesz- vagy DK-, esetleg saját maga szurkolója, de ha felcsendül a Himnusz, akkor a fradista és az UTE-s együtt énekel. Nem kell mindig együtt énekelni, de tudni kell együtt énekelni! Emlékeztetni kell folyton magunkat arra, hogy ha most ki is kaparnám legszívesebben a másik szemét, a nap végén képesnek kell lennem majd közösen énekelni a Himnuszt.
A szekértábor-logika ellen az tesz, aki képes elfelejteni, hogy vannak szekértáborok.