Ander Balázs: Ha a korszakváltás pontjait nem tudjuk megvalósítani, küldjetek el minket a fenébe

Ander Balázs: Ha a korszakváltás pontjait nem tudjuk megvalósítani, küldjetek el minket a fenébe

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

 

Azt mondják, eleddig három igazán nagy nárcisztikus trauma ütött sebet az emberiség egoján. Az első tőrdöfést még a lengyel Kopernikusz követte el a 16. században a napközpontú, heliocentrikus világképpel. A teremtett világ csillagászati centrumából való kiesésünk, az, hogy szeretett(?) sárgolyónk mégsem az univerzum közepe, számos rusnya repedést okozott fajunk gondosan kimunkált önképén. Mondani sem kell, hogy a darwini evolúciós elmélet talán még nagyobb K.O.-t vitt be az állatvilágból kiemelkedő, egyébiránt az Úr által a saját maga hasonlatosságára formált – khm… kissé talán nárcisztikus - embernek. Minderre pedig még egy kulturális atombombát is dobott Freud mélylélektani irányzata. Teljesen nyilvánvaló, milyen roppant nyugtalanító volt azzal szembesülni, hogy „az én nem úr a saját házában”, s a racionális lényként kezelt homo sapiens bizony néhanapján messze nem az észszerűségéről híres, és olyan sötét ösztöntörekvések vezérlik, amelyeket jobb a tudattalan feneketlen kútjának mélyére száműzni.

Ez a három nárcisztikus csapás fundamentumában rendítette meg gondolkodásunk addigi pilléreit. Pesszimistább filoszok szerint mindez elég is volt ahhoz, hogy az ilyenformán talaj- és értelemvesztett ember létszorongása meghatározó élményévé váljon a modern korszellemnek. Hiába, no. Küzdelmek, krízisekkel való sikeres megküzdés által fejlődik a személyiség. De kétségkívül nehéz felnőni. Egyénnek, emberiségnek. Meg még a pártoknak is.

Nos, ha az efféle felfedezések ilyen megrázkódtatásokat voltak képesek okozni az egyetemes psziché számára, akkor vajon mi a helyzet a szerencsétlenebb fejlődési pályaívet leíró, sorozatos politikai kataklizmákat és társadalmi-gazdasági kollapszusokat elszenvedő országok önképével?Egy kis népirtás emitt, egy kis nyomort hozó gazdasági sokk amott. Hogy a kibeszéletlen traumáktól és felzaklató frusztációktól terhes történelem sorozatos kártételeinek iszonyatos hatását miként tudtuk mondjuk mi, magyarok megemészteni, azzal kapcsolatban komoly kételyek merülhetnek fel. Van-e azon mit csodálkozni, ha talaj- és értelemvesztett nációnk létszorongása meghatározó élményévé vált a nem kicsit, hanem nagyon elcseszett huszadik századunknak? És ami még főbb kérdés, meg lehet-e reparálni mindezt?

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel…” - szól Surányi Miklós regényében a legnagyobb magyar szájába adott, önálló életre kelt idézet. Hallhattuk és olvashattuk eleget ezt a szentenciát, mint a bírált politikai berendezkedés rendíthetetlennek tűnő jellegére adott magyarázatot. Mind a szoclibek nyolc, mind pedig a NERsevik rendszer tizenegy éve alatt. A Széchenyinek tulajdonított mondat egyfajta pártfüggetlen ultima ratioként kezdett funkcionálni, mert a maga módján ugyan, de képes volt megválaszolni azt a rejtvényt, amely úgy szól, hogy mégis miként tűrheti ezt vagy azt a disznóságot a nemzet…

Az éppen kisebbségben/ellenzékben lévő tömbhöz tartozó egynémelyek arisztokratikusnak szánt sommás ítélete, a „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel…” szövege durván leegyszerűsít, ennél fogva pedig igaztalan, s árokásáson kívül másra nem is igen jó. „Én és a csapatom jók vagyunk, de a többi (orbánista, gyurcsányista, „lyobbikos”) viszont birka” – hogy durvább jelzőt most ne idézzünk. „Ők nem is érdemelnek mást. Miattuk tartunk itt…”

De a kérdést, hogy nyomorúságos sorsuk ellenére akkor miért tapsikolnak – ráadásul megannyiszor tényleg önfeledt lelkesültséggel - oly sokan életük aktuális megnyomorítóinak, mégis meg kellene válaszolni. Miként ezzel összefüggésben azt is, hogy

miért hiányzik a szekértáborokon, a törzsi logikán felülemelkedni képes, és ha kell, akkor a preferált politikai tömb számonkérésének polgári öntudata-igénye is.

Lehet, a Stockholm-szindróma pszichoanalitikai alapjaiban rejlő magyarázat segít rávilágítani a jelenség lényegére. Ha az agresszor kezében van az életünk, akkor azonosulni fogunk vele. Szeretni fogjuk az ilyen-olyan színű Nagy Testvért, hiszen nem marad más énvédő mechanizmus számunkra. Márpedig az arcot, az önképet meg kell óvni. És ha már a micsoda rosszabbik végére sodort minket az élet, akkor legalább magunkat hadd csapjuk be azzal, hogy valójában mi is a győztesek csapatához tartozunk. Mindennek - egyéni és társadalmi szinten is - csak rendkívüli integritással lehetne ellenállni, de hol vagyunk attól…?

Öntudatos, a közélet ügyei iránt felelősséget érző, anyagi függetlenséggel, valamint releváns tudással rendelkező széles polgári bázis nélkül hogyan is lehetne hatékony bárminemű ellenállás? Itt ne rögvest lángoló barikádokra asszociáljunk. Ellenállás címszó alatt egyelőre elég lenne egy olyasféle össztársadalmi szolidaritás is, amely eredményeképpen nem néhány ezren demonstrálgatunk a rabszolgatörvény ellen, hanem egy sokszázezres tömeg méltóságteljes „Nem”-je reszketteti meg az Országgyűlés ablakait.

Ehhez persze polgári mentalitás kellene, mert ne feledjük, a kiegyezést sem a puszták népe kényszerítette ki.

S puszták népe alatt nyilván ne a füves síkságok büszke lovas harcosaira, hanem az uradalmak jogfosztott, kiszolgáltatott illyési cselédjeire gondoljunk. Márpedig az anómiás állapotba dermedt, összetartó lokális közösségeket és erős civil szervezeteket nélkülöző modernkori magyar ugaron ugyanúgy a 20-21. századi Döbrögik kezében van a sérülékeny magyar társadalom „ne szólj szám, nem fáj fejem” gerincrothasztó elvére szocializált embertömegeinek élete és egzisztenciája, mint száz esztendővel ezelőtt. Meglepő-e hát, hogy tanult tehetetlenségbe süppedtünk, mert keletről és nyugatról, meg bizony belülről is szépen belénk verték, hogy nix ugribugri, mert abból csak baj lesz. Talán nem véletlenül szavazott inkább a lábával sok százezer - állampolgári, nem pedig alattvalói létre vágyó - honfitársunk, hogy valahol másutt valósítsa meg a három szoba meg négy kerék vágyálmát.

Mitagadás, a történelmi balsors bőkezűen mérte az újabb és újabb önképroncsoló csapásokat a magyar nép-nemzet-társadalom – tessék választani – nyakába. Ne menjünk vissza a tatárjárásig vagy Mohácsig. Elég, ha csak Trianonra, a II. világháborúra, ’56-ra, valamint a rendszerváltás és az elmúlt 30 év minden mocskára-hazugságára gondolunk… Messze nem egy sikertörténet. Gondolhatja-e bárki józan ésszel, hogy mindezt ki lehet bírni józan ésszel? Ennyi nárcisztikus sérülés a nemzet egoján tektonikus átrendeződést képes véghezvinni annak kollektív tudattalanjában. Ismeretes, az egyén esetében a kollektív tudattalant tekintjük a psziché legerőteljesebb részének. Ez az a megfoghatatlan, de kétségkívül létező „hely”, ami az evolúciós folyamat ősi emlékeinek pszichés üledékét őrizve, valamiféle tárházként funkcionálva sokféle tapasztalást – jót és rosszat is - magába rejthet. Bízvást tarthatjuk a magyar nemzet kollektív tudattalanját is hasonló tárháznak. Hogy oda az idők során – különös tekintettel a huszadik századra - miféle traumatikus tartalmak kerültek, arra már történt utalás. Hurcoljuk magunkkal a másoktól szerzett vagy magunknak okozott elgennyedt sebeket. Itt vannak velünk, és rányomják sajgó bélyegük a mindennapjainkra. Ezt elfogadni ugyan nem kell, de meglepődni sem érdemes azon, hogy a honi légkört, a politikai közbeszédet a legrosszabb polgárháborús gyűlölködést idéző patologikus agresszió füstölgi tele. Mostanra túl sok lett a feltorlódott negatívum a nemzet kollektív tudattalanjában. Több nem fér bele, mert túlcsordul. Éppen ezért óriási a felelősség.

Hölgyek és urak, itt az ellenzéki oldalon! Ezt többször nem lehet elcseszni, elszabotálni, kisiklatni. Ezt a társadalmat többet nem szabad átvágni.

Mert vagy belepusztul, vagy iszonyatos robbanás lesz a vége, ugyanis újabb hitvány szemétséget, aljas hazugságot és mocskos árulást már nem lesz képes elviselni.

Szóval nem csupán az ellopott közpénzt, de a módszeresen elsikkasztott társadalmi tőkét is vissza kell adni ennek az országnak.

Kedves Magyar Polgárok!

Ha a korszakváltás 13, illetve 6 pontját nem tudjuk megvalósítani, akkor ti pedig küldjetek el minket a fészkes fenébe. Nagy polgári öntudattal, és még nagyobb határozottsággal.

De tényleg. Meg fogjuk érdemelni. Mert ti viszont végre megérdemelnétek egy független, élhető és büszke Magyarországot! Ahol az urak, ott, a T. Házban valóban minden jószándékú magyart képviselni és szolgálni akarnának. Ideje lenne már!

 

A szerző országgyűlési képviselő, a Jobbik alelnöke