Gyöngyösi Márton a vakcinapolitikáról: újabb elbaltázott esély, vagy egy lassan beérő folyamat újabb eleme?

Gyöngyösi Márton
Koszticsák Szilárd/MTI

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Történelme során sokszor érte kritika azért az Európai Uniót, mert minden szép szó ellenére nehezen tudott együtt mozdulni, és még nehezebben tudott valódi cselekvést felmutatni olyan helyzetekben, amikor igenis meglett volna a helye és a jelentősége egy egységes európai fellépésnek. Talán megkockáztathatjuk, hogy az európai közösség ötlete létrejöttekor még túlságosan előremutató volt. „Be kellett érnie”, az európai országoknak pedig mintegy szükségük volt arra, hogy szembesüljenek azzal: egyre több olyan súlyú probléma van, amelyet csak közösen tudunk megoldani.

A tavaly elkezdődő lezárások okozta gazdasági nehézségek leküzdésének kérdése azonban minden eddiginél hangsúlyosabban szegezte neki Európa országainak a kérdést: képesek-e belátni azt, hogy csak a szolidaritásra építve, együttes erővel lesznek képesek leküzdeni a válságot?

Európa pedig, ha kicsit nehezen is, ha kicsit habozva is, de élt a lehetőséggel, és a gazdasági mentőcsomag elfogadásával megmutatta, hogy a közösség nem csak a politikai jelszavak szintjén létezik, de valóban képes kézzelfogható közös eredményeket felmutatni.

Ugyanez a kérdés fogalmazódott meg a járvány egészségügyi kezelésének frontján is: lesz-e koordináció és szolidaritás a vakcinák elosztása terén? Nyilvánvaló ugyanis, hogy Európa országai külön-külön népességük és politikai, gazdasági súlyuk szerint merőben más feltételekkel tárgyalhatnának csak a vakcinák beszerzéséről. Ám ha valóban szeretnénk magunk mögött hagyni ezt a nehéz időszakot, akkor az is nyilvánvaló, hogy Európában nem lehetnek „fekete lyukak”, nem fordulhat elő az, hogy egyes országok lakói könnyedén hozzájuthatnak a vakcinához, mások pedig sehogyan sem.

Ez szembemenne mind az európai szolidaritás eszméjével, mind pedig a racionális, a gazdaságot és a politikai stabilitást előtérbe helyező gondolkodással.

Az Európai Bizottság vállalása, hogy letárgyalja és a huszonhét tagállam között koordinálja a vakcinák beszerzését és szétosztását, éppen ezért történelmi jelentőségűnek is tekinthető volt. A Bizottság ugyanis két legyet üthetett egy csapásra: megmutathatta volna Európa egységét, ahol nem számít az, hogy valaki egy kicsi, vagy egy nagy tagállam polgára; egyúttal pedig megvédhette volna 450 millió európai ember egészségét.

Hogy a „nagy terv” sikerült-e, arról most megoszlanak a vélemények. Az Európai Bizottság szervezőmunkája ugyanis távolról sem nevezhető tökéletesnek. Sajnos továbbra sem sikerült szakítani az európai projekt egyik visszatérő, óriási hibájával: a transzparencia hiányával. Ursula von der Leyen és csapatának munkája nem volt sem átlátható, sem ellenőrizhető, ez pedig egyértelműen súlyosbító körülmény akkor, amikor még az eredmény sem éppen meggyőző. Az Európai Unió ugyanis lemaradt: mindeddig csak a lakosság három százalékát sikerült beoltani, ami borzasztóan kevés, miközben az európai emberek a lezárásokat illetően (teljesen érthető módon) eljutottak tűrőképességük végső határaira.

Emellett ahelyett, hogy Európa az egységből és a szolidaritásból adott volna leckét, átláthatatlanságával és teketóriázásával ismét a populisták malmára hajtotta a vizet: elég egy pillantást vetni Orbán Viktorra, aki újabb lapot kapott a kezébe ahhoz, hogy Magyarországot Oroszországhoz és Kínához közelítse Európa ellenében.

De megemlíthetnénk akár az Ír-sziget ügyét, ahol a vakcinák kivitelének korlátozásával kvázi sikerült visszaállítani azt a határt, amelynek visszaállítását három éve próbáljuk elkerülni. Arra pedig már szót se vesztegessünk, hogy miközben Kína és Oroszország eszköztárába a vakcinadiplomácia is bekerült, Európa aligha lesz a „covax” bajnoka, ha még a saját lakosságát sem tudja beoltani. Ha innen nézzük, akkor az európai vakcinabeszerzés teljes kudarcnak is tűnhet.

Hogy miért nem az mégsem? Egyszerűen azért, mert ha az Európai Bizottság nem vállalja magára a feladatot, a helyzet még rosszabb is lehetne, és az európai országok közötti törésvonalak még élesebben jelenhetnének meg. A poharunk tehát félig teli és félig üres. Hogy ki hogyan értékeli mindezt, az egy szubjektív kérdés.

Ugyanakkor mindazoknak, akik Európát nem csak jobb híján tekintik lehetőségnek, és nem egy időnként recsegő-ropogó, nehézkes politikai szervezetet, hanem egy a világ kihívásaira választ adni képes, a tagjai erejét megsokszorozó dinamikus közösséget szeretnének látni, azoknak bizony le kell vonniuk a megfelelő konzekvenciákat és fel kell tenniük azt a kényelmetlen kérdést is, hogy ki a felelős a mostani felemás eredményért? Csak így léphetünk tovább.