Hogyan alakulhat az ellenzéki összefogás sikeressége?

Ellenzéki pártvezetők
Ellenzéki pártvezetők
Forrás: Facebook

Az immár tíz éve érvényben lévő választójogi törvényt elnézve könnyen juthat akár egy borúlátóbb választó is arra a következtetésre, hogy a magyar kormányváltást szorgalmazó pártok 2022-es választási esélyességét jelentősen növelheti a közelmúltban formálisan is megvalósult ellenzéki pártszövetség.

Az egyfordulóssá egyszerűsített rendszer „vagy-vagy” típusú képletének szükségszerűsége, a korábbi évek tapasztalatai, valamint egyes nemzetközi mintázatok is alátámasztani látszanak ezt a feltételezést. Emellett már több közvélemény-kutató is szoros eredményt jelez előre. A kérdés az, hogy ezzel a közös kooperációval mennyire lesznek valóban ütőképesek a leginkább a számukra kedvezőtlen választási rendszerben? 

Értelemszerűen származhat előny és hátrány is abból, hogy az ellenzéki pártok együtt indulnak az országos listán. Bár a választási matematika az összeadás műveleténél rendszerint bonyolultabb, de egyre többen gondolhatják azt, hogy mind a 2014-es, mind a 2018-as országgyűlési választás tanulsága az ellenzéki pártok szempontjából az volt:

a kormányváltás egyenként nem megy.

Emlékezetes, hogy újabban vita tárgyát már nem az képezte – politológusi megközelítésekben sem – ebben a kérdésben, hogy a 106 egyéni választókerületben "egy az egy ellen" felállásban szükséges az ellenzéknek a kormánypárti jelöltekkel szemben kiállni, hanem az, hogy mit kezdjenek az országos lista kérdésével. 

Fej fej mellett a kormány és az ellenzék támogatottsága, erősödött a Jobbik

Friss felméréssel jelentkezett a Závecz Research, amelyből kiderült, a Fidesz-tábor csökkenése megállt, augusztus és december között 36-ról 30 százalékra esett támogatottsága, most 31 százalékon áll. Az ellenzéki pártok közül a Demokratikus Koalíciónak van a legtöbb híve (10 százalék), a pártrangsor 3. helyén álló Jobbiknak az év végi 7 helyett már 9 százalékos a támogatottsága.

Ismeretes, az együttműködés módjáról is alapvetően kétféle elképzelés látott napvilágot az elmúlt pár évben. Az egyik verzió szerint a régóta bevett, úgynevezett "óbaloldali" pártok és politikusok, és az újabb, a centrumhoz immár közelebb álló pártok hoznának létre egy-egy önálló politikai pólust, pártcsoportosulást, s ezzel az elvi-ideológiai kérdések könnyebben összeegyeztethetővé válhatnak. Sőt, a kormánykritikus érzelmű választók is nyugodtabb szívvel tudnának voksolni a preferenciáiknak megfelelően, ugyanakkor a későbbi technikai koalíció eshetősége is adott maradhatna. Ráadásul más, parlamenten kívüli pártok bevonódása is markánsabban lenne ösztönözve. De ez például olyan kockázatot is rejthet magában, hogy olyan sok párt tömörülne mind a két ellenzéki szövetségben, hogy később jó eséllyel semmilyen közös minimumban nem tudnának megállapodni. 

Ezzel szemben tört utat magának végül a másik opció, ami a teljes paletta országos szintű együttműködését jelenti. Ez utóbbi történt meg december 20-án, amikor az ellenzék hat pártja (Jobbik, Momentum, LMP, MSZP, Párbeszéd, DK) és azok vezetői egy 13 pontos alapvetés bemutatása mellett formálisan is megegyeztek egymással. Pedig aligha kell hosszasan taglalni, hogy mára egyébként mennyire csekély lett az átjárhatóság az eltérő színezetű szavazótáborok között. Ennek a rendkívül sokszínű világnézeti kavalkádnak a sajátos fúziója ezért is példa nélküli politikai lépés az elmúlt 30 év hazai pártpolitikájában. Korábban ugyan előfordultak többször is koalíciókötések, de jellemzően csak az adott politikai blokkon, oldalon belül. 

Pártpreferencia a teljes népesség körében
Forrás: Kozvelemenykutatok.hu

Érdemes azonban röviden nemzetközi vizekre is kitekinteni. Vajon másutt is ennyire véresen komoly, folyamatosan fennálló ideológiai harcok uralkodnak, ami a rendhagyó összetételű politikai szövetségeket is szinte elképzelhetetlenné teheti? Valójában volt már ilyenre példa, nem is kell túl messzire menni, hiszen a térségünk hasonló történelmi-politikai fejlődésű államaiban élő lengyelek, csehek, vagy a szlovákok esete remekül mutatja, hogy a politikában egészen meglepő pártszövetségek is születhetnek. Számos alkalommal kormányt alakítottak, akár a teljes ciklus végigvitelével. Lássuk röviden az utóbbi időszak parlamenti választásait az említett kelet-közép-európai nemzetek esetében:

Lengyelországban 2007-től kezdve két cikluson keresztül a liberális-konzervatív Polgári Platform és a kereszténydemokrata Lengyel Néppárt koalíciója kormányzott, 2014-ig Donald Tusk miniszterelnökkel. A rendszerváltás óta csupán 2015-ben volt az első alkalom, amikor csak egy lengyel párt, a konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) bármiféle koalíciós partner nélkül, önállóan kezdhette el a kormányzását. A legutóbbi, 2019-es lengyel országgyűlési választásokon ismét a PiS győzött. 

A 2013-as csehországi választások eredményeképp a legtöbb mandátumot szerző européer és szocdem Cseh Szociáldemokrata Párt, a centrista ANO 2011 és a Keresztény és Demokrata Unió – Csehszlovák Néppárt együttműködéséből alakult meg a hárompárti Sobotka-kormány. A 2017-es cseh választást már az Andrej Babiš által létrehozott és vezetett ANO 2011 nyerte meg, viszont csak hosszú hónapok után stabilizálódott a kormányalakítással kapcsolatos helyzet, így lett az ANO koalíciós partnere a Szociáldemokrata Párt. Kényszerből a Cseh Kommunista Párté lett a külső támogató szerep. 

2016-ban a szlovák választást az addig egyedül kormányzó Irány – Szociáldemokrácia nyerte Robert Fico vezetésével, de a megfelelő számú mandátum eléréséhez koalícióra lépett a Szlovák Nemzeti Párttal, a magyar-szlovák megbékélést szorgalmazó Most–Híddal és a Hálóval, más néven Szlovák Konzervatív Párttal. A korrupciógyanús ügyekbe bonyolódott kormányfő azonban két év után lemondásra kényszerült. A tavalyi szlovákiai választás befutója a jobboldali, korrupció-ellenes Egyszerű Emberek és Független Személyiségek nevű formáció lett és így a Matovič-kormány többségét teszi ki. Koalíciós társai a nacionalista Család Vagyunk, a klasszikus liberális Szabadság és Szolidaritás, és a jobboldali-liberális Az Emberekért pártok lettek, ezzel életre hívva egy egészen sokszereplős együttműködést. 

Noha a régióbeli országok példái az érintettek számára egyfajta bizakodásra is adhatnak okot, de meg kell említeni, hogy számos rizikófaktor nehezítheti a hazai összefogás sikerességét, már a kampány alatt is. Például elképzelhető, hogy az ellenzéki konglomerátum a kiábrándult, bizonytalan szavazókat nem fogja tudni a kívánt mértékben megszólítani. Noha az ő választói csoportjuk részvételi aránya viszonylag alacsony szokott lenni, de magas, vagy akár rekord részvétel esetén azonban a mérleg nyelve is lehetnek. Emellett nélkülözhetetlen, hogy az egyes pártoknak

meg kell alkotniuk egy meggyőző választási, vagy kormányprogramot, hogy demonstrálják, hiteles és megvalósítható alternatívát nyújtanak és ennek mentén képesek együtt dolgozni.

Nem utolsósorban pedig a közös miniszterelnök-jelölt személye is erősen megosztó téma a választói megítélés szempontjából. Ám – az egyéni jelöltek mellett – ennek eldöntését célozza az egyes demokratikus országokban már bevett, s immár a 2019-es önkormányzati választások alkalmával Magyarországon is kipróbált előválasztás gyakorlata, amelyre még idén őszig kerülhet sor, legalábbis az ellenzéki szereplők ígéretei szerint. 

Jogos és talán a legégetőbb alapkérdés az lehet, hogy vajon az ellenzék összefogása elég hatékony lépésnek bizonyulhat-e a megcélozni kívánt, főként a biztos szavazók ellenzéki csoportjainak egybekovácsolására? Ezt majd az idő fogja eldönteni.