Hova álljanak az eurót akaró hazaszerető magyarok?

Euró
pixabay.com

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Schiffer András szerint hazaáruló, legalábbis kifogásolhatóan szereti a hazáját az, aki euróra cserélné a szépen pengő forintot. Balogh Gábor pedig arra biztat minket, hogy se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar, pontosabban se nem nyugat, se nem kelet, válasszuk a józan ész keskeny ká-európai útját. Áldilemmának tartom ezt a kérdést, mintha nem vált volna már rég el, hogy hova is tartozunk.

Létezik a magyar közgondolkodásban a XX. század dereka óta egy vágyálom a középutasságról. A közép egy jól csengő és soha el nem kopó brand. Aranyból van már Horatius óta. Tőkesúly. Útbaigazít. Viszonyítási pont. Akikben nem harapózott el a félelemből vagy sérelmekből táplálkozó gyűlölet, hanem uralni tudják saját indulataikat, a másokkal szembeni fenntartásaik pedig nem csapnak át kóros bizalmatlanságba, azok számára a közép a politikai éden. Mindezt nem iróniából írom, mert nekem is az. A politikai édennek, mint minden politikai álomnak azonban súlyos korlátai vannak gyarló emberi mindennapjainkban, a történelemben.

Elüthetném ezt az álmodozást a középről annyival is, hogy hát mit keresitek az élőt a holtak közt, a közép az a kereszténydemokrácia. A politikai korrektség jegyében ráadásul – amit bűnül rónak fel neki sokan – így is szereti már középdemokráciának nevezni magát. Amit Németh László a ’40-es években a harmadik útról megfogalmazott, az valóban erősen egybecsengett az akkoriban születő magyar kereszténydemokrata mozgalommal, Barankovics Istvánék politika filozófiájával.

A szélsőséges ideológiák harcán megütközve, ösztönszerűen menekülne az ember középre, ahogy arról a jól ismert, „hova álljanak a belgák” vicce is szól. Attól azonban, hogy ki tudom mondani, hogy két út között keressünk egy harmadikat, amit elnevezek középnek és elnevezek értelemszerűen harmadik útnak, az még ettől nem biztos, hogy létezik, és nem biztos járható. Azt is ki tudom mondani, hogy négyszögletű kerekerdő, de látni nem láttunk még ilyen fás képződményt, és soha nem is fogunk. A politikai paletta többi szereplője például értelemszerűen nem középre helyezi a kereszténydemokráciát, hanem annak saját kulturális beágyazottságából fakadóan vagy jobbra vagy balra. A magyar barankovicsi kereszténydemokrácia a baloldalon foglalt helyet, de a nyugati modern elinduló kereszténydemokrata pártok nagyrészt országaik politikai felosztásában jobboldalon mozogtak. Ahogy azóta is.

A magyar harmadikutasság nemcsak az ideológiák harcában keresett volna és keresne egy modusvivendit, hanem a politikai-hatalmi érdekszférák között is. Ahogy azt szintén Németh László kiáltásában megfogalmazta: „tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?” Erre a reálpolitikai válasz a történelem pillanatainak 99 %-ában az, hogy nem. Nem lehetne. Az angolok és a hollandok is igényt tartanak arra az Új-Guinea-ra, és ha csak valami különleges természeti adottság, kegyelmi történelmi pillanat, amely elvonja a hatalmak figyelmét, vagy valami értékes nemzeti-kulturális képesség, termék, amelytől a hatalmak is függnek, nincs a pápuák kezében, akkor vagy erre, vagy arra forgatniuk kell országuk kormányrúdját.

Ez azonban nem mindig csapás. Ahogy a függetlenség a magyar történelmi önképben értékké vált, jelen van bennünk azonban kezdetektől egy másik vágy is, a valahová tartozás. Egyedi nyelvünk, a keresztény világot is új színnel gazdagító sajátos magyar vallásosság, és a homályos genetikai rokoni kapcsolataink magányossá tettek bennünket a Kárpátok völgyébe zárva.

Évszázadokkal korábban a földünk politikai hatalmai még nem folytak annyira egybe egymással, ahogy mára már szétválaszthatatlanul összekapcsolódtunk, amire a koronavírus válság húsbavágó bizonyítékot adott. De Európában már évszázadokkal korábban is összefonódtunk egymással, mint mára a világ, akkor is, ha az Európai Unióra ilyen sokáig kellett várni. Nem az Európai Unió tagságunk miatt tartozunk ugyanis Európához, hanem mióta ideérkeztünk. Az uniós tagságunk azt adta és adja csak meg, hogy a lehető legnagyobb beleszólásunk legyen saját sorsunkba, ezzel együtt védelmet is kapva, biztonságpolitikai és gazdasági értelemben egyaránt. Az Európai Unió akkor is ugyanekkora hatással volna ránk, ha kívül lennénk, csak nekünk lenne rá sokkal kisebb ráhatásunk, és sokkal kiszolgáltatottabbak lennénk más hatalmaknak, elsősorban az orosz medvének.

Ugyanez igaz az euróra is. Illúzió azt gondolni, hogy ha nem vagyunk euróövezeti ország, akkor az euróövezet eseményei semmilyen hatást nem gyakorolnak ránk. Annak felíveléséből és kríziseiből is részesülünk jócskán. Ráhatásunk viszont forinttal a kezünkben csekély. A forint érték, történelmi mementó, identitásunk része, mi azonban nem a forint vagyunk. Az identitásunkat nem azonosíthatjuk időleges történelmi tüneményekkel, akármennyire is megszerettük, megszoktuk. Nem leszünk kevésbé magyarok, ha euróval fogunk fizetni, és nem forinttal. Elég nagy baj lenne az, ha ez befolyásolná magyarságunk mértékét. Arról nem is beszélve, ahogy az euró mellett érvelve Soós Károly Attila példaként hozza, a fizetőeszközök éppen a kultúrák és nemzetek közti kapcsolat lebonyolítására jöttek létre, nem abból a célból tehát, hogy otthon a házi oltárunkon magunkra csodálkozzunk benne.

Igen, vannak gazdaságpolitikai kockázatai annak, ha egy fejlődő gazdaság egy fejlett gazdaságok által dominált fizetőeszközre cseréli a sajátját, ezek a kockázatokat azonban Schiffer András messze túlértékeli, miközben előnyeinek nem ad hangot. Igen, idilli volna a szélsőségek között megtalálni a józan ész Balogh Gábor által keresett útját, de a Nyugat és a Kelet élesen elkülönülő, választható valóságként csak a gondolatainkban létezik. A földrajzi Nyugat és Kelet országaiban egyaránt keresik a közepet a jóakaratú emberek, nekünk csak az az egyetlen dolgunk van, hogy segítsük ezt a munkát. A járványgörbéhez hasonlóan laposítsuk az íveket, szélesítsük a közepet, hogy minél többeket magába foglaljon.