Kire szavazna Jézus?

templom, március 15.,
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 173. évfordulóján tartott istentisztelet résztvevői az erdélyi Körösfő református templomában 2021. március 15-én.
MTI/Kiss Gábor

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Komoly lelki munka, egyfajta lelki hegymászás volt végigolvasnom azt a roppant terjedelmű interjút, amelyet Nagy József Eperjes Károllyal készített. Hazaárulónak csak kicsit kellene éreznem magam miatta, kereszténységemet viszont egészében megkérdőjelezi benne a művész úr. Azzal együtt, hogy ámulva olvastam, és megérintett vallomása Istenről, élményeiről, küzdelmeiről. Eltaláltak azok a szavai is azonban, amelyek megannyi jégszilánkként szaladtak felém pártpolitikáról, a fokozódó nemzetközi helyzetben a háttérhatalommal vívott küzdelemről, és pár zavarba ejtő történelmi „tényről”.

Csábító ilyenkor azzal a kérdéssel kezdeni a bíbelődést, hogy most akkor kinek is van igaza?

Orbán Viktor tényleg egy szent, és nekem már készül az üst a pokolban, vagy ő mégis az ördög, és Eperjes Károlynak gyűjtögetik a rőzsét odalent. De kit érdekel Orbán Viktor? Ő egy politikus, egy honfitársam, egy ember. Sem nem az ördög, sem nem egy angyal. Igen, mi katolikusok avatunk szentté embereket, de a közvélekedéssel ellentétben még ezzel sem azt mondjuk ki, hogy az illető bűntelen lett volna. Eperjes Károly szemében lehetek-e Krisztus őszinte követője akkor, ha én ezt az úriembert mégsem tartom különösebben egy erényes államférfinak? Nemcsak a (szín)művész véleménye érdekel, bár becsülöm őt, de tudom azt is, hogy sok őszinte hívő ugyanazt gondolja és ugyanúgy viszonyul a miniszterelnökhöz, mint ő, és én nem akarom velük megtagadni a közösséget csak azért, mert más a politikai véleményünk. Vajon ők meg akarják velem? Szomorú, ha igen, de hátha mégse.

Mindketten lehetünk jó hazafik és őszinte keresztények attól, hogy számos kérdésről teljesen mást mondanánk. Több történelmi kérdésben egy nem konzervatívabb polgár mást lát igazságnak, mint látok én, és sok eszmetársam. De ez nem jelenti azt, hogy akkor mi vagy ők kevésbé jó hazafiak vagy őszinte keresztények. Más tényekből is juthatok ugyanarra a következtetésre. Lássunk pár állítást, amit az Eperjes-interjúból határozottan vitatok.

A Szent Korona például nem ezeréves. Jelen formájában biztos, hogy nem volt Szent István kezében. A Szent Korona nem bír semmilyen spirituális erővel.

Ez viszont nem befolyásolja azt a meggyőződésemet, hogy a Szent Korona még az államiságunkon is túlmutató fontos szimbólum, egybefogja mindazt, amit Magyarország valaha is jelentett és jelenteni fog, és valóban, hitünk szerint Isten kezébe tartozásunkra emlékeztet bennünket folyamatosan. Széchenyi István öngyilkos lett, ami semmit nem von le nagyságából és tisztaságából. Pio atyának nem volt látomása Magyarországról, amiben megjövendölte volna, hogy mint kalitkából szabaduló fényes madár, világraszóló kincset bízott ránk az Úr, ettől függetlenül világraszóló kincset bízott ránk az Úr – de egyszersmind az összes többi nemzetre is.

Na de mégis mi a helyzet Orbán Viktorral? Elférünk-e mi együtt az egyházban, akik Szent István nyomdokaiban lépdelőnek tartják a mai miniszterelnököt és azok, akik szerint csúfot űz Magyarország legszebb eszményeiből? El kell, hogy férjünk, mert ott vagyunk benne! Nemcsak az egyháznak, hanem magyarságunknak is el kell bírnia ezt a különbséget. Tudatában vagyunk-e ennek? Képesek vagyunk-e megengedni a másiknak, hogy másként gondolkodik, és roppantul fontosnak hitt igazságainkról képesek vagyunk-e feltételezni, hogy talán mégis is inkább mellékesek?

Egy hívőnek talán még nehezebb ezt feltételezni, mert a hitben nincs egyrészt-másrészt, mert Istenben sincs egyrészt-másrészt. Nincsen? Merész gondolat, de egyre többet tűnődöm azon, vajon tévedhet-e az Úr. Ha azt mondjuk, hogy az Örökkévaló tévedhet, mindjárt lényünk mélye rendül meg, mert jaj, mi lesz akkor biztos pont az életünkben, és mi vajon nem vagyunk-e tévedések az Ő palettáján? De az Örökkévaló tévedhetősége nem arról szól, hogy az igazán fontos dolgokat illetően lenne tévedhető, az tényleg képtelenség. A szeretetében nem téved soha. De az emberi világ szabad akarattal megáldott labirintusában miért is ne tévedhetne? Emberré lett! Nem volna felszabadító igazság ez? Mert ha Ő tévedhet, mennyivel inkább tévedhetünk mi, és mennyivel kevésbé kellene akkor megítélnünk egymást, akik mind ugyanannyira tévedhetünk és tévedünk is, mint felebarátaink.

Nem a tévedést dicsőítem, de a tévedés szabadságát igen. Szabad tévedni, különben jó döntést sem tudnánk hozni soha. Szabad rossz pártra szavazni, mert utána lesz (kellene, hogy legyen, ugyebár) lehetőség azt felülbírálni, és következő alkalommal másra szavazni majd. Szabad bűnt elkövetni, de nem azért, mert az jó, hanem mert csak ebben a szabadságban tudjuk az erényt választani helyette, ha megerősödtünk a szeretetben és az igazságban.

A házaspár házassága ugyanúgy érvényes, ha politikailag másként gondolkodnak, és lehet működő is, ha vitáikat érett felnőtt módjára tudják lefolytatni. Rácsodálkoznak egymás különbözőségére, és gazdagodnak az eltérő meglátásokkal. Lehetünk egyszerre jó hazafiak fideszesek és ellenzékiek, és lehetünk egyszerre Istenből erőt merítők akkor is, ha Orbánra húzzuk az ikszet vagy ha bárki másra. Nem ez számít ugyanis!

Mit tenne Jézus? – szoktuk kérdezni, amikor útelágazódáshoz érkezünk, és kedves gesztus tőlünk, hogy az Úr bölcsességét keressük. Kire szavazna Jézus? – tehetjük fel ezt a kérdést is,

 és bár már az is jó, ha ezt egyáltalán végiggondoljuk, és megpróbálunk racionális érveket keresni pró és kontra, mert nem vallásos hevületből szavazunk, de a kérdésfelvetés mégis téves. Attól még ugyanis, hogy Jézus szavazna valakire, nem biztos, hogy az a jó döntés, mert a pártpolitika nem üdvtörténeti kérdés. Nincs jó döntés pártpolitikai kérdéseket illetően, ízlés van, érzés van, hangulat van, ami múlékony. Nem is egyedül a mi szavazatunkon múlik az ország sorsa, hanem a közösség közös akaratából születik meg a válasz a kérdésre, amely csak és kizárólag egy időleges válasz. Jó esetben pedig csak négy évre szól, nem az örökkévalóságra.

Van a politikának üdvtörténeti arca, igen, hiszen a politika (elvileg) közösségszolgálat, ami a szeretet legnemesebb formáinak egyike. Így beszélt róla Ferenc pápa is. De az üdvtörténeti kérdés nem arra vonatkozik, hogy melyik pártra szavaz a kedves állampolgár, hanem hogy szereti-e a hazáját, akarja-e szolgálni, kész-e honfitársáért áldozatot hozni? A hétköznapok kis áldozatai tesznek bennünket jó hazafiakká és őszinte keresztényekké, nem egy négy évente behúzott iksz.