Jeszenszky Zsolt és a gyíkemberek

.
Képünk illusztráció.
Fotó: Pixabay

Bár az ellenzéket és a hatalomtól független médiát szereti a kormánypárti tábor keresztényellenességgel vádolni, ritkán olvasok a keresztény világ- és emberképpel annyira ellentétes írást, mint Jeszenszky Zsoltét a Pesti Srácok hasábjain. A publicista arról merengett el, vajon egyes ellenzéki politikusok gyíkemberek-e. Dilemma a számomra, hogy szabad-e komolyan vennem Jeszenszky írását, és érdemes-e reagálni rá. Fontosnak tartom azonban, hogy keresztény hit szempontjából is végigfussunk azokon a felvetéseken, amiket a publicista felsorolt.

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

A hit és a bizonyosság a szorongás lelket őrlő bizonytalanságában születik meg. Soren Kierkegaard és Martin Heidegger filozófusoknál sokat olvashatunk arról, hogy az elme bátor kockázatvállalása és a végességünkkel való szembenézés nélkül nem élhetünk méltó életet, nem lehetünk önmagunk sem. Csak „akárkik” lehetünk, de nem valakik. Másokat más gondolkodók vezettek erősebb ön- és valóságismeretre, én a kegyelmen túl nekik köszönöm a hitem, azért is emeltem ki őket. A tőlük tanult látásmód segít abban, hogy Jeszenszky Zsolt írására érdemben reagálni tudjak. Földönkívüliek kísérleteznek az emberiséggel? című írása bátor abból a szempontból, hogy egy, napi politikai acsarkodásoktól sem mentes felületen súlyos lételméleti kérdéseket feszeget. Az írás azonban hamar visszahanyatlik a napi politikai acsarkodásba, ráadásul annak mély bugyraiba, mert a végére megkérdőjelezi a politikailag másként gondolkodók emberi mivoltát.

Na de kezdjük az írás elején! Jeszenszky Zsolt meghökkentő módon politikai publicisztikáját azzal a kérdésfelvetéssel kezdi, hogy valóság-e az, amit valóságnak észlelünk? Filozófiai példákat sorolva fel nézi végig, miként jelent meg a XX. század második felétől ez a dilemma az emberi eszmélődésben. A két nagy filozófiai iskola közül az analitikusra inkább igaz az, hogy küzd ezzel a kérdéssel. Wittgenstein, aki a két nagy filozófiai iskola határterületén foglalt helyet, és az egyik legnagyobb hatású gondolkodó a huszadik századból, szállóigévé lett mondásával ezt a dilemmát úgy próbálta feloldani, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Ezzel szemben az analitikus filozófusok által kontinentális iskolának csúfolt másikfajta, kevésbé természettudományos gondolkodási mód máshogy viszonyul ehhez a dilemmához. Különösen az egzisztencialista filozófia, amelynek mankói segítséget nyújtanak ahhoz, hogy ezt a megválaszolhatatlannak tűnő dilemmát a fejéről a talpára állítsuk.

Nem arra érdemes ugyanis rákérdezni – tanítják az egzisztencialisták –, hogy mi az, amit észlelünk, igaz-e az észlelésünk, hanem arra, hogy ki az, aki észlel! Ennek a gondolkodásnak a magvait már elhintette René Descartes is a felvilágosodás hajnalán, aki ugyanúgy kételyei tengerében keresett fogódzót. Arra a következtetésre jutott, hogy kételyeire bár nem talál megnyugtató választ, egyben mégis bizonyos: kétkedik. Van valaki, aki kétkedik, és ez a valaki, az ő. A legnagyobb misztérium a világon az ember, maga is egy egész világ – tehetnénk már hozzá a zsidó-keresztény gondolkodástól ihletve.

Nem Jeszenkszy Zsolttal kívántam versenyre kelni, hogy ha ő filozofál cikkében, akkor én hatványozottan, hanem fontosnak tartom megvilágítani a publicista dilemmáit egy másik szemszögből. Jeszenszky cikkében úgy festi fel a Mátrixban megfilmesített hatalmas szorongást, amely szerint akár illúzió is lehet mindaz, amit valóságnak és „holt biztosnak” gondolunk, mint ami egyre népszerűbbé váló vélekedés. Majd eljut ahhoz az egyébként parodisztikusként számon tartott összeesküvés-elmélethez, amely szerint gyíkemberek igazgatják világunkat, akik különböző személyazonosságokat ölthetnek fel anélkül, hogy lelepleződnének. A bennfentesek azonban mégis megsejtik kilétüket véletlenül mindig politikai ellenfeleikben.

Azért én őszintén remélem, hogy ez a fajta szorongás nem ennyire általános a nyugati civilizáció köreiben, mert az nem sok jót sejtet ránk nézve. Az nagyon is örömteli volna, ha hirtelen minden ember egy kis filozófussá válna. Igen, ez nagyon jó volna. De a jó filozófus onnan ismerszik fel, hogy többet kérdez, mint amennyit kijelent. Kérdései azonban nem őrlik fel, mert önmagában nyugvópontra jut.

Lelkiismerete tiszta, teljes életet él, és nincs oka aggodalmaskodnia élete értelmét illetően.

A lelkiismeret kérdését tartom fontosnak kiemelni, mert a valóság valóságosságát megkérdőjelező elméletek elvezethetnek oda, hogy a lelkiismeret is értelmét veszti. Nézzünk csak ezekre az összeesküvés-elméletekre így! Ha gyíkemberek vesznek minket körül, akik ráadásul mindig épp az ellenségeink, hát nem jót teszünk azzal, ha ezeket a gyíkembereket leleplezve megfosztjuk őket emberi méltóságuktól majd minőségüktől? Valaha Belzebubnak neveztük azt, akit nem értettünk, és nem tetszett nekünk, most gyíkembereknek. A kísértés ősi. De ősi rá a válasz is, ami által immunisakká válhatunk rá. Számít-e az, hogy a valóság valóság-e körülöttünk akkor, ha a szívünk tiszta, értéket teremtünk és értékkel gazdagítjuk embertársainkat?

Nem létezhet olyan Jeszenszky Zsolt által felvetett földönkívüliek részéről megalkotott szimuláció, amelyben a szeretet értelmét veszti!

Arra a publicista is eljut cikke végén, hogy mégiscsak jobban járnánk, ha Isten kezében lennénk, nem pedig az általa valószínűbbnek és reálisabbnak titulált elképzelés szerint szuperintelligens, velünk játszadozó földönkívüliekében. Azt nem érti azonban ő és a gyíkemberek létét feltételező többi gondolkodó, hogy az ember egyedisége nem (csak) génjeiben rejlik, hanem gondolkodásában. Ha netalántán létezne olyan, hogy gyíkember, végeredményben ő is csak azzal a nagy dilemmával találná szemben magát, hogy ki ő, és mi az értelme a létének. Aki csak gondolkodni tud, mind erre a kérdésre jut el, legyen az, pikkelyes vagy simabőrű, szuper vagy közepesen intelligens. Keresésünkben pedig mindannyian ugyanarra a felismerésre juthatunk: van Valaki, aki a szívünk mélyén nevünkön szólít bennünket. Szeretteinket és ellenségeinket egyaránt.