Hol van Európa helye a világban? - Gondolatok az EU diplomáciai fiaskói után

európai unió
pixabay.com

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Az elmúlt évszázadok során sok dolog változott meg alapvetően, ám Európa gazdasági és kulturális súlya a világban pár megingástól eltekintve sohasem lehetett vita tárgya. Mégis, kontinensünk soha sem tudott egységes formában domináns politikai erővé válni. Ha pedig az elmúlt pár hónap külpolitikai fiaskóit nézzük, sajnos azt kell látnunk, hogy az Európai Unió még mindig távol van attól, hogy valódi szereplőként lépjen fel a nemzetközi diplomácia színterén. Már ha egyáltalán valóban ez a cél...

Három vezető európai politikus is kínos heteket élhetett át, miután a közösség területén kívülre utazott tárgyalásokat folytatni. Josep Borrell külügyi és biztonságpolitikai főképviselő február eleji moszkvai látogatása után kapott igen komoly kritikákat, sőt, többen még azt is felvetették, hogy esetleg távoznia kellene posztjáról. Borrell ugyanis korábbi ígéretével ellentétesen nem hogy nem képviselte kellő eréllyel az Európai Unió véleményét azokban a kérdésekben, amelyek jelenleg közösségünk közvéleményét az orosz relációval kapcsolatban foglalkoztatják, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a tárgyalásokat Moszkva dominálta, majd a nemzetközi sajtótájékoztatón Borrellt meg is alázták.

Szinte még el sem ült a Borrell-botrány, amikor áprilisban kirobbant a médiában csak „sofagate”-ként emlegetett ügy: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Charles Michel, az Európai Tanács elnöke ugyanis ankarai látogatása során keveredett kínos helyzetbe. A vendéglátók ugyanis egyszerűen nem készítettek ki széket von der Leyen számára, aki ezért végül egy kanapén foglalhatott helyet, kvázi egy rangba kerülve a protokoll szerint alatta álló (helyzetünkben ülő) török külügyminiszterrel, és alárendelt helyzetbe kerülve Michellel és Erdoğan török elnökkel szemben. Persze sokáig lehet azon vitatkozni, hogy Charles Michel (esetleg a török elnök) mennyiben tompíthatta volna a kínos diplomáciai baki élét azzal, ha esetleg hellyel kínálja von der Leyent legalább addig, amíg a protokoll osztály keres egy harmadik karosszéket, ám az eset jól mutatja, hogy az Európai Unió, mint aktor politikai jelenlétére sem a külvilág, sem maga az EU nem áll készen.

Ugyanis bár nagyon könnyű felróni Josep Borrell erélytelenségét, Charles Michel otrombaságát, vagy éppen Ursula von der Leyen belenyugvó szótlanságát, a háttérben egy sokkal komolyabb, rendszerszintű probléma húzódik meg. Az Európai Unió ugyanis továbbra sem egy egységes közösség, vezetői pedig nem csak hogy zavarbaejtően sokan vannak, de általában súlyos legitimációs válsággal is küzdenek.

Európai álláspont?

Noha sokan és sokszor hivatkoznak európai értékekre, és európai álláspontokra, sajnos ezek a kérdések Európán belül is komoly kérdéseket vetnek föl. Valójában ugyanis az Európai Unió a mai napig is valahol félúton van egy nemzetközi szervezet, és egy államszövetség között. Ebből adódóan pedig hiába vannak egyértelműen egy szoros szövetségre jellemző szervei (például az Európai Parlament), a végső szót csak a tagállamok kormányaival egyetértésben lehet kimondani, szinte valamennyi lényegi kérdésben. Ám ezek között a tagállami kormányok között jelenleg is számos vita és nézetkülönbség van, amelyek közül csak a leglátványosabb a közép-európai „illiberálisok” és a nyugati liberálisok szembenállása, hiszen ezen kívül is számos más megosztó kérdés van. És bár tény, hogy Orbán és barátainak látványosan EU-ellenes álláspontja erősen gyengíti a közösség erejét (például az orosz relációban), az igazság az, hogy még az EU iránt legelkötelezettebb kormányok is foggal-körömmel védik nemzetállami hatásköreiket és beleszólásukat az EU ügyeibe. Ez pedig átvezet bennünket a másik nagy problémára, azaz, hogy nem csak az egységes európai álláspont hiányzik sokszor fájó módon, de a valódi európai vezetők is.

Vezetők legitimitás híján

Bár az Európai Unió gyakran hangoztatott értékei közé tartozik a demokrácia, valójában az Európai Unió vezetőinek nagy részét egyáltalán nem demokratikus alapon választják meg. Az eddigi legutolsó, 2019-es európai parlamenti választás nagy ígérete volt az úgynevezett Spitzenkandidat-rendszer, amely azt jelentette volna, hogy a legtöbb mandátumot elnyerő pártcsalád egy előre megnevezett, és ennek szellemében valódi választási kampányt folytató politikusa került volna az Európai Bizottság élére. Már ez is egy óriási előrelépés lett volna, ám végül a nemzetállamok egymás közötti, zárt ajtók mögötti politikai alkudozása győzött, és a pozícióra komolyan készülő Manfred Weber helyett Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök alkujaként Ursula von der Leyen nyerte el a tisztséget. Csakhogy Merkelen és Macronon kívül senki sem szavazott valójában von der Leyenre, ahogy bizottsága többi tagjára sem, akiknek a személye körüli alkudozás jellegét mi sem mutatja jobban, mint a magyar biztos, Várhelyi Olivér esete, akit Orbán Viktor teljesen nyíltan bosszúból delegált a bizottságba, hogy a korábbi karrierdiplomata Várhelyi politikai súlytalanságával is kifejezze véleményét.

A demokratikus legitimitás hiánya, valamint a delegáló államok, vagy nemzetállami politikusok felé való lekötelezettség, sőt kiszolgáltatottság pedig sajnos kiváló „garancia” arra nézve, hogy ezek a politikusok ne mozoghassanak saját jogon a nemzetközi porondon. Ezáltal pedig a rendszerbe vannak kódolva az olyan kínos esetek, amikor az EU vezető képviselői nem mernek egyértelműen állást foglalni, vagy a nemzetközi tárgyalásokon alulmaradnak olyan politikusokkal szemben, akik nem egy kompromisszum eredményeként, hanem saját politikai teljesítményük (álljon az bármilyen viszonyban is a mi erkölcsi értékelésünkkel) által kerültek hatalomra.

Európa csak egységben lehet erős

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ha az EU a jelenlegi formájában marad fenn, és nem történik politikai evolúció, akkor hosszú távon alul fog maradni a külső hatalmakkal szembeni politikai versenyben. Lehet Európa bármennyire is erős gazdaságilag, nem fogják meghívni a világ sorsáról döntő tárgyalóasztalok mellé, vagy ha mégis, szerepe mindössze annyi lesz, hogy a döntéseket tudomásul vegye. Ez pedig hosszútávon nem érdeke egyik európai nemzetnek sem.

Egyértelmű, hogy a megoldás Európa demokratikus jellegének megerősítésében rejlik. Ez pedig magában foglalja azt, hogy a bomlasztókkal leszámolnak, hiszen nehéz kifelé erőt mutatni úgy, hogy közben a közösségben belül külső hatalmak trójai falovai rombolnak. Magában foglalja azt, hogy az egyes tagállamok megértik, hogy hosszú távon maguk is veszítenek azzal, ha szövetségüket gyengekezű, erélytelen emberek képviselik. Nem utolsósorban pedig magában foglalja azt, hogy a zárt ajtók mögötti alkudozás helyébe fokozatosan az emberek képviseletének elve kell, hogy lépjen, mégpedig az Európai Parlament szerepének megerősítése, valamint az Európai Bizottság valódi politikai versenybe való bevonása által. Európának csak így lehet jövője.

Gyöngyösi Márton jobbikos EP-képviselő írásának eredeti, angol nyelvű változatát itt olvashatja.