Mennyit ér egy rózsaszín trikó?

kerékpár, bicikli
pixabay.com

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Magyar sporttörténelmet írt május 13-án egy 22 éves csömöri fiatalember. Valter Attila az első helyre került a 2021-es Giro d’Italia hatodik, nem mindennapi szakaszának végén, aminek köszönhetően felölthette az ezt jelző rózsaszín trikót. Másnap reggel Európa sportújságaiban vezető helyeken szerepeltek riportok és hírek arról, hogy ki is ez a magyar bringás. Olyan izgatottan hallgattam ezeket a híreket, és ösztönösen kiült a mosoly az arcomra, mintha engem méltatnának a szakma legnagyobbjai. Egy nem várt pillanat, amikor sok szorongásunk és vitánk ellenére tetten érhetővé válik az a csoda, amit úgy hívnak, hogy nemzethez tartozás.

A Giro-n miatt már tavaly is magyar sporttörténelem volt születőben, mert Budapestről indulhatott volna a rangos kerékpárverseny, azonban a koronavírus-járvány, mint annyi mindent, ezt a tervet is keresztül húzta. Az olasz országúti verseny jelentőségét nem a magyar biciklis rajongók mostani eufóriája emeli meg elfogultan, hanem az valóban a Tour de France után a második legfontosabb kerékpáros körverseny.

Az országúti kerékpársport nincs a magyar sport és sportsajtó homlokterében. Az ok csak részben az, hogy magyar kerékpár sikerről Bodrogi László 2000-es évek elejei Tour de France-on való tekerése óta nem számolhattak volna be. Nézünk azonban Forma1-et is függetlenül attól, hogy gurul-e az aszfalton Baumgartner Zsolt, vagy bárki, aki érti a magyar nyelvet. A profi magyar kerékpársport helyzetét mutathatja Bodrogi életútja is, aki Valter Attilát megelőzően a legsikeresebb magyar bringás volt, de Franciaországból érte el eredményeit, és már francia állampolgár.

Tehetségeink voltak már eddig is, de átfogóan a magyar kerékpársport színvonala alacsony (elismerés illeti így is a hazai szakágért dolgozók fáradozását). A közbeszédben ritkán téma, hogy most teker éppen a Grand Tour versenysorozatának valamelyik etapja, és ritkán hallani olyat, hogy „hú, ez a hegyi szakasz micsoda meccs volt”, szemben a Bajnokok Ligája, a kézilabda EHF kupa vagy bármelyik rangosabb teniszverseny csatáival. Majdnem két évtizedig abban a tudatban követtem az Eurosporton a nagy kerékpár körversenyeket, hogy az országban egy maroknyi, alig számszerűsíthető kisebbséghez tartozom. Valter Attila sikere körüli spontán eufória azonban megdöntötte ezt a képzetem.

A csömöri bringás váratlan sikere végérvényesen felírhatja a kerékpársportot a közbeszéd számon tartott témái közé, és sok gyereknek kedvet hozhat ehhez a sporthoz. De ennél többet is adhat és ad. Az összetartozásunkra való rácsodálkozás élményét és örömét. Ráadásul Valter Attila szerény és érett reakciója még fokozza ezt a büszkeséget. A szakaszok után az Eurosport a rózsaszín trikót megszerző biciklistával készült interjúiban mindig lehetőséget ad arra, hogy a versenyző saját nemzete nyelvén is köszöntse szurkolóit. Történelmi és megható volt magyar szavakat hallani, a nyilatkozat végén a „hajrá magyarokat”. Valter Telexnek adott nyilatkozata is megérintő:

„Köszönöm mindenkinek a támogatást, mindenki követ, gratulál, nagyon sok üzenetet kapok. Sokan úgy gondolják, hogy Magyarországot nem érdekli a kerékpár. A tegnapi nap, ahogy felrobbant az internet, bizonyítja, hogy ez nincs így.”

A trikó három napig volt Valter Attilán. Az egész Giro talán legnehezebb szakaszán vesztette azt el úgy, hogy a nap végét is összetett ötödik helyen zárta, ami továbbra is kimagasló eredmény. A Maglia Rosát a 2019-es Tour de France győztes Egan Bernalnak adta át, aki hiába a legesélyesebbnek tartott biciklis a mezőnyben, az Eurosportnak nyilatkozva megadta magát a könnyeinek. Ekkora a súlya és rangja annak a pozíciónak, amit az ismeretlenségből Valter Attila három napig őrzött. Az elvesztése után sincs oka egy csepp szomorúságra sem neki, sem nekünk, különösen Valter mondatait olvasva, amelyeket már rózsaszín trikó nélkül osztott meg Facebook oldalán:

„Leírhatatlan három nap. Az első dolog ami eszembe jut, milyen is volt megélni és versenyezni ebben a gyönyörű trikóban az, hogy ez nem az én mezem volt... a miénk volt!”

Vívódom és emésztem magamban az élményt, hogy mi is ebben a különös. Annyira megszoktuk már, hogy az olimpiai aranyak után a Himnusz „nekünk” szól, nem csak a győztes sportolónak. A sikerben való osztozást megkönnyíti az, hogy a Himnusz felcsendülése által döntésünktől függetlenül válunk érintettekké, hiszen az közös nemzeti dalunk. Felzsúfolódunk pár pillanatra 10-15 milliónyian az előttünk és az utánunk jövőkkel egyetemben a dobogó legfelső fokára. Ez azonban könnyen rutinszerűvé válik, és kiüresedik.

Az Olimpiánál vagy az ismertebb nagy versenyeknél elvárt az, hogy aki büszke magyarságára, vagy a „nemzeti érzelmű” imázst alakítja ki magáról, akkor rutinszerűen örül a magyar sportsikereknek is. Meg se kérdezi magától, hogy őszinte-e az öröm, vagy mi az értelme egy olimpiai aranynak, mert örülni „kell”. Belekeveredik sokszor az a lelket és sportolókat mérgező káros szemlélet is, hogy az ezüst már nem is számít éremnek, ahogy a medve sem játék, és az asszony sem ember. Nincsenek háborúk, hála Istennek, a sportban igázhatjuk le helyette a világot, győzni kell, azzal csorbítjuk ki Trianont. Komor, frusztrált hétköznapjainkat, Nyugattól való távolságunkat kissé feledteti egy-egy rangos sportsiker. Természetesen a legfontosabb mérőszám itt is az, hogy egy főre jutva nemzetünk hány olimpiai érmest adott a világnak, beleszámítva azokat is, akiket marhavagonokra pakoltunk életük egyik szakaszában, vagy épp elvettük mindenét. Ha ugyanis mi adtuk arányaiban a legtöbb érmest, akkor…  Akkor zöldebb lesz a fű, olcsóbb lesz a kenyér, és jobb lesz az egészségügy?

Nem attól lesz valaki nemzeti, hogy sportsikereknek örül. Követni a sporteseményeket, és felpattan a székről, ha a „Nélküled” szól, pontosan olyan önkéntes azonosulás a magyarsághoz tartozáson belül, mint mondjuk a katolikusságon belül elfogadni a Mária-jelenéseket. Azokat ugyanis nem „kell” elfogadni ahhoz, hogy „jó” katolikus legyél, csak elfogadhatod, ha akarod. Vannak, akik már szinte szektásan fejtegetik a fatimás titkokat, különösen, ha olyan jelenésekről van szó, mint mondjuk Medjugorje, amelyet még el sem fogadott a hivatalos egyház, de havonta jönnek az újabb üzenetek. A szélsőségeket nem számítva megvan a jelenéseknek is a helye és szerepe a katolikus hiten belül, de nem váltja ki és nem írja felül a katekézist vagy a krédót.

A Giro-n Valter Attila sikere miatti örömöm, és sokunk öröme azért érintett meg, mert ebben jobban megtapasztaltam a spontaneitást. Senki sem azért követi a Giro-t, mert volna olyan vélekedés, hogy az a magyar, vagy az a férfi, aki kerékpárversenyt néz. Azok követik, akik valaha egyszer belebotlottak az Eurosporton a közvetítésbe, akik szeretik ezt a sportot, vagy megszerették a híres Sipi (Sipos János)-Knézy duó kommentálását. Istennek hála, eleddig át sem politizálódott ez az ügy. „Kell”-ek, „muszáj”-ok és elvárások nélkül örültem egy másik ember rózsaszín trikójának, de pontosabb azt írnom, hogy azt vettem észre magamon, hogy örülök ennek a rózsaszín trikónak. Valter Attila alázatos és érett nyilatkozatai csak fokozták az örömöm, és csak hálás lehetek neki azért, hogy sikerét ő maga emelte közkinccsé.

A történelmet leginkább alakító politika eseményei között alig adatik meg nekünk, hogy összetartozásunkat megélhessük. Az utóbbi évek háborús közege még inkább rombolja azt a finom szövetet, amelyet nemzetnek hívunk. A semmiből, a váratlanságból egy szerény, csömöri fiú kemény munkája adta meg az élményt, hogy létezik mégis ez a valami. Ez a valami, ami nem pusztán sok-sok én egymás mellett, vagy olykor egymás ellen élése, hanem ott lüktet a háttérben egy közös „mi” is. Ahogy Ati mondta, az a rózsaszín trikó nemcsak az övé volt, hanem a miénk. Köszönöm ezt az élményt!