(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Május 18-án a parlamentben a kétharmadából megfogyatkozott fideszes többség - köztük pár, az ügyészség által is vád alá helyezett képviselővel - egy „ellenzéki” és a német nemzetiséget képviselő politikussal kiegészülve meghosszabbította a veszélyhelyzetet Magyarországon. Azt nem tudni, hogy beszólították-e most is a koronavírus-gyanúsakat, mint múltkor Becsó Zsoltot, aki mára már egészségesen vehetett részt a szavazáson. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy a lelkiismerete egyiküknek sem volt egészséges.
Hadházy Ákos a szavazás utáni Facebook posztjában a politikai aktivitás egy új fokmérőjét vezette be: a Facebookon meghirdetni egy tüntetést 300 nap kertészkedést jelent. Egy esemény meghirdetéséért kirótt büntetést ugyanis ennyi napos közmunkával lehet ledolgozni. Biszku Béla, Kádár János vagy Komócsin Zoltán, neves kereszténydemokrata politikusok, elégedetten csettintenének ezt látva. Antall József azonban lábon hordott volna ki egy infarktust, ha hirtelenjében a jövőbe pillantott volna mondjuk az Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai közepette. Esetleg épp' abban a pillanatban, amikor Orbán Viktor hajolt hozzá közel súgni valamit, mint a Fidesz ifjú titánja, aki kikérte magának, hogy az SZDSZ ifjúsági szervezeteként venne részt az egyeztetéseken, mert hát mindenki összetévesztette a két közösséget.
Hová jutottunk? Az egy fős tüntetések és a spenótot egyelő képviselők országába, ahol a „nemzet főterén” teraszosdit játszva lehet csak gyülekezni, de egyedül éjfél után már a képviselők sem fejthetik ki politikai véleményüket a Parlamentnél. Kádár alatt voltunk gulyáskommunizmus, fridzsider-szocializmus és a legvidámabb barakk, Orbán alatt lettünk gulyásdemokrácia, gázszerelő-kapitalizmus és a leginkább antiszociális köztársaság. Miért törődünk bele?
Hadházy Ákos ugyanabban az írásában, melyben számszerűsíti a legtermészetesebb közéleti tevékenységért járó büntetést, a lehetséges megoldást is megadja. „Tízezreket nem lehet spenótszedésre küldeni”. Százezreket még kevésbé. Fehéroroszországban, amely nem a demokratikus hagyományaival lebegett előttünk példaként, százezrek hetekig tüntettek egy keményebb rendszerben! De az országunk határát sem kell elhagyni. Csak harminc évvel ezelőtt is jobban felrázott minket a lehetséges változás, mint most az, hogy önkéntesen ránk zárják az országot!
Nem szeretek „a” magyar emberekre hivatkozni, annyira elcsépelt és személytelenné vált már, ahogy minden politikai moccanást „a” magyar emberek vélt akaratával támasztották alá. Ezzel szemben rejtély, hogy mit akarnak „a” magyarok. Én magyar polgárokra szoktam inkább hivatkozni, mert ennél a fogalomnál felsejlik egyfajta közösségi dimenzió és felelősségérzet. Csak az tudja magát polgárnak tartani, aki ezzel egyszersmind egy közösség tagjának is megvallja magát. „A” magyar emberek viszont megfoghatatlanok, egy arctalan massza, ami véletlenségből mindig ugyanazt akarja, mint a hatalom. Ilyen ember azonban nem létezik. Legfeljebb Orbán Viktor az. De ő meg nem a magyar ember archetípusa, csak egy politikus a sok közül, akinek ráadásul a mi szolgánknak kellene lennie.
Az emberek egyenlők, vallja most már a zsidó-keresztény ihletettség hatására civilizációnkban mindenki. Ennek a kijelentésnek azonban mélysége és súlya van, amiről a közéletről tanakodva sokszor megfeledkezünk. Először is szeretjük azt képzelni, hogy az emberek döntő többsége csekély értelmi képességű, nem fogja fel a politika súlyos dilemmáit, könnyű megvezetni, csak a napi, önös érdek vezeti, semmi más. Ebbe a döntő többségbe, avagy masszába viszont rendre nem értjük bele saját magunkat, a kivételes és gondolkodó kevesek közé soroljuk önmagunkat. Másodszor szeretjük a nemzeteket is rangsorolni, saját nemzetünket pedig különösen is szeretjük vagy alá-, vagy fölérendelni a többinek. Mindkettő megközelítés téves. A szélsőségeket leszámítva az emberek általában véve ugyanannyira gyarlók és ugyanannyira jóra törekvők, ahogy a nemzetek is. A magyar emberek nem rosszabbak a többinél, ahogy a szomszédunk sem mindjárt egy bégető bárány szellemi színvonalán foglal helyet, ha nem olvas naponta minimum kettő tldr-közéleti elemzést.
Egyenrangúak vagyunk szívben, lélekben, elmében a németekkel, angolokkal, csehekkel, macedónokkal, és így tovább. Ebből az is fakad, hogy nem szeretjük jobban a diktatúrát. Kemény történelme volt mindannyiunknak, mély völgye lehet mindenkinek, de nem vagyunk rosszabbak. Nem vagyunk kevésbé képesek érett felnőtt emberré válni. Nem szeretünk jobban dagonyázni a korrupció átláthatatlan mocsarában, nem szeretjük jobban, ha a sorsunk nincs a saját kezünkben, nem szeretünk jobban búgó hangú cáratyuskák basáskodása előtt meghajolni. Ugyanúgy vágyunk a szabadságra, mert ugyanúgy emberek vagyunk mindannyian. A különbség csak az lehet közöttünk, hogy mennyi erőnk van azért küzdeni, ami pedig abból fakad, hogy mennyire hisszük, hogy megküzdhetünk érte! Erre a hitre van szükségünk. Ez gyógyítaná be sebeinket, frissítené fel fásultságunkat, és töltené meg újra élettel a demokráciánkat.
Küzdjünk a szabadságunkért spenótszedéssel, ha kell, csak tétlenek ne legyünk! Ha millióan látnánk hozzá, lélekben és testben is egészséges nemzetté válnánk egy csapásra. Szabadságra, jólétre, tisztes kiteljesedésre vagyunk elhívva mindannyian, fogadjuk el ezt a meghívást!