A Trianon-biznisz

A Trianon-biznisz

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Igen, most egy rossz érzésű, érfelvágós, pesszimista véleménycikk következik, aminek közvetlen oka nem a százegy évvel ezelőtti igazságtalanság. Hiszen mi, akik ma lakjuk a Kárpát-medencét, nem éltünk akkor. Talán dédszüleink tudtak mesélni az akkori traumáról, nagyszüleink a revízió vágyáról, részbeni beteljesüléséről, szüleink pedig az elhallgatásról.

Nagyon megérintett Balczó Matyi kollégám és barátom reggeli írása, hiszen egyívásúak (néha még egyivásúak is) vagyunk, és emiatt pont ugyanabban a korszakban kezdett nyílni szemünk csipája: a rendszerváltásnak nevezett felfordulás idején.

Hány Trianon kell még?

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.) Trianonról, határon túli magyarokról, Erdélyről beszélgettem egyszer egy idős emberrel. Egy nagyon kedves, csupaszív emberrel, akivel úgy másfél hetet voltunk szobatársak a kórházban.

Kiskamaszként magam is árgus szemekkel figyeltem a tévében a falurombolások elleni tüntetést, összeszorult a szívem a vízből árván kinyúló bözödújfalui templomtorony látványától. Őszinte szívből szorítottunk annak a fiatal temesvári magyar református lelkésznek, akit a kommunista-soviniszta román kormány és titkosszolgálata megfélemlített, és nem éreztük ellenségnek a Ceaușescu-rendszer ellen tüntető románokat.

Nemzeti egység volt.

És ez így is maradt a ’90-es évek elejéig, amíg – csúnya szóval – át nem belpolitizálódott a Trianon-kérdés. Ekkor kezdődött az a törzsi szemléletű hozzáállás, mely „mi” és „ők” halmazára osztotta a társadalmat minden kérdésben. És a lövészárkok nemhogy nem temetődtek be, de egyre csak mélyültek. És

ennek a törzsi politikának vált áldozatául maga a Trianon-kérdés is.

Aki akárcsak megemlékezett Trianonról, az az egyik tábor (és megmondóemberei) szerint revizionista náci lett, aki pedig nem hullajtott krokodilkönnyeket a Székely himnusz minden taktusára, az a másik tábor (és véleményvezérei) számára hazaáruló komcsi. Átmenet nem volt és most sincs, és ez maga a címben lefektetett Trianon-biznisz.

A két pogány közt pedig ott őrlődött több millió külhoni magyar, akik szeretnék megőrizni nyelvüket, hitüket, művészetüket, hagyományaikat, egy szóval: kultúrájukat. Különösen, ha keményebb vagy puhább eszközökkel az utódállam aktuális vezetése asszimilálni kívánja őket.

Pedig a társadalom most sem a Trianon-kérdéskörrel kel és fekszik. A kétkezi munkás, aki a pandémia alatt elvesztette fizetése egy részét, ne adj’ Isten, egészét, a vállalkozó, aki a zárás alatt egy percre sem tudott kinyitni, ő nem azzal ébred, hogy vajon mikor vonulunk be Kassára. És mégsem hazaáruló libernyák őkelme, csupán félti saját és közvetlen környezete egzisztenciáját. Akár ott leledzik kulcstartóján, autóján, szobája falán, számítógépe, telefonja háttérképén Nagy-Magyarország sziluettje mint mementó, akár nem. És ha látszik is, lehet, hogy csak pár éve tette oda, de az is lehet, hogy huszonvalahány éve így érez. Nincs okom kételkedni érzései őszinte voltában, bármikor is keletkeztek azok! (És igen, mi még emlékszünk azokra az időkre, amikor kicsiny szubkultúra voltunk, és ha évente egyszer megláttunk valakin egy Nagy-Magyarország mintájú pólót, akkor cinkosan összekacsintottunk.)

Matyi barátom publicisztikája így zárul:

azt is tudatosítani kell magunkban, hogy minden (politikai) látszat ellenére sokkal több közös van bennünk magyarokban, mint ami elválaszt,

és ez

annak a legalapvetőbb feltétele, hogy – talán – még idejében elejét vegyük egy újabb Trianonnak.

És akkor jöjjön az érfelvágós, depressziós konklúzió! Nem látok esélyt arra, hogy ez emberi léptékű időtávban megvalósuljon! Épp a fentebb vázolt törzsi politizálás, politikai biznisz miatt. Mivel társadalmi-közéleti kérdésről van szó, itt is a megosztás, a saját táborhoz csábítás, a saját tábor megerősítése a politikusok célja. Az pedig

sosem arról szól, hogy „közösen”, hanem arról, hogy „mi” vs. „ők”.

Trianon halott. Jó lenne leírni ezt a tőmondatot olyan értelemben, hogy az igazságtalanságokat orvosolta a világpolitika, de sajnos ezt nem így értem.

Trianon halott a magyar népérzületben, foglya lett a politikai biznisznek, attól tartok örökre.

Az egyik tábor véleményvezérei egy harminc évvel ezelőtti parlamenti kivonulást vágnak a másik fejéhez, akinek véleményvezérei a tizenhét évvel ezelőtti kettős állampolgárságról szóló népszavazási ellenkampánnyal vágnak vissza. (Mindkettő jogos, teszem hozzá.) És ezek a szűk vélemények a közösségi média visszhangkamráiban, véleménybuborékjaiban felerősödnek, azt a

hamis és egymást kirekesztő, gyűlölettel tápláló látszatot keltve,

mintha ez széles tömegek álláspontja lenne.

Építsünk hidat tiszta szavakból határok fölé, s elindulhatunk egymás felé

– szól az Ismerős Arcok egyik legszebb dala, és abban már biztos vagyok, hogy a Kárpát-medencében az anyaország és az őshonos külhoni magyarság között ez már megtörtént.

Abban viszont nem hiszek, hogy a maradék kilencvenháromezer négyzetkilométeren belül a lövészárkok alkotta határok fölé rövid időn belül lehet hidat építeni. Azt túlzottan eluralta a napi és/vagy a pártpolitika. A Trianon-bisznisz.

Ne legyen igazam!