Ugyan kinyitott az ország és újra lehet jönni-menni a nagyvilágban, kocsmáról kocsmára, koncertről koncertre ünnepelni a szabadságot, azonban mielőtt újra felvettem volna a pandémia előtti életem kissé tépázott fonalát eszembe jutottak a 95 éves Sir David Attenborough szavai, aki a karanténos elfoglaltsága kapcsán azt mondta:
csak ücsörgélt a kertjében, miközben madarak csicsergését fülelte. Közben pedig azon morfondírozott, hogy milyen lehetne az élet, ha több időnk volna csak ülni és bámészkodni.
A világ legismertebb természettudósáról pedig tudjuk, ha ő mond valamit, azt nem csak úgy a levegőbe teszi, mindig érdemes meghallgatni és néhány perc erejéig elgondolkodni rajta. Úgyhogy Attenborough után szabadon nemcsak az elmélkedés szintjéig vittem a gondolatmenetét, megfogadtam a környezetvédők atyaúristenének tanácsát és ha rövid időre is, de górcső alá vettem a körülöttem lévő madarak világát, amolyan "kiscserkész urban" természettudósként.
Na, persze azért nem voltak illúzióim és tudtam, hogy a megfigyeléseim konklúzióit követően (amik nagy valószínűséggel sok újdonsággal nem kecsegtetnek majd a szárnyas fenevadak rejtett élete kapcsán) a National Geographic vagy a Discovery Channel sem fogja elárasztani a postaládámat az év természetmegfigyelője díjakkal.
De ha szerencsém van, akkor mondvacsinált természetbúvárkodásom talán arra jó lehet, hogy a végére egy szeletet kapjak a képből, vagyis, hogy milyen lehetne az élet, ha több időnk volna csak ülni és bámészkodni.
Vizsgálódásom mikrokörnyezete, az átköphető kertem
Abban a szerencsés helyzetben tudhatom magam, hogy saját kerttel rendelkezem, így munka előtt, munka után, a hétvégi másnaposságot heverve napjában többször is „kukkolhattam” a madarak hétköznapjait. Bár a végeláthatatlan mezőktől igencsak messze áll a zöldterületem nagysága, olyannyira, hogy a lelkesen beszerzett 14-szeres nagyítással rendelkező távcsövembe tekintve – aminek megvásárlására egy kezdő madarászoknak szóló honlap cikke buzdított, mondván anélkül nem madarász a madarász – a három utcával odébb lévő ingatlan fa kerítésének az erezetére sikerült tűéles fókuszt találnom. Szóval a távcső hamar leszerepelt, így azzal a lendülettel, amivel kicsomagoltam már raktam is vissza a dobozába – talán majd egyszer, ha nekivágok a természetnek még jól jöhet, de mint a legtöbb embertársam, annak az esélye, hogy ez hamarosan bekövetkezik, majdnem olyan minimális, minthogy Orbán Viktor interjút ad egy ellenzéki lapnak.
A kezdeti akadályok azonban nem szegték lelkesedésemet, hiszen, ha Attenborough-nak sikerült összhangba kerülnie a természettel egy asztalnál üldögélve, akkor az egy magasan vitorlázó sólyom számára egy pöttynek tűnő kertem is tökéletes lesz erre a célra. Sőt, még örültem is a dolognak, hiszen minden apró zeg-zugát belátom a „birodalmamnak”, így semmiről sem maradhatok le.
Szóval belevágtam a két hétig tartó megfigyelésbe, ami közben – hogy kicsit Attenborough-s szófordulattal éljek – betekintést kaptam a fekete rigók, a szarkák, a házi rozsdafarkúak, a dolmányos varjak és a balkáni gerlék magasban töltött nem mindennapi életébe. Első körben a sokak által ismert galambfélék képviselőire térnék ki.
Az őrült, paraszt szomszéd, aki nagy ívben tesz a környezetére
Valahogy így tudnám a balkáni gerléket, latin nevükön, a Streptopelia decaocto-kat röviden jellemezni. Viharos múltam a madárfajjal közel két évtizede húzódik, amikor is egy pár befészkelte magát az ablakom előtti ezüstfenyőbe. Bár sokáig toleráns voltam a huhogó hajnali fél hatos ébresztésüket, és a néhanapján szívbajt okozó, elszámolt röppályájuknak köszönhető ablaknak csapódásukat illetően, rá kellett jönnöm, hogy a világ legrosszabb szomszédjaitól mielőbb szabadulnom kell.
Elkezdtem „a leszedem a fészküket, hátha akkor eltakarodnak játékot”, ami kapcsán új dolgot tanultam a gerlékről, hogy rohadt kitartóak és ha ezerszer is tüntetem el a nem túl otthonos lakukat, ők időt nem kímélve építik azt újra. Maradt hát végső elkeseredésemben a motoros fűrész és a könnyes búcsú a fenyőtől. Győzelmi mámorom, ami közben A Jó, a Rossz és a Csúf betétdala szólt a fejemben, sokáig nem tartott és még a nóta végére sem értem, rá kellett eszmélnem, ezt az Eastwoodos párbajt is elvesztettem. A galambok néhány óra elteltével már vígan építették új fészküket az ablakom alatt található kosárpalánk sarkába, miközben a frissen elvetett fűmagot zabálták fel. Ekkor a megszoksz vagy megszöksz mondás ugrott be, de mivel költözni mégsem akartam, meg iszonyatosan ostobán hatott volna, hogy egy madárpár túrt ki az otthonomból, így az előbbit választottam és beletörődtem a toleranciát nem ismerő szomszédaimba. Na, de a kis kitérőt követően lássuk mit sikerült megfigyelnem a balkáni gerlék kapcsán!
Mintha a házigalamb jóképű gyilkos kistestvérét tisztelhetnénk személyükben
Röviden ez volna a gerle és a házigalamb közötti különbség. Előbbi olyan 30 centi körüli, barnásszürke színű, fekete nyakörvvel, kevésbé csapzott és a testfelépítése is kecsesebb, mint a főtereken élő rokonainak. Itt ki is merültek az eltérések, ugyanis viselkedésben, és nagyjából minden másban pont olyan a gerle, mint a „kéregető” rokonai. De legalább külsőre sikerült valamit kihozni belőlük, így rájuk tekintve nem iszonyodik el az ember.
Van a galambfélékben valami igazán félelmetes, a szemükbe tekintve az ember sosem tudja, hogy most éppen azon agyalnak, hogy torokra menjenek, vagy szimplán csak elvesztették a valósággal való kapcsolatukat. Mintha egy kiszámíthatatlan csupaszlábú őrülttel állnánk szemben, akinek tikkel a szeme és akinek nem hiába hiányoznak bizonyos ujjai, nem hiába lett oda a fél csőre, aki bármelyik percben robbanhat és akkor az isten óvja meg azt a szerencsétlent, aki a közelében van.
Kétségünk se legyen afelől, hogy a gerlék is pont ilyenek, csak ők már az elegáns elmebetegek táborát erősítik. Ebből is látszik, hogy „természetjárásom” bárcsak a házam határáig terjedt, mégis hordozott magában némi veszélyt.
Ha valaki nem látott még balkáni gerlét, íme:
Megfigyeléseim során nem kellett attól tartanom, hogy egy hirtelen mozdulatommal, vagy kiadott hangommal elriasztom őket és ezzel ugrik a nagy anyaggyűjtésem. A balkáni gerlék fittyet hányva rám a lábam elé szálltak, hol pedig hosszú percekig farkasszemet nézve velük azon agyalhattam, hogy ha bedühödnének itt a „falkavezér játékban” menekülőútvonal nélkül mivel járok jobban, ha a földre vetem magam és esetleg halottnak tettetem magam, vagy ha mindem erőmmel megpróbálok a bejárati ajtóig valahogy elsprintelni, miközben huhogó hangokat kiadva megzavarom a kommunikációjukat az összehangolt támadásaik során.
Merthogy az ember ki nem nézné belőlük, de harcias kis szárnyasok a balkáni gerlék. A 14 nap leforgása alatt háromszor is szemtanúja voltam, ahogy a nyakörvesek bandája varjaknak, macskáknak vagy éppen más galamboknak rontanak neki bizonyos koreográfia szerint (többnyire felváltva repültek neki az ellennek, sorozatos csőrcsapásokkal sújtva azokat, szóval azért hadvezéri magasságokat nem kell belelátni), miután azok a kertben kutattak élelem után. Bár távol álljék tőlem, hogy ornitológiai következtetéseket vonjak le pesti laikusként, de az ellenfelek inkább a meglepettség, mintsem az okozott fájdalom miatt álltak tovább. Csak jó valamire ez az őrült imázs!
A madárvilág mérnökeinek szégyene
A gerlék szemében tükröződő kaotikus őrület a fészekrakási szokásaikban is tetten érhető. A mérnöki precizitást, mint kifejezést hírből sem ismerik, úgyis fogalmazhatnék, ha emberek lennének, akkor a tervezői szakma szégyeneiként vonulnának be a világtörténelembe. Egy szónak is száz a vége, nincsenek olyan hiú ábrándjaik, hogy majd ők az évezredeket átívelő Gízai nagy piramist hozzák létre. A céljuk igen egyszerű: lakhely kialakítása, ami legalább egy családalapítási időszakot kibír. Sallangmentes, letisztult elvek ezek. Ha a Nemzeti Gerle Építőmérnöki karon képzeljük el az oktatásukat, akkor valószínűleg ott az alábbi, igen összetett és jól átgondolt metódust tanítják a családalapító szárnyasoknak:
- keressen egy szélfútta, nap tűzte, mindenki számára jól észrevehető, védhetetlen magaslati/vagy legalább a föld felett egy méterrel lévő pontot, ami vihar esetén elsőként semmisül meg.
- A közelben lévő ágakat – ne törődjön a formával és a mérettel, csak beférjen a csőrébe – kezdje el összegyűjteni.
- Az első pont alapján precízen kiválasztott területre dobja rá a talált gallyakat. Nem kell az elhelyezésükkel bíbelődni, előbb vagy utóbb valamelyik megmarad rajta, amit a fészek alapjának fogunk nevezni.
- Ezt követően az imádkozáson kívül már csak az a dolga, hogy az alapra dobálja az ágakat, mindaddig, amíg úgy nem látja, hogy egy ovális, két tojást elbíró fészekszerű építményt nem kap.
Míg a madarak többsége élet-halál harcot vívnak a tökéletes fészekrakó hely megtalálása közben (marhák!), addig a galambok, mintha tisztában lennének azzal, úgysem tudnak majd luxusban élni, ezért inkább a szegényebb réteget képviselve a külkerületi, könnyebben megkaparintható, senkinek se kellő "ingatlanokra" repülnek rá.
Az én esetemben a gerlepár alapját egy kosárpalánk sarka adta. Biztos megvolt rá az okuk, hogy miért jó ötlet olyan helyre fészkelni, ahol kétnaponta egy bazinagy labda zavarhatja meg a költést, én mindenesetre nem akartam beleőrülni ebbe a rejtélybe, úgyhogy elengedtem. De ami ezután következett, attól még a legdilettánsabb építőmunkás is azonnal kijózanodott volna. A galambok az ágakat tucatjával hordták, majdnem egy héten keresztül, 20-ból, ha egy-kettő fent maradt a palánkon, azokat is csak a szentlélek tartotta ott, miközben az "építési terület" alatt már egy bokáig érő kupac halmozódott fel belőlük. De ők mániákusan hittek abban, hogy ebből bizony fészek lesz, lehet tovább tart, mintha fonnák (mint például a fekete rigók), lehet mindenki kiröhögi őket és nem hisznek a sikerükben, de ők ebben a tekintetben pont olyanok, mint a meg nem értett zsenik. A végére - isten se tudja hogyan - valahogy megcsinálják a lehetetlent és elkészül a fészeknek még távolról sem csúfolható felépítmény, ami valahogy így fest:
Ennek a folyamatnak és a végeredménynek a miértjén elmélkedve arra a következtetsére jutottam, hogy talán azért ennyire hanyag és trehány a munkájuk, mert nincs ragadozó, aki tisztában lenne azzal, hogy ez egy fészek, így egy láthatatlan pajzsként funkcionál a funkciótlansága. A gallykupac külső egyfajta megtévesztés lehet a gerlék részéről, és talán ezért nem is foglalkoznak a megfelelően eldugott helyek felkutatásával.
Ha már látható vagy legalább hallgass
A gerléim ezt követően már sínen voltak, a fészek elkészültét követően jött is a két tojás, amiből olyan három hétnyi kotlást követően kikeltek a fiókák. Abba belegondolni is rossz, hogy a két kis csemete hogy a fenébe nem zuhant ki egy ilyen ingatag és romos otthonból, szerencsére a megfigyeléseim során erre nem volt példa. Ami viszont mindenképpen a balkáni gerlék javára irandóak, hogy a kicsik a legtöbb fiókával ellentétben nem hívták csipogva a szülőket, egész nap csöndben lapítottak - ezt mondjuk meg tudom érteni, hiszen mindenki számára jól látható helyen kellett felcseperedniük -, nem zavarták a környezetüket, miközben a tojó a begyében a felaprózott élelmet reggeltől estig hordta nekik, mindaddig, amíg olyan egy hónap elteltével megkezdődött a reptetésük. Itt is feltűnt, hogy míg a szárnyasok többsége ilyenkor hatalmas ricsajt csap - hiszen hívni kell a fiókákat - a gerlék katonás kötelességtudattal a legközelebbi fa körül tanulva a szárnycsapásokat egyetlen hang nélkül végezték a dolgukat. Ha elfáradtak, megpihentek egy ágon és várták, hogy a tojó élelmet hozzon nekik, majd a tankolást követően már folytatták is a gyakorlást, mindaddig, amíg egyik délután már nem láttam őket a kertemben.
A természet körforgása ezzel körbeért, és a balkáni gerlék kezdhették előről a procedúrát, a használt "fészek" toldozgatásával, az idegeim legyilkolásán és a tojásrakáson át, a fiókák reptetéséig.