Az ateista és a tízparancsolat

kereszt, feszület, vallás, kereszténység
Pexels

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Annál nehezebben alakul ki értelmes párbeszéd két fél között, minél messzebb van egymástól az álláspontjuk az adott témában. Nevezhetjük úgy is, mert technikailag igaz, hogy ezek a szélsőségek, amelyekben leginkább az a közös, hogy a maguk igazáról megkérdőjelezhetetlenül meg vannak győződve, illetve hogy önmeghatározásukban erősen jelen van a másikkal való szembenállás, annak hangsúlyozása. 

Isten kérdésében egymástól legmesszebb talán a nagyon bigott vallásos és a gőgös ateista áll egymástól.

Például előbbi (szinte) mindent szó szerint értelmez a Bibliából, a másik pedig a tudományra hivatkozva állítja, hogy Isten nincs. A bigott hívő az evolúciót veti el teljes mértékben, a kőkemény ateista pedig az isteni beavatkozást tagadja az élet kialakulásában. 

Nem bigott hívőként ezért is tudom nagyon értékelni, amikor egy olyan, önmagát ateistának nevező emberrel beszélgettem egy nagyon jót, aki nem gúnyolódott fölényeskedve a hitemen, sőt, az ahhoz kapcsolódó vallási tanításokhoz nagyon konstruktívan állt. Amikor ateistáknak visszatérően, egyúttal meglehetősen unalmasan Kásler Miklós egy korábbi, a tízparancsolattal összefüggő kijelentése a kizárólagos hivatkozási alapjuk a valláson, a hívőkön való gúnyolódáshoz, akkor nekem különösen nagy élmény volt a fent említett, párbeszédre nyitott férfival véleményt cserélni. 

Ahogy az Istenről alkotott nézeteit kifejtette, az derült ki, hogy nem is annyira ateista, mint inkább agnosztikus. Nem tagadja kategorikusan Isten létezését, de mivel nem ismer rá bizonyítékot, nem is hisz benne, ugyanakkor elmondta, hogy Isten létezésétől függetlenül a Tízparancsolatot olyannyira jó sorvezetőnek tartja az élethez, hogy azt a gyermekeivel is megismerteti, és a nevelésük részévé tette. És valóban: az alapvető emberi moralitásból kiindulva a nem hívők számára is megszívlelendő például, hogy nem jó, ha az ember nem tiszteli a szüleit, házasságot tör, lop, öl, vagy éppen hamis tanúbizonyságot tesz a felebarátjáról. Utóbbi az egyik legelterjedtebb, és sajnos szinte beletörődéssel kezelt bűn, pedig összességében óriási károkat okoz egy közösségben. 

Az Asztali beszélgetések című könyvben olvashatjuk Luther Márton egy gondolatát arról, hogy miért ennyire káros a hazugság, a hamisság:

„Egy hazug sokkal cudarabb és ártalmasabb, mint egy gégemetsző vagy egy rablógyilkos. Mert a hazug és hamis tanítók Isten igéjének látszatával becsapják a népet, s tévútra viszik és meggyilkolják a lelkeket, anélkül, hogy ezt az emberek észrevennék vagy rádöbbennének. Viszontag egy igazi gyilkos nem tud senkit becsapni(…)”