Pártállamhoz szól a nóta

orbán viktor
Orbán Viktor Facebook-oldala

Tagadják, ezek szerint még nekik is kínos. Ekképp lehetne összegezni azt az elképesztő botrányt, amiről a közmédiát leszámítva most az egész világ beszél. A magyar kormány egy idegen eszközzel saját állampolgárait figyeltette, és feltehetően figyeli meg most is. Egy biztos. Ennek a töredékébe egy amerikai elnök már belebukott.

Itt a tesztje annak, hogy vagyunk-e olyan demokrácia, mint a hanyatló Nyugat vezércsillaga.

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Szabó Máté Dániel, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szakmai igazgatója velősen megfelelt már erre a kérdésre: „Magyarországon már nincs olyan, a jogállamra jellemző önvédelmi rendszer, ami miatt ez az ügy, következményét tekintve, a magyar Watergate-üggyé válhat”. Szabó is, ahogy Márki-Zay Péter is sajtótájékoztatóján, de Stummer János is, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági bizottságának elnöke párhuzamot von Richard Nixon Watergate-botránya és a magyar Pegasus-ügy között. A párhuzamra van is ok, az utóbbi azonban súlyosabb. A Watergate-botrányban egyetlen személy lehallgatásának megkísérlésébe bukott bele végül az elnök, a magyar botrányban azonban 300 polgár neve merült föl. Bár utólag kiderült az is, hogy Nixon maga adott utasítást a lehallgatás megszervezésére, valójában csak abból robbant ki akkor ügy, hogy fedezni akarta volna elnökként az érintetteket.

Vasárnap este robbant a botrány, amikor a Direkt36 immáron a Telexen közzétett egy részletes oknyomozó riportot arról, miként figyeltek meg a magyar kormány hatalmára veszélyesnek tartott polgárokat egy izraeli kémcég, az NSO Pegasus programja segítségével. Bár egyértelmű bizonyíték egyelőre nem került elő, számos jel, eset és információ arra utal, hogy a magyar kormány állhat a leghallgatás megszervezése, a lehallgatottak kiválasztása és a program megvásárlása mögött is.

Először Pálinkás József, az Új Világ Néppárt miniszterelnök-jelöltje reagált a legradikálisabban erre a botrányra. Facebook bejegyzésében a botrányt úgy interpretálta, hogy a kormány újra létrehozta a III/III főcsoportfőnökséget. Majd Jakab Péter, a Jobbik miniszterelnök-jelöltje is hamar megvonta a pártállami párhuzamot, kijelentve azt, hogy a módszerek semmiben, csak a szín változott a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Fidesz között.

Diktatúrát kiáltani kétélű kard a mi felemás demokráciánkban.

Azért kiáltjuk, hogy felébresszük a közvéleményt, most cselekedni kell. Diktatúra-kiáltással azonban ellentétes hatást válthatunk ki, hiszen diktatúrában csak komoly áldozatok árán lehet a hatalmat megdönteni. A cselekvés helyett ezért inkább elvesszük a polgárok kedvét a cselekvéstől. Magyarország nem diktatúra. Nem vagyunk egypárti diktatúra, csak a hatalmunk korrupt. Romlott a velejéig. Ezt pedig nem azért szépítem és pontosítom, hogy becsapva az olvasókat bátorítsak cselekvésre akkor, amikor már inkább mindenkinek fel kellene hagynia a politizálással.

A belső szabadságunkat az erőszakot bevetni kész hatalom sem veszi el. A szabadságunk valójában megmarad akkor is, amikor az igazság kimondásáért hatalmas árat kell fizetnünk. Mennyivel inkább megvan ez a szabadságunk akkor, amikor legfeljebb az állásunkkal játszunk vagy verbális agresszióval. Ezeket lebecsülni nem kívánom, nem normális és békés élet az sem, amikor ilyen dilemmák elé állítják a polgárokat. Valójában azonban az állásukkal is csak sokkal kevésbé és sokkal kevesebben játszanak annál, mint amit sejtenénk. Nem a jogban, nem a titkosszolgálatok által, még csak nem is a törvényekben, nem erőből, hanem a fejünkben és a félelemben uralkodnak.

Addig és úgy van hatalmuk fölöttünk, ameddig engedjük, hogy elrontsák a hétköznapjainkat. Ameddig átadjuk nekik mi magunk szabad életünk kormányzását. Leginkább pedig azáltal uralkodnak felettünk, ha érvényessé tesszük életünkre nézve az ő igazukat. Ha berendezkedünk az általuk megrajzolt valóságba, elszalasztva azt, hogy valódi, bátor és alkotó polgári életet éljünk. Mindennap döntést hozunk arról, hogy elhisszük-e a kormányinfó cinikus válaszait, a miniszterelnök basáskodó világértelmezéseit, a propaganda tudatos hazugságait, és döntünk arról is, hogy hiányoljuk-e a megszólalást olyan ügyekben, amelyekről ezek helyett kellene színt vallaniuk.

Nem diktatúrában élünk, hanem egy áporodott és fásult demokráciában.

Egy modern jelmezű kádári színdarabban, de a valóság itt sem a figyelemmel övezett színpadon történik. Ott lehet hagyni ezt az előadást. Odakint vár a szabad. A posztkádári-orbáni propagandagépezet színfalain kívül zajlik minden pillanatban a valóság. Az 1989-ben elkezdődött korszak, és ránk vár, hogy beteljesítsük a rendszerváltás valódi örökségét. Nem a mulasztásokat, nem a megalkuvást, hanem a békés, történelmet író forradalmat.