(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Részese voltam annak az autóbalesetnek, amelyben nagybátyám vétlen sofőrként életét vesztette. 33 éve történt Balatonfüreden. 10 éves voltam. Maga a csattanás egy pillanat műve volt, miután a teherautó átjött szemből. A szüleim, a húgom és én könnyebben sérültünk, a mellettünk lévő autóban utazó unokatestvérem életveszélyes állapotban került kórházba, az édesapja pedig a kórházba szállítás közben halt meg. Emlékszem, ahogyan sírok, zokogok, kétségbe vagyok esve. Emlékszem a nagy felfordulásra a baleset helyszínén, és emlékszem arra a pillanatra is, amikor már tágabb családi körben, a felesége és a lánya társaságában megérkezett a hír, hogy a nagybátyám meghalt.
Miért írom ezt most le? Azért, hogy elmondjam, és minden hónapban legalább egyszer így fogok tenni, hogy milyen könnyen, egy pillanat alatt következhet be tragédia az utakon, ami utána gyökeresen változtatja meg egy-egy család életét. Pedig akkor még nem volt ennyi minden, ami el tudja vonni a sofőr figyelmét a vezetésről. Az autópark sem olyan volt, mint a mostani, ez igaz, de mennyiségre sem volt ennyi, mint ma, és mai autóban nyomkodni való kütyükből is kevesebb volt, a mobiltelefon pedig egyenesen ismeretlen. Hát még az okostelefon, amivel a fél életünket töltjük – jelez, csipog, valaki írt, megnézem, válaszolok, éppen csak kézbe veszem, nem nagy dolog…
Régebben én is meggyőztem magam néhány pillanatra, hogy csak ezt beállítom, azt eltekergetem, nem kell ehhez félreállni, alig pár másodperc az egész. Aztán egyszer, ahogy az autórádión nyomkodtam a gombokat, hogy megtaláljam az adott frekvenciát, azon kaptam magam, hogy félig már a másik sávban vagyok. Hála Istennek nem jött szembe senki, én pedig baj, baleset nélkül tanulhattam belőle, hogy mennyire kevés kell annak a szituációnak az előidézéséhez, ami aztán egy család (és a vétkesét is) életét tönkretevő tragédiához, egy (vagy több) ember értelmetlen, és 100%-ban elkerülhető halálához vezet.
A figyelmetlenségen túl aztán ott van az is, amikor sofőrök tudatosan tesznek a szabályokra: tilosban előznek, áthajtanak a piroson, gyorsan hajtanak, ittasan vezetnek. Mindezt néha valamilyen tévesen képzelt menőségből, egóból, „majd én megmutatom”-ból, vagy csak néhány perc előny érdekében. Aztán ezekből a néhány percekből lesznek az életek – emberek, akiket hiába várnak haza. Apák, anyák, testvérek, gyerekek… Vigyázzunk rájuk, vigyázzunk egymásra!