A mozi mindenkié: Az 50-es évek feledésbe merült vetítőgépei, amik minden településre elvitték a filmeket

vetítőgép,
a Sub Rosa Cafe-ban megtekinthető Mozitörténeti és 16 mm-es vetítőgépek kiállításán található vetítőgép
Alfahír

A XX. század közepén fordulat állt be a magyarországi mozi történelmében, mely a hordozható vetítőgépek forradalmát idézte elő. De mégis hogyan voltak képesek az akkori technika csúcsát képviselő 30 kg-os eszközök áram nélküli településeken is helyt állni, mi köze volt a filmjátszásnak az égő szénpálcához és min vesztek össze a világ filmforgalmazói, ami miatt 8 évet késleltették a digitális mozi megjelenését? Többek között ezekről is beszélgettünk a szeptember 18-ig tartó miskolci CineFesten Bíró Tiborral, a fesztivál igazgatójával, akivel a mozitörténeti kiállítás lencséjén keresztül egy röpke óra erejéig betekintést nyerhettünk egy letűnt kor filmkockáiba.

Magyarország 50-60-as évek kultúrpolitikájának szlogenje akár az is lehetett volna, hogy „a mozi élménye mindenkit megillet!”. Ezekben az években ugyanis a film prioritást élvezett, hazánkban az elsődleges cél pedig nem kevesebb volt, mint lehetőség szerint minden településre eljuttatni a moziszolgáltatást. A feladat nem bizonyult egyszerűnek, hiszen a múlt század multiplexeiben használt vetítőgépek embernagyságú méretük és hatalmas súlyuk miatt mobilitásra alkalmatlanok voltak. Kellett tehát egy jóval kompaktabb, univerzális és strapabíró eszköz, ami az elmaradottabb térségekben is képes a mozi nyújtotta szórakozást biztosítani. A kormány ennek megvalósításával a háború előtt is gépeket gyártó Telefongyárat bízta meg, akik előrukkoltak a Terta BM-2003 prototípusával – mesélte lapunknak a fesztiváligazgató.

A „pehelysúlyú", hordozható vetítő, ami áram nélkül is hirdette a mozit

Bíró szerint ahhoz, hogy megértsük mitől is volt egyedülálló ez a berendezés, egy apró kitérőt kell tennünk a filmgyártás történelmében. Mint mondja, a filmszalag feltalálásától kezdve a 35 mm széles szalag számított a szabványnak. Az 1920-30-as években jött az ötlet, hogy körülbelül megfelezik a méretet, mivel a nagyobb mozikkal ellentétben a kisebb vászonnal rendelkező filmszínházak igényeinek kiszolgálására bőven elég volt a megalkotott 16 mm-es csík is. A lefelezett szalagméret kevesebb nyersanyagot és egyszerűbb, hordozható gépet igényelt, ugyanakkor hátulütői is akadtak: a szabvánnyal ellentétben ezek a kópiák szinte minden esetben fekete-fehérek voltak, és a képminőségük is alul maradt a 35 mm-es szalagokkal szemben. Mindezek ellenére a kultúrpolitika elképzelése működőképesnek bizonyult és nem kellett hozzá sok idő, hogy ezek a vetítések népszerűvé váljanak, köszönhetően annak is, hogy sok településen mozizásra csak ez jelentett alkalmat.

A Terta BM-2005 típusú vetítőgép, a Sub Rosa Cafe-ban megtekinthető Cinefest kiállításán
Alfahír

A 16 mm-es kópia nélkül tehát elképzelhetetlen lett volna a Terta megalkotása, ami a 30 kg-os tömegével pehelysúlyúnak számított a „vetélytársaihoz” képest. A 150-200 fő befogadására képes termekre kalibrált vetítő normál izzóval és beépített elektroncsöves hangerősítővel bírt. A manapság megmosolyogtatónak ható, dobhártyaszaggatónak nem nevezhető 10 W-os teljesítménye, a rákötött érzékeny hangszóróknak köszönhetően azonban könnyedén kiszolgálta az igényeket.

Bíró szerint a típus népszerűségét mi sem mutatja jobban, minthogy Borsod megye 270 vetítőhelyének mindegyike ezt használta akkoriban.

Az elkövetkező években modellfrissítésen esett át a típus a BM-2005 képében, amit a 60-as évekig gyártottak. Hordozhatósága könnyebbé vált a zárt rendszert alkotó, bőröndbe építésével, de az üzemre bírása ennek ellenére sem volt egy leányálom: mivel 110 V-ról működött, konnektorba dugni nem lehetett, kellett hozzá egy transzformátor. Külön gondot okoztak az olyan helyek, ahol nem volt áram, így áramfejlesztőre is gondolni kellett. A későbbiek folyamán tovább korszerűsítették a modellt és a normál, 500-1000 wattos vetítőizzókat halogének váltották fel benne, amik amellett, hogy nagyobb fényt biztosítottak, már a szélesvásznú filmek vetítésére is alkalmassá tették. Ennek azonban ára volt és egy újabb trafóval kellett számolni, ami a 110 V-ot 24 V-tá alakította. Vagyis,

aki a BM-2005-tel tervezett nekivágni a vetítésnek, az négy dobozt volt kénytelen magával cipelni. Ezek a kábeleket, a kézi tekercselőt, a vetítőt, a hangszórót, a 110 V-os és a 24 V-os trafót is tartalmazták.

Eközben a nagy befogadóképességű mozikban továbbra is a 35 mm-es vetítőgépek számítottak az etalonnak. Ezek a monstrumok több mint másfél méter magassággal bírtak, csak a lámpaházuk doboza egy méterszer félméteres nagyságú volt. Nagyobb filmszalag lévén, nagyobb és jobb minőségű képméretet tudott megjeleníteni, mint a 16 mm-es rokona, amihez a hetvenes évekig izzólámpára volt szükség.

A mozitermek géniuszai: a megbecsült polihisztor gépészek

Az 50-60-as években ahhoz, hogy a közönség a terem homályába burkolózva ismeretlen világokban kalandozhasson, a vetítőteremben komoly szakmai odafigyelésre volt szükség a mozigépésztől. A mai digitális technológiával ellentétben, ami már mindent automatán csinál, ekkor még olyan feladatok hárultak a gépészre, mint a világítás létrehozása. A lezárt lámpaházban elhelyezett két darab szénpálcát feszültség alá kellett helyeznie, majd összeérintenie. Ekkor a hegesztésnél megfigyelhető fényív keletkezett, ami állandó felügyeletet igényelt, hiszen ahogy a szén egyre jobban égett el, távolabb kerültek egymástól. Ha pedig egy bizonyos határt elért, akkor kialudt a fény és a vásznon eltűnt a kép.

Terta BM-2005 típusú vetítőgép a Cinefest Mozitörténeti és 16 mm-es vetítőgépek című kiállításán, a Sub Rosa Cafe épületében
Alfahír
A 70-es évektől a szénpálcának búcsút intettek és megjelent a körülbelül 40-50 cm hosszúságú xenongázzal töltött, nagy nyomású izzó. Bár az akkori technológiához mérten remek képet biztosított, nem volt veszélytelen. A kiforratlansága miatt előfordult, hogy az izzó felrobbant, ami miatt a lámpaházát duplafalúra tervezték, éppen azért, hogy a szétszóródó szilánkok véletlenül se tudjanak balesetet okozni. Viszont, ha eldurrant nem volt elég csak az izzót cserélni, mivel a házban található két tükör is sérült, így az egészet fel kellett újítani.

Néha lehetett is látni, ahogy a vásznon változott a fény erőssége. Ugyanis minden gépházban két vetítő volt. Erre azért volt szükség, mert egy tekercs, ami 20 percnyi filmanyagot tartalmazott (ez világszabvány volt, egész egyszerű okból kifolyólag: a szénpálca eddig bírta) 600 méteres volt. Ez a játékfilmek esetében átlagosan 3600 métert jelentett

- részletezte a fesztiváligazgató, aki a két gép szükségességét is kifejtette: az előadások 4-6 tekercsből álltak, ezért a gépész az első tekercset az egyik gépbe fűzte, majd amikor az a végéhez közeledett a következő tekercset a másik vetítőbe helyezte. Amikor a film az utolsó métereihez ért, az átkapcsolás előtt fél perccel, a vászon jobb felső sarkában, villanásnyi időre egy kocka jelezte számára, hogy el kell indítania a másik vetítőt. Így pont annyi idő telt el a két művelet között, hogy a film a nézők számára észrevehetetlen megszakítás nélkül folytatódjon. Ezt követően már csak egy gombot kellett megnyomnia a szakembernek, amivel az első gép lencséje elé egy vaslemez zuhant, miközben a másiknál felrántotta azt. Ezzel a körülményes és precizitást igénylő műveletsorral jött létre a tekercsek közötti váltás.

Bár a 16 mm-es filmszalag aranykora egészen a rendszerváltásig kitartott, a technológia fejlődése ezt követően háttérbe szorította és a gyártását végleg leállították. Azonban a hazai mozi hőskorának egy szelete, a 35 mm-es nagytestvér extrém esetekben a mai napig életjeleket ad magáról.

Nemes Jeles László a Saul fia és a Napszállta című alkotásainál is 35 mm-es filmszalagokkal dolgozott, de Tarr Béla védjegyének is számít a formátum

- sorolja Bíró a példákat, a filmszalag fennmaradásának bizonyítékaként. Manapság már közel sem ennyire összetett folyamat a mozizás, a digitális technika elterjedése majdnem teljesen tehermentesítette a vetítőtermek alkalmazottait. De ez sem ment egyik napról a másikra.

Terta BM-2003 típusú vetítőgép javítási lapja, a Sub Rosa Cafe-ban megtekinthető kiállításán
Alfahír

A digitális korszak, melyben a filmeket úgy védik, mint a hidegháborúban szerzett információkat

Bármilyen furcsa is, de a digitális technika nem tudta a filmszínházak ajtajait páros lábbal berúgni. Az ehhez szükséges vetítőgépek és szerverek a bevezetésük előtt már 8 évvel készen álltak a munkára, mégis sokáig ott porosodtak a raktárakban. Mint megtudtuk Bírótól,

a világ filmforgalmazói képtelenek voltak megegyezni abban a kódolási rendszerben, amivel világszerte biztonságosan terjeszthetőek a filmjeik. A UIP Duna Filmnek, a Disney-nek, a Columbia Pictures-nek és a magyar forgalmazóknak is más volt a kódolása. Vagyis mindegyik alkotásához külön dekódoló egységet kellett vásárolni. Ahol volt pénz, mint például Olaszországban, ott a multiplexek úgy oldották meg a helyzetet, hogy minden egyes teremben más szervert helyeztek el, így a különböző termek, csak bizonyos forgalmazók filmjeit tudták játszani. A hosszas huzavonát követően a gyártók türelme kezdett fogyni, aminek hatására 10 évvel ezelőtt a forgalmazók leültek egymással, majd megegyeztek egy világszabványban.

Ennek értelmében a mozik a filmet nagyobb méretű kazettán vagy merevlemezen kapják meg, amit egy szerverre töltenek fel, majd ezen keresztül kölcsönzik a forgalmazótól. Miután leegyeztették a műsorprogramot (pontosan mikor, melyik moziban, melyik teremben akarják bemutatni), egy Európában egyedüliként kódgenerálással foglalkozó londoni cég legyárt az adatok alapján egy kulcsot, amit emailben küldenek ki a mozinak. Ezt feltöltve a számítógépre, kizárólag az előre megadott teremben és időben, negyed órás csúszási időablakkal elindítható a film.

Ha például egy miskolci moziban 18:00-kor van kitűzve a vetítés időpontja, akkor a film, a kóddal 18:15-ig indítható el. A szerver az adott pillanatban dekódolja az anyagot, összesen 10 percenként haladva. Ennek köszönhetően nincs olyan pillanat, amikor az egész film egyben megtekinthető lenne. A kódolt filmek a későbbiekben is tárolhatók a szerveren, de újbóli lejátszásukhoz friss kulcsot kell kérni az előbb említett metódus alapján.

Bíró Tiborral, a Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál igazgatójával a Mozitörténeti és 16 mm-es vetítőgépek kiállításán beszélgettünk, mely szeptember 18-ig (szombatig) bárki számára ingyenesen megtekinthető a miskolci Sub Rosa Cafe galéria termében.