Amíg az emberben nem az embert látjuk, vagy legalább igyekszünk azt látni benne, hanem az illető által szeretett (rajongott, vagy egyenesen isteni szintre emelve: imádott) politikust, illetve azt általa vezetett politikai közösséget, addig az árkok betemetéséről, társadalmi békéről, egyáltalán, legalább a szürreális gyűlölködéstől mentes országról még csak nem is álmodhatunk.
Márpedig az ember a politikai véleményét kifejező kötődésével, konkrétan a szavazataival arra törekszik, hogy minél jobb legyen az a közeg, tágabb értelemben az egész társadalom, amelyikben él. Sokan azonban tragikomikus, egyben ironikus módon éppen azáltal „állják útját” egy lelki (ebből eredően más tekintetben is az) szempontból komfortos társadalomnak, hogy kategorizálva, önhatalmúlag, a másikról semmit, vagy szinte semmit nem tudva ellenségnek tekinti.
Nyilván sokkal egyszerűbb a magunk igazságát az abszolút igazságnak tekinteni, s ezen a hamis alapon (hamis, mert egyetlen ember sem birtokolja az igazságot maradéktalanul) mindenkit, aki nem ért velünk egyet, azt betenni egy nagy halmazba, akik a gonoszok, a rosszak, akiket utálunk, mert utálnunk kell, mert a politika is ezt „várja el” tőlünk. Sokan vannak ma így, én nem szeretnék így lenni. Nem így szeretnék lenni, élni. Azért nem, mert régebben én is beleestem ebbe a csapdába, és jó darabig el is voltam benne, szabadulásra igényem, vágyam nem volt.
Lehet, hogy ez az én bárgyúságom, naivságom – azt hiszem, ez már így marad –, de szerintem az emberek alapvetően jók. És ezt a jónak látást lehet fejleszteni, gyakorolni, ami már a törekvés szintjén is emeli egy közösség együttélésének minőségét. Rajtunk múlik, egyenként, de a sok egyenként az egyenlő azzal, hogy mindannyiunkon. Felmerülhet a kérdés, honnan gondolom, hogy az emberek alapvetően jók, illetve hogy mit értek jó alatt. Nem gondolom, érzem, amihez egy elképzelt (de életszerű, a valóságban is előforduló) szituációt hívok segítségül.
Hogy adott helyzetben szerintem hogyan viselkednének az emberek, a legtöbb ember: gyalog szelem át az országot, hideg este van már, esik az eső, nincs hol aludnom, holtfáradt vagyok. Találomra bezörgetek egy kapun, hogy szállást és egy kis ételt kérjek. Meggyőződésem, hogy ebben a helyzetben az általam felzargatottak döntő többsége befogadna éjszakára, fekhelyt adna, és megosztaná velem az ételét. A kérdés az: biztos vagyok-e abban, hogy egy alapvetően jó ember, aki nagyon erősen elkötelezett egy párt, annak vezetője iránt, vajon beengedi-e azt, akinek a kabátján az általa utált pártnak a kitűzője van?